„Kjúdó” változatai közötti eltérés

A '''''kjúdó''''' (弓道) az [[íjászat]] [[Japán|Japánban]]ban honos formája, a hagyományos japán harcművészetek egyike. A kjúdó szakértőit ''kjúdóká''nak (弓道家) hívják. A kjúdó a ''kjúdzsucu''n ("az íjászat művészete") alapszik, amely a feudális Japán szamuráj osztályától ered.<ref>[https://books.google.com/books?id=IQ3FAZG94ZsC&pg=PA121&dq=kyudo+samurai&hl=en&sa=X&ei=cRp1T5L5EsWoiQLR7LSnDg&ved=0CGIQ6AEwBQ#v=onepage&q=kyudo%20samurai&f=false ''Samurai: The Weapons and Spirit of the Japanese Warrior'', Author Clive Sinclaire, Publisher Globe Pequot, 2004], ISBN 1-59228-720-4, ISBN 978-1-59228-720-8 P.121</ref> A kjúdót szerte a világon több tízezren gyakorolják, 2005-ben az International Kyudo Federationnek 132760 tagja volt.<ref>[http://www.ikyf.org/ International Kyudo Federation website]</ref>

Az íjászat gyakorlata Japánban már az őskorban ismert volt. A jellegzetes japán aszimmetrikus hosszúíj első ábrázolásai a [[Jajoi-kor]]<nowiki/>ból (körülbelül i. e. 500 - i. sz. 300) valók.<ref name="thezensite.comcom2">Yamada Shōji, [http://www.thezensite.com/ZenEssays/CriticalZen/The_Myth_of_Zen_in_the_Art_of_Archery.pdf The Myth of Zen in the Art of Archery],'' Japanese Journal of Religious Studies'' 2001 28/1–2</ref> Az első írásos dokumentum, amely leírást ad a japán íjászatról a Wei Shu (körülbelül i. sz. 297), egy kínai történelmi szöveg, amely szerint az emberek a Japán-szigeteken "fából készült íjat használnak, amely alul rövid, felül hosszú".

Az első évezred végén a társadalom változása és a harcos osztály ([[Szamuráj|szamurájokszamuráj]]ok) növekvő hatalma miatt szükség volt az íjászat oktatására. Ez vezetett az első ''kjúdzsucu'' ''rjúha'' (stílus), a ''Henmi-rjú'' megszületéséhez, amelyet Henmi Kijomicu alapított a 12. században.<ref>Thomas A. Green, ''Martial Arts of the World'', 2001</ref> A ''Takeda-rjú''t és az ''Ogaszavara-rjú'' lovasíjászatot később az ő leszármazottai alapították. A [[Genpei háború|Genpei-háború]] (1180-1185) alatt drasztikusan megnőtt az igény az íjászokra, ennek eredményeképpen az ''Ogaszavara-rjú'' alapítója, [[Ogaszavara Nagakijo]] ''jabuszame'' (lovasíjászat) tanításába kezdett.

A ''[[Jumi|''jumi]]'']]<nowiki/>t (japán íj) háborús fegyverként egyre kevésbé használták, miután a [[portugálok]] megérkeztek Japánba 1543-ban kovás lőfegyverekkel.<ref>[https://books.google.com/books?id=6WQnNqhDNhAC&printsec=frontcover#v=onepage&q&f=true ''Tanegashima: the arrival of Europe in Japan'', Olof G. Lidin, Nordic Institute of Asian Studies, NIAS Press, 2002 P.1-14]</ref> A japánok rövid időn belül elkezdték gyártani a saját [[kovás puska]] változatukat, amelyet [[Tanegasima|tanegasimá]]<nowiki/>nak hívtak. A ''jumi'' helyett végül ezt és a ''[[Jari|''jari]]'']]<nowiki/>t (lándzsa) használták fegyver gyanánt. Egy ideig még a ''jumi''t is használták a ''tanegasimá''val párhuzamosan, a nagyobb lőtávolsága és pontossága miatt, és főleg mert 30-40-szer gyorsabban volt képes tüzelni. A ''tanegasimá''hoz ezzel szemben nem volt szükség annyi gyakorlásra, mint a ''jumi''hoz, így [[Oda Nobunaga]] serege, amely nagyrészt ''tanegasimá''val felfegyverzett földművesekből állt, egyetlen csatában képes volt megsemmisíteni egy hagyományos szamuráj lovassereget 1575-ben.

