„Japán kapitulációja” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Címke: HTML-sortörés |
|||
41. sor:
== Japán vezetés alatt álló hadosztályok ==
Szuzuki militarista kabinetje javarészt folytatni szerette volna a háborút. A japánok számára elfogadhatatlan volt a megadás–az ország addig még soha nem volt sikeresen megszállva, és soha nem vesztett háborút a történelemben azelőtt.{{refhely|Alan Booth. Lost: Journeys through a Vanishing Japan. Kodansha Globe, 1996, ISBN 978-1-56836-148-2. Page 67.}} Csak Jonai Micumasza, a haditengerészeti miniszter szerette volna, ha a fegyverletétel mielőbb megtörténik.{{refhely|Frank, 92.}} Richard B. Frank történész szerint:
: "Habár Szuzuki egy távoli célként valóban látta a békét, nem voltak tervei annak elérésére azonnali időtartamon belül, vagy a szövetségesek számára elfogadható feltételek mellett. A vezető államférfiak konferenciáján nem adta jelét annak, hogy támogatná a háború korai befejezését ... Szuzuki választottjai a legfontosabb kabineti pozíciókra egy kivételével szintén nem voltak a béke támogatói."{{refhely|Frank, 91–92.}}
A háború után, Szuzuki és mások a kormányából, továbbá azok védelmezői azt állították, a kabinet titokban a békén dolgozott, és nyilvánosan nem tudták azt támogatni. Elmondásuk szerint, japán kifejezéssel ''haragei''t–a rejtett és láthatatlan technika művészetét–alkalmazták. Ettől függetlenül sok történész ezt elutasítja. Robert J. C. Butow szerint:
:"Kétértemlűsége miatt a ''haragei'' felkelti a gyanút, hogy politikai és diplomáciai kérdések tudatos alátámasztása a "blöffölés művészetével" egy csalás, ami arra irányul, hogy mindkét befejezés esetén jól járjanak. Míg ez az ítélet nem összeegyeztethető a sokat dicsért Szuzuki admirális személyével, addig tény továbbra is fennáll, hogy attól kezdve, hogy miniszterelnök lett, addig, amíg aláírta a lemodását, senki nem lehetett biztos abban, hogy mit tett, vagy mondott volna azután."{{refhely|Butow, 70–71.}}
A japán vezetők mindig lehetségesnek tartották a tárgyalásokat. A háború előtti tervük a gyors terjeszkedés volt, ezután egy végső konfliktus az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült-Államokkal]], végül megegyezés azokról a meghódított területekről, amiket megtarthatnak.{{refhely|Spector, 44–45.}} [[1945]]-ig a japán vezetők egyet értettek abban, hogy a háború rosszul haladt, de nem tudtak megegyezni a tárgyalások legjobb módjában. Két tábor volt: Az egyik, az úgynevezett ''béke'' tábor diplomatikus kezdeményezést várt, hogy meggyőzzék [[Joszif Visszarionovics Sztálin|Joszif Sztálint]] a Szovjetunió vezetőjét, hogy közvetítse a békét a szövetségesek és [[Japán]] között; a másik pedig a radikálisok, akik abban bíztak, hogy ha megvívnak egy végső ütközetet, amivel nagy károkat okoznak a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségeseknek]], azok hajlandóak lesznek felajánlani enyhébb feltételeket.{{refhely|Frank, 90.}} Mindkét megközelítés alapja a negyven évvel ezelőtti [[Orosz–japán háború]] tapasztalatai voltak, amely költséges, de nagymértékben határozatlan ütközetekből állt, majd ezt követően a döntő [[Csuzimai csata|Csuzimai csatából]].{{refhely|Frank, 89.}}
[[Fájl:Kantaro Suzuki suit.jpg|bélyegkép|170px|balra|Miniszterelnökként Szuzuki Kantaró volt a japán kormány feje a háború utolsó hónapjaiban]]
