„Japán kapitulációja” változatai közötti eltérés

[[1945]]. [[augusztus 6.|augusztus 6-án]] helyi idő szerint 8:15 órakor az Amerikai Egyesült Államok atombombát dobott a japán [[Hirosima]] városára. 16 órával később [[Harry S. Truman]] [[Az Amerikai Egyesült Államok elnöke|amerikai elnök]] újra felszólította az országot a megadásra.{{jegyzet|"expect a rain of ruin from the air, the like of which has never been seen on this earth"}} [[augusztus 8.|Augusztus 8-án]], késő éjjel, a jaltai ígéretekkel összhangban, de megszegve a szovjet-japán megnemtámadási egyezményt, a Szovjetunió háborút hirdetett Japán ellen, és [[augusztus 9.|augusztus 9-én]], nem sokkal éjfél után megszállta a Japán Birodalom bábállamát, Mandzsúriát. Au Egyesült Államok még ezen a napon ledobta a második atombombát a japán [[Nagaszaki]] városára. Ezeket az eseményeket követően [[Hirohito japán császár]] közbelépett, és utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy fogadják el a potsdami nyilatkozat szövetségesek által lefektetett feltételeit, és kössenek békét. Több nappal a titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után a császár [[augusztus 15.|augusztus 15-én]] rádión bejelentette Japán megadását a szövetségeseknek.

*HaditengerészetiA miniszterhaditengerészeti minisztere: Jonai Micumasza admirális

Szuzuki militarista kabinetje javarészt folytatni szerette volna a háborút. A japánok számára elfogadhatatlan volt a megadás–az ország addig még soha nem volt sikeresen megszállva, és soha nem vesztett háborút a történelemben azelőtt.{{refhely|Alan Booth. Lost: Journeys through a Vanishing Japan. Kodansha Globe, 1996, ISBN 978-1-56836-148-2. Page 67.}} Csak Jonai Micumasza, a haditengerészetihaditengerészet miniszterminisztere szerette volna, ha a fegyverletétel mielőbb megtörténik.{{refhely|Frank, 92.}} Richard B. Frank történész szerint:

A japán vezetők mindig lehetségesnek tartották a tárgyalásokat. A háború előtti tervük a gyors terjeszkedés volt, ezután egy végső konfliktus az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült-Államokkal]], végül megegyezés azokról a meghódított területekről, amiket megtarthatnak.{{refhely|Spector, 44–45.}} [[1945]]-ig a japán vezetők egyet értettek abban, hogy a háború rosszul haladt, de nem tudtak megegyezni a tárgyalások legjobb módjában. Két tábor volt: Az egyik, az úgynevezett ''béke'' tábor diplomatikus kezdeményezést várt, hogy meggyőzzék [[Joszif Visszarionovics Sztálin|Joszif Sztálint]] a Szovjetunió vezetőjét, hogy közvetítse a békét a szövetségesek és [[Japán]] között; a másik pedig a radikálisok, akik abban bíztak, hogy ha megvívnak egy végső ütközetet, amivel nagy károkat okoznak a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségeseknek]], azok hajlandóak lesznek felajánlani enyhébb feltételeket.{{refhely|Frank, 90.}} Mindkét megközelítés alapja a negyven évvel ezelőtti [[Orosz–japánorosz–japán háború]] tapasztalatai voltak, amely költséges, de nagymértékben határozatlan ütközetekből állt, majd ezt követően a döntő [[Csuzimai csata|Csuzimaicsuzimai csatából]].{{refhely|Frank, 89.}}