A kjúdó gyakorlása, mint minden [[Budó|''[[budó'']]'', magába foglalja az erkölcsi és szellemi fejlődés eszméjét. Manapság sok íjász űzi a kjúdót sportként, így számukra a lövésztechnikájuk a legfontosabb. Azonban a kjúdó legtöbb hívének célja a "''szeisa szeicsú''" ("a helyes lövés helyes találat"). Amikor a megfelelő technikával lőnek, eredményképpen a nyíl célba talál. A [[Spiritualitás|spirituális]] cél az, hogy valaki teljesen átadja magát a lövésnek, amelyet a lélek és a lövési technika tökéletessége által lehet elérni, ez "''munen muszó''"-hoz ("nincsenek gondolatok, nincsenek illúziók") vezet. Ez viszont nem zen, bár a japán íj használható a zen gyakorlásában vagy a zen mesterek kjúdó gyakorlásában.<ref>Prof. Genishiro Inagaki, 1980 in Bagge 2001, Kyudo - Japanilainen jousiammunta, ISBN 951-98366-0-8</ref> Emiatt számos kjúdó íjász úgy hiszi, hogy a versenyek, vizsgák, és bármilyen alkalom, amely az íjászt szélsőséges körülmények közé helyezi fontos, míg mások inkább kerülik a verseny- és vizsgahelyzeteket.

A második világháború óta a kjúdót gyakran kapcsolják a [[zen buddhizmus]]<nowiki/>hoz, de nem minden kjúdó iskolának vannak vallásos vagy spirituális aspektusai. Ezt a népszerű nézetet valószínűleg [[Eugen Herrigel]] német szerző könyve, a "[[Zen - Az íjászat művészete - Kyudo]]" (1948) eredményezte. Herrigel csak kicsit beszélt japánul, általában egy fordító segítségével beszélt a tanárával. Az ő kjúdón kialakult nézete részben az emiatt bekövetkezett félreértések következménye, részben pedig mert ő a kjúdó egyik filozófiai iskolájával ismerkedett meg. Ám Herrigel könyve még így is nagy hatással volt a kjúdó megítélésére még Japánban is, amikor 1956-ban lefordították japánra.<ref name="thezensite.com2">Yamada Shōji, [http://www.thezensite.com/ZenEssays/CriticalZen/The_Myth_of_Zen_in_the_Art_of_Archery.pdf The Myth of Zen in the Art of Archery],'' Japanese Journal of Religious Studies'' 2001 28/1–2</ref>

A legtöbb kjúdó íjász céltábla gyanánt ''mató''t használ. A ''mató''k méretben és lőtávolságban eltérőek, de a leggyakrabban használt a ''hosi mato'', amely 36 centiméter (vagy 12 ''[[Szun|''szun]]'']], egy hagyományos japán mértékegység, amely körülbelül 3,03 &nbsp;cm) átmérőjű, és 28 méteres távolságból lőnek rá. Versenyeknél és vizsgáknál ''kaszumi mató''t használnak. Ünnepélyeken többnyire ''hosi mato'' használatos, amely olyan, mint a ''kaszumi mato'', eltérő jelölésekkel.