1945 februárjában Konoe Fumimaro herceg egy jelentést juttatott [[Hirohito japán császár|Hirohito császárhoz]], amelyben elemzte a helyzetet, és megállapította, hogy a háború folytatása esetén császári családra nagyobb veszélyt jelent egy belső forradalom, mint a vereség.{{refhely| Bix, 488–489.}} Fudzsita Hiszanori főkamarás naplójában azt írta, a császár azt válaszolta, korai még a béke "hacsak nem érünk el még egy katonai győzelmet".{{refhely|Michael J. Hogan (March 29, 1996). Hiroshima in History and Memory. Cambridge University Press. p. 86.}} Szintén februárban japán szerződéses részlege írt a szövetségesek Japánnal kapcsolatos politikájáról az alábbiakkal kapcsolatban: "feltétel nélküli megadás, megszállás, leszerelés, a militarizmus megszüntetése, demokratikus reformok, a háborús bűnösök megbüntetése és a császár pozíciója".{{refhely|Hasegawa, 39.}} A szövetségesek által kiszabott leszerelés, a háborús bűnösök megbüntetése, de elsősorban a megszállás és a császár eltávolítása elfogadhatatlanok voltak a japán vezetés számára.{{refhely|Hasegawa, 39, 68.}}{{refhely|Frank, 291.}}▼
[[április 5.|Április 5-én]] a [[Szovjetunió]] kijelentette, hogy nem szeretné megújítani az ötéves szovjet-japán semlegességi paktumot<ref>[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s1.asp/ Soviet-Japanese Neutrality Pact], April 13, 1941. ([[:en:Avalon Project|Avalon Project]] at [[Yale Egyetem|Yale University]])<br>[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s2.asp/ Declaration Regarding Mongolia], April 13, 1941. ([[:en:Avalon Project|Avalon Project]] at [[Yale Egyetem|Yale University]])</ref> (amelyet [[1941]]-ben írtak alá a [[Halhin-goli csata]] után).<ref>''[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s3.asp/ Soviet Denunciation of the Pact with Japan.]'' Avalon Project, Yale Law School. Text from United States Department of State Bulletin Vol. XII, No. 305, April 29, 1945. Retrieved February 22, 2009.</ref> A japánok számára ismeretlen volt, hogy a [[Teheráni konferencia|teheráni konferencián]], [[1943]] november-decemberében megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió háborúba léphet Japán ellen, miiután a [[Harmadik Birodalom|Náci Németországot]] legyőzte. 1945 februárjában, a [[Jaltai konferencia|jaltai konferencián]] az Egyesült Államok lényeges engedményeket adott a Szovjetuniónak, hogy betartsák a Japán ellen tett kijelentéseiket, és 3 hónappal Németország megadása után hadba lépjenek. Habár az ötéves semlegességi paktum még nem járt le [[1946]] [[április 5.|április 5-ig]], az annak meg nem újítására tett szovjet kijelentés komoly aggodalmakat váltott ki a japánokból, mivel az erőket délen halmozták fel, hogy elhárítsák az elkerülhetetlen amerikai támadást, így kiszolgáltatták az északi szigeteket egy szovjet inváziónak.<ref>"Molotov jegyzete nem volt háborús nyilatkozat vagy hadüzenet. A szerződés jogszerűen még egy évig volt érvényben a lemondsáról szóló értesítéstől számítva. A külügyminiszter hangja azonban azt sugallta, hogy Oroszország kényelmében eltölik ezt az eljárást." "[http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,775556,00.html/ So Sorry, Mr. Sato]" [[Time (magazin)|Time]] 1945. április 16.</ref> Az orosz külügyminiszer, [[Vjacseszlav Mihajlovics Molotov|Vjacseszlav Molotov]] [[Moszkva|Moszkvában]], míg Jakov Malik szovjet nagykövet [[Tokió]]ban próbálta győzködni a japánokat arról, hogy "a paktum érvényességének határideje még nem ért véget".