1945 februárjában Konoe Fumimaro herceg egy jelentést juttatott [[Hirohito japán császár|Hirohito császárhoz]], amelyben elemzte a helyzetet, és megállapította, hogy a háború folytatása esetén a császári családra nagyobb veszélyt jelent egy belső forradalom, mint a vereség.{{refhely| Bix, 488–489.}} Fudzsita Hiszanori főkamarás naplójában azt írta, a császár azt válaszolta, korai még a béke "hacsak nem érünk el még egy katonai győzelmet".{{refhely|Michael J. Hogan (March 29, 1996). Hiroshima in History and Memory. Cambridge University Press. p. 86.}} Szintén februárban japán szerződéses részlege írt a szövetségesek Japánnal kapcsolatos politikájáról az alábbiakkal kapcsolatban: "feltétel nélküli megadás, megszállás, leszerelés, a militarizmus megszüntetése, demokratikus reformok, a háborús bűnösök megbüntetése és a császár pozíciója".{{refhely|Hasegawa, 39.}} A szövetségesek által kiszabott leszerelés, a háborús bűnösök megbüntetése, de elsősorban a megszállás és a császár eltávolítása elfogadhatatlanok voltak a japán vezetés számára.{{refhely|Hasegawa, 39, 68.}}{{refhely|Frank, 291.}}

[[április 5.|Április 5-én]] a [[Szovjetunió]] kijelentette, hogy nem szeretné megújítani az ötéves szovjet-japán semlegességi paktumot<ref>[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s1.asp/ Soviet-Japanese Neutrality Pact], April 13, 1941. ([[:en:Avalon Project|Avalon Project]] at [[Yale Egyetem|Yale University]])<br>[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s2.asp/ Declaration Regarding Mongolia], April 13, 1941. ([[:en:Avalon Project|Avalon Project]] at [[Yale Egyetem|Yale University]])</ref> (amelyet [[1941]]-ben írtak alá a [[Halhinhalhin-goli csata]] után).<ref>''[http://avalon.law.yale.edu/wwii/s3.asp/ Soviet Denunciation of the Pact with Japan.]'' Avalon Project, Yale Law School. Text from United States Department of State Bulletin Vol. XII, No. 305, April 29, 1945. Retrieved February 22, 2009.</ref> A japánok számára ismeretlen volt, hogy a [[Teheráni konferencia|teheráni konferencián]], [[1943]] november-decemberében megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió háborúba léphet Japán ellen, miiutánmiután a [[Harmadik Birodalom|Náci Németországot]] legyőzte. 1945 februárjában, a [[Jaltai konferencia|jaltai konferencián]] az Egyesült Államok lényeges engedményeket adott a Szovjetuniónak, hogy betartsák a Japán ellen tett kijelentéseiket, és 3 hónappal Németország megadása után hadba lépjenek. Habár az ötéves semlegességi paktum még nem járt le [[1946]]. [[április 5.|április 5-ig]], az annak meg nem újítására tett szovjet kijelentés komoly aggodalmakat váltott ki a japánokból, mivel az erőket délen halmozták fel, hogy elhárítsák az elkerülhetetlen amerikai támadást, így kiszolgáltatták az északi szigeteket egy szovjet inváziónak.<ref>"Molotov jegyzete nem volt háborús nyilatkozat vagy hadüzenet. A szerződés jogszerűen még egy évig volt érvényben a lemondsáról szóló értesítéstől számítva. A külügyminiszter hangja azonban azt sugallta, hogy Oroszország kényelmében eltölik ezt az eljárást." "[http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,775556,00.html/ So Sorry, Mr. Sato]" [[Time (magazin)|Time]] 1945. április 16.</ref> Az orosz külügyminiszer, [[Vjacseszlav Mihajlovics Molotov|Vjacseszlav Molotov]] [[Moszkva|Moszkvában]], míg Jakov Malik szovjet nagykövet [[Tokió]]ban próbálta győzködni a japánokat arról, hogy "a paktum érvényességének határideje még nem ért véget".<ref>Slavinskiĭ (page 153-4) idézi Molotov naplóját, amely elmeséli Molotov beszélgetését Szatóval, a moszkvai japán nagykövettel: Miután Molotov elolvasta a nyiltakozatot, Szató "megengedi Molotovnak, hogy pontosítson rajta", mondván, hogy a japán kormány elvárja, hogy 1945. április 25-től 1946. április 25-ig a szovjet kormány azonos kapcsolatokat tartson fenn Japánnal, mint eddig, "szem előtt tartva, hogy a paktum érvényben marad". Molotov azt válaszolta, hogy a szovjet-japán kapcsolatok valójában visszatérnek a paktum megkötése előtti állapothoz. Szató megjegyzi, hogy ebben az esetben a szovjet és a japán kormány másképp értelmezi a kérdést. Molotov azt válaszolja, hogy "van itt pár félreértés", majd kifejti, hogy "''az ötéves időszak lejárta után'' ... a szovjet-japán kapcsolatok magától értetődően visszatérnek a paktum megkötése előtti status quohoz" További beszélgetés után Molotov azt állítja: "A paktum érvényességi ideje még nem járt le"