<ref>Slavinskiĭ (page 153-4) idézi Molotov naplóját, amely elmeséli Molotov beszélgetését Szatóval, a moszkvai japán nagykövettel: Miután Molotov elolvasta a nyiltakozatot, Szató "megengedi Molotovnak, hogy pontosítson rajta", mondván, hogy a japán kormány elvárja, hogy 1945. április 25-től 1946. április 25-ig a szovjet kormány azonos kapcsolatokat tartson fenn Japánnal, mint eddig, "szem előtt tartva, hogy a paktum érvényben marad". Molotov azt válaszolta, hogy a szovjet-japán kapcsolatok valójában visszatérnek a paktum megkötése előtti állapothoz. Szató megjegyzi, hogy ebben az esetben a szovjet és a japán kormány másképp értelmezi a kérdést. Molotov azt válaszolja, hogy "van itt pár félreértés", majd kifejti, hogy "''az ötéves időszak lejárta után'' ... a szovjet-japán kapcsolatok magától értetődően visszatérnek a paktum megkötése előtti status quohoz" További beszélgetés után Molotov azt állítja: "A paktum érvényességi ideje még nem járt le"
▲1945 februárjában Konoe Fumimaro herceg egy jelentést juttatott [[Hirohito japán császár|Hirohito császárhoz]], amelyben elemzte a helyzetet, és megállapította, hogy a háború folytatása esetén császári családra nagyobb veszélyt jelent egy belső forradalom, mint a vereség. Fudzsita Hiszanori főkamarás naplójában azt írta, a császár azt válaszolta, korai még a béke "hacsak nem érünk el még egy katonai győzelmet". Szintén februárban japán szerződéses részlege írt a szövetségesek Japánnal kapcsolatos politikájáról az alábbiakkal kapcsolatban: "feltétel nélküli megadás, megszállás, leszerelés, a militarizmus megszüntetése, demokratikus reformok, a háborús bűnösök megbüntetése és a császár pozíciója". A szövetségesek által kiszabott leszerelés, a háborús bűnösök megbüntetése, de elsősorban a megszállás és a császár eltávolítása elfogadhatatlanok voltak a japán vezetés számára.
Boris Nikolaevich Slavinskiĭ, The Japanese-Soviet Neutrality Pact: A Diplomatic History 1941–1945, Translated by Geoffrey Jukes, 2004, Routledge. (Extracts on-line). Page 153-4.
Később, a könyvében (184. oldal), Szlavinszkij összefoglalja az eseményeket:
*Miután Németország kilépett a háborúból, Moszkva a paktumot még mindig érvényesként kezelte, és Japánnak nem volt oka aggodalmakra a szovjet-japán kapcsolatokkal szemben.
*1945. május 21.: Malik (Tokiói szovjet nagykövet) azt mondja Szukeacu Tanakamura-nak, aki a szovjet vizeken történő japán halászati érdekeket képviseli, hogy a szerződés továbbra is érvényben marad.
*1945. május 29.: Molotov közli Szatóval: "nem bontottuk fel a paktumot"
*1945. június 24.: Malik azt mondja Kóki Hirota-nak, hogy a semlegességi paktum ... érvényben marad ... amíg le nem jár az érvényességi ideje.
Ne feledjük azonban, hogy Malik nem tudta (nem volt informálva), hogy a szovjetek támadásra készültek.
Slavinskiĭ pg. 184.</ref>
[[Fájl:Shigenori Togo.jpg|bélyegkép|170px|jobbra|Tógó Sigenori külügyminiszter]]
Egy sor magas-szintű találkozó után májusban a "Big Six" először vitatta meg komolyan a háború végét, de egyikük sem vetett fel olyan feltételt, ami a szövetségesek számára elfogadható lett volna. Mivel bárki, aki nyíltan támogatta a japán megadást, ki volt téve a fanatikus katonai tisztek orgyilkosságainak, ezért ezek a találkozók mindenki számára zártak voltak kivéve a "Big six"-et, a császárt, és a lord-pecsétőrt.{{refhely|Frank, 93.}} Ezeken az összejöveteleken, a moszkvai japán nagykövet, Szató Naotake küldeményei ellenére, csak [[Tógó Sigenori|Tógó]] külügyminiszter ismerte fel, hogy [[Franklin D. Roosevelt|Roosevelt]] és [[Winston Churchill|Churchill]] valószínűleg már engedményeket tett Sztálinnak, hogy háborúba vezesse a szovjeteket a japánok ellen.{{refhely|Frank, 95.}} A találkozók eredményeként Tógó engedélyt kapott, hogy közeledjen a szovjetek felé és megpróbálja fenntartani a semlegességet, vagy hogy (nagyon kis valószínűséggel) létrehozzon egy szövetséget.{{refhely|Frank, 93–94.}}▼
Ahogy az új kormányok szokásuk szerint kijelentik céljaikat, úgy a májusi találkozókat követően a szárazföldi csapatok vezérkara is kiadott egy dokumentumot "Az alapvető politika, amit eztuán követni kell a háborús magatartásban" címmel, amely kijelentette, hogy a japán emberek a inkább kihalásig fognak harcolni, mintsem megadják magukat. Ezt a politikát a "Big Six" [[június 6.|június 6-án]] fogadta el. (Tógó ellenezte, míg a többi öt támogatta.){{refhely|Frank, 96.}} Szuzuki az általa benyújtott dokumentumokban azt javasolta, hogy a szovjet diplomáciai eljárásban Japán a következő megközelítést alkalmazza:▼
:"Tisztán Oroszország tudtára kell adni, hogy Németország feletti győzelmét Japánnak köszönheti, mivel semlegesek maradtunk. Éppen ezért a szovjetek érdeke az legyen, hogy segítsen Japánnak megtartania nemzetközi pozícióját, mivel a jövőben az Egyesült Államok ellenségei lesznek."<ref>[[:en:John Toland|Toland, John.]] [[:en:The Rising Sun|The Rising Sun]]. Modern Library, 2003. [[ISBN]] 978-0-8129-6858-3. Page 923.</ref>▼
[[június 9.|Június 9-én]], a császár bizalmasa, Kido Kóicsi megírta a "Terv a válsághelyzet kezelésére" című munkáját, melyben figyelmeztetett, hogy az év végére Japán képtelen lesz finanszírozni a háborút, és a kormány nem fogja tudni megakadályozni a civil zavargásokat. ''"... Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fogunk osztozni Németország sorsában, és hogy olyan kedvezőtlen körülmények alakulnak ki, hogy nem fogjuk elérni a birodalmi háztartás megőrzésének legfőbb célját, és megőrizni a nemzeti politikát."''{{refhely|Frank, 97, quoting The Diary of Marquis Kido, 1931–45: Selected Translations into English, p 435–436.}} Kido javasolta, hogy a császár cselekedjen, ajánlja fel a háború végét "igen nagylelkű feltételekkel." Továbbá javasolta, hogy Japán vegye le a kezét a volt európai gyarmatokról, és biztosítsa azok függetlenségét, nehogy szövetséges fennhatóság alá kerüljenek; továbbá hogy az ország egy időre ''"elégedjen meg alacsony védelemmel"''. A főbizalmas azonban nem vette figyelembe Japán megszállásának tényét, a háborús bűnösök üldözését, vagy a kormányzati renndszer gyökeres átalakítását. A császár felhatalmazásával Kido közelebb jutott a "Big Six" számos tagjához. Tógóban támogatta elképzeléseit, Szuzuki és Jonai Micumasa admirális, a haditengerészet minisztere szkeptikusan álltak hozzá, de nem utasították el; mindenki kíváncsi volt, mit gondol a másik. Anami Korecsika admirális, a hadsereg minisztere ragaszkodott ahhoz, hogy a diplomáciával várni kell, "míg az Egyesült Államok súlyos veszteségeket szenved" a Kecugó-hadműveletben.{{refhely|Frank, 97–99.}}▼
▲Egy sor magas-szintű találkozó után májusban a "Big Six" először vitatta meg komolyan a háború végét, de egyikük sem vetett fel olyan feltételt, ami a szövetségesek számára elfogadható lett volna. Mivel bárki, aki nyíltan támogatta a japán megadást, ki volt téve a fanatikus katonai tisztek orgyilkosságainak, ezért ezek a találkozók mindenki számára zártak voltak kivéve a "Big six"-et, a császárt, és a lord-pecsétőrt. Ezeken az összejöveteleken, a moszkvai japán nagykövet, Szató Naotake küldeményei ellenére, csak [[Tógó Sigenori|Tógó]] külügyminiszter ismerte fel, hogy [[Franklin D. Roosevelt|Roosevelt]] és [[Winston Churchill|Churchill]] valószínűleg már engedményeket tett Sztálinnak, hogy háborúba vezesse a szovjeteket a japánok ellen. A találkozók eredményeként Tógó engedélyt kapott, hogy közeledjen a szovjetek felé és megpróbálja fenntartani a semlegességet, vagy hogy (nagyon kis valószínűséggel) létrehozzon egy szövetséget.