Egy sor magas-szintű találkozó után májusban a "Big Six" először vitatta meg komolyan a háború végét, de egyikük sem vetett fel olyan feltételt, ami a szövetségesek számára elfogadható lett volna. Mivel bárki, aki nyíltan támogatta a japán megadást, ki volt téve a fanatikus katonai tisztek orgyilkosságainak, ezért ezek a találkozók mindenki számára zártak voltak kivévetalálkozókon a "Big sixSix"-et,en kívül csak a császárt,császárnak és a lord-pecsétőrtpecsétőrnek volt joga részt venni.{{refhely|Frank, 93.}} Ezeken az összejöveteleken, a moszkvai japán nagykövet, Szató Naotake küldeményei ellenére, csak [[Tógó Sigenori|Tógó]] külügyminiszter ismerte fel, hogy [[Franklin D. Roosevelt|Roosevelt]] és [[Winston Churchill (miniszterelnök)|Churchill]] valószínűleg már engedményeket tett Sztálinnak, hogy háborúba vezesse a szovjeteket a japánok ellen.{{refhely|Frank, 95.}} A találkozók eredményeként Tógó engedélyt kapott, hogy közeledjen a szovjetek felé és megpróbálja fenntartani a semlegességet, vagy hogy (nagyon kis valószínűséggel) létrehozzon egy szövetséget.{{refhely|Frank, 93–94.}}

[[június 9.|Június 9-én]], a császár bizalmasa, Kido Kóicsi megírta a "Terv a válsághelyzet kezelésére" című munkáját, melyben figyelmeztetett, hogy az év végére Japán képtelennem leszfogja tudni finanszírozni a háborút, és a kormány nemképtelen fogja tudnilesz megakadályozni a civil zavargásokat. ''"... Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fogunk osztozni Németország sorsában, és hogy olyan kedvezőtlen körülmények alakulnak ki, hogy nem fogjuk elérni a birodalmi háztartás megőrzésének legfőbb célját, és megőrizni a nemzeti politikát."''{{refhely|Frank, 97, quoting The Diary of Marquis Kido, 1931–45: Selected Translations into English, p 435–436.}} Kido javasolta, hogy a császár cselekedjen, ajánlja fel a háború végét "igen nagylelkű feltételekkel." Továbbá javasolta, hogy Japán vegye le a kezét a volt európai gyarmatokról, és biztosítsa azok függetlenségét, nehogy szövetséges fennhatóság alá kerüljenek; továbbá hogy az ország egy időre ''"elégedjen meg alacsony védelemmel"''. A főbizalmas azonban nem vette figyelembe Japán megszállásának tényét, a háborús bűnösök üldözését, vagy a kormányzati renndszer gyökeres átalakítását. A császár felhatalmazásával Kido közelebb jutott a "Big Six" számos tagjához. Tógóban támogatta elképzeléseit, Szuzuki és Jonai Micumasa admirális, a haditengerészet minisztere szkeptikusan álltak hozzá, de nem utasították el; mindenki kíváncsi volt, mit gondol a másik. Anami Korecsika admirális, a hadsereg minisztere ragaszkodott ahhoz, hogy a diplomáciával várni kell, "míg az Egyesült Államok súlyos veszteségeket szenved" a Kecugó-hadműveletben.{{refhely|Frank, 97–99.}}