▲Ahogy az új kormányok szokásuk szerint kijelentik céljaikat, úgy a májusi találkozókat követően a szárazföldi csapatok vezérkara is kiadott egy dokumentumot "Az alapvető politika, amit eztuán követni kell a háborús magatartásban" címmel, amely kijelentette, hogy a japán emberek a inkább kihalásig fognak harcolni, mintsem megadják magukat. Ezt a politikát a "Big Six" [[június 6.|június 6-án]] fogadta el. (Tógó ellenezte, míg a többi öt támogatta.) Szuzuki az általa benyújtott dokumentumokban azt javasolta, hogy a szovjet diplomáciai eljárásban Japán a következő megközelítést alkalmazza:
▲:"Tisztán Oroszország tudtára kell adni, hogy Németország feletti győzelmét Japánnak köszönheti, mivel semlegesek maradtunk. Éppen ezért a szovjetek érdeke az legyen, hogy segítsen Japánnak megtartania nemzetközi pozícióját, mivel a jövőben az Egyesült Államok ellenségei lesznek."
▲[[június 9.|Június 9-én]], a császár bizalmasa, Kido Kóicsi megírta a "Terv a válsághelyzet kezelésére" című munkáját, melyben figyelmeztetett, hogy az év végére Japán képtelen lesz finanszírozni a háborút, és a kormány nem fogja tudni megakadályozni a civil zavargásokat. ''"... Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fogunk osztozni Németország sorsában, és hogy olyan kedvezőtlen körülmények alakulnak ki, hogy nem fogjuk elérni a birodalmi háztartás megőrzésének legfőbb célját, és megőrizni a nemzeti politikát."'' Kido javasolta, hogy a császár cselekedjen, ajánlja fel a háború végét "igen nagylelkű feltételekkel." Továbbá javasolta, hogy Japán vegye le a kezét a volt európai gyarmatokról, és biztosítsa azok függetlenségét, nehogy szövetséges fennhatóság alá kerüljenek; továbbá hogy az ország egy időre ''"elégedjen meg alacsony védelemmel"''. A főbizalmas azonban nem vette figyelembe Japán megszállásának tényét, a háborús bűnösök üldözését, vagy a kormányzati renndszer gyökeres átalakítását. A császár felhatalmazásával Kido közelebb jutott a "Big Six" számos tagjához. Tógóban támogatta elképzeléseit, Szuzuki és Jonai Micumasa admirális, a haditengerészet minisztere szkeptikusan álltak hozzá, de nem utasították el; mindenki kíváncsi volt, mit gondol a másik. Anami Korecsika admirális, a hadsereg minisztere ragaszkodott ahhoz, hogy a diplomáciával várni kell, "míg az Egyesült Államok súlyos veszteségeket szenved" a Kecugó-hadműveletben.
Júniusban Hirohito császár elvesztette bizalmát a katonai sikerek elérésének lehetőségében. Az [[Okinavai csata|okinavai csatát]] elvesztették, az uralkodó pedig felismerte a hadsereg és a haditengerészet gyengeségeit. Higasikuni herceg szerint a hadművelet ''"nemcsak a tengerpart védelme volt; a döntő ütközetben résztvevő hadosztályok nem rendelkeztek elegendő számú fegyverrel."'' A császár szerint:
:"Azt mondták nekem, hogy az ellenség által ledobott bombadarabokból csináltak maguknak ásót. Ez megerősítette a véleményem, miszerint már nem tudjuk folytatni a háborút."{{refhely|Frank, 100, quoting Terasaki, 136–37.}}
[[június 22.|Június 22-én]] a császár beidézte a "Big Six"-et egy találkozóra. Szokatlanul ő kezdte a beszédet: ''"Kívánom, hogy a háború befejezésére irányuló terveinket ne akadályozza az aktuális politika. Gyorsan tanulmányozni kell azokat, és azt, hogy hogyan lehetne végrehajtani őket."''{{refhely|Frank, 102.}}
Abban már megegyeztek, hogy a szovjeteket kérik fel közvetítőnek. A többi semleges állam, mint például [[Svájc]], [[Svédország]] és [[Vatikán]] is hajlandóak lettek volna békét csinálni, viszont ők túl kis országok voltak, nem tudtak volna többet tenni, mint ismertetni a feltételeket, és Japán beleegyezését vagy elutasítását. A Japánok azt remélték, a meg tudják győzni a Szovjetuniót, hogy vállalja az ügynök szerepét a Japán és Egyesült Államok, továbbá [[Egyesült-Királyság|Nagy Britanni]] közötti tárgyalásokban.{{refhely|Frank, 94.}}
== Jegyzetek ==
| |||