''Enteki'' (távolsági) lövésnél ''omató''t használnak céltáblának, 60 méteres távolságban. Az ''omato'' átmérője 158 &nbsp;cm. ''Enteki'' lövésre is vannak külön versenyek.<ref name="ReferenceA2ReferenceA">Feliks Hoff, The Way of the Bow, 2001 (engl.ed.) ISBN 1-57062-852-1</ref>

A [[Ja|''[[ja'']]'' (矢, nyílvessző) hagyományosan bambuszból készült, sas- vagy sólyomtollakkal. A legtöbb ''ja'' manapság még mindig bambuszból készül (bár vannak íjászok, akik alumínium vagy szénszálas vesszőket használnak), a tollakat pedig nem veszélyeztetett madaraktól szerzik, mint például a pulyka és hattyú. Egy nyílvessző hossza az íjász ''jacuká''ja, plusz 6-10 centiméter. A kjúdó íjászok általában körönként két nyilat lőnek ki, először a ''haját'' (甲矢, "első nyíl"), utána az ''otojá''t (乙矢, "második nyíl"). Minden ''já''nak van egy forgási iránya, mert a madár különböző oldalán lévő tollakból készülnek; a ''haja'' oldás után az óramutató járásával megegyező irányban, az ''otoja'' azzal ellentétesen forog. A ''já''kat rendszerint hengeres tegezben tartják, amelyet [[Jazucu|''[[jazucu'']]''<nowiki/>nak (矢筒) hívnak, szertartásos és hagyományos alkalmakkor az íjászok [[Jebira|jebirá]]<nowiki/>t (箙) használnak.

A ''jugaké''k leggyakrabban három- vagy négyujjasak. A háromujjas változatot ''micugaké''nek (三つ弽), a négyujjast j''ocugaké''nek (四つ弽) hívják. Általában az íjászok azért választanak erősebb kesztyűket, mint például a ''jocugake'', hogy könnyebb legyen nagyobb húzóerejű íjakat megfeszíteni. Háromujjú kesztyűt 20 &nbsp;kg alatti húzóerejű íjaknál szoktak használni, négyujjút 20 &nbsp;kg fölöttieknél. Ez csak általánosítás, sok iskola eltérő kesztyűket használ az íjaikhoz, és gyakran íjászonként is különbözik.

Az extra ujjra azért van szükség, hogy a nagyobb húzóerejű lövéseknél nagyobb felület álljon az íjász rendelkezésére. Feszítés közben az íjász a húzókezén a hüvelykujját általában az utolsó kesztyűs ujjára helyezi, a mutatóujját (vagy ''jocugake'' esetében a mutató- és középső ujját) pedig finoman a hüvelykre, vagy a nyílvesszőre. Az extra ujj biztosabb tartást enged a hüvelyknek, mert az így a gyűrűsujjra kerül a középső ujj helyett. Néha egyfajta gyantaport, úgynevezett ''girikó''t (ぎり粉) raknak a nyílvesszőt tartó ujjaikra, hogy könnyebb legyen megtartani azt feszítés közben. Néhány iskola, mint a Heki-rjú Inszai-ha, csak háromujjas kesztyűt használ, 40 &nbsp;kg fölötti húzóerejű íjaknál is.

Mint a legtöbb modern ''budó'' irányzatnál, a kjúdóban is ''[[Kjú|''kjú]]'']] és [[Dan|''[[dan'']]'' fokozatok vannak. A legtöbb nyugati kjúdó iskola rendszeres időközönként vizsgákat tart, amit ha egy íjász letesz, egy fokozattal feljebb lép. A hagyományos iskolák azonban gyakran rangsorolják a hallgatókat az oktatói státusz elérésekor a [[Korjú|''[[korjú'']]'' ''budó'' régebbi ''menkjo'' (engedély) rendszerének használatával.

Sok [[Japán oktatás|japán középiskolában]] és főiskolában vannak kjúdó szakkörök ([[Bukacu|''[[bukacu'']]''), amelyekben a diákok a rendes órák után összegyűlnek kjúdót gyakorolni. Az utóbbi időben már alsó-középiskolában elkezdtek megjelenni, de általában a sport rendkívüli veszélyei miatt várni szoktak vele a felső-középiskoláig. Mivel az íj kezeléséhez mind fizikai, mind szellemi érettség szükséges, a [[Japán kultúra|Japán kultúrá]]<nowiki/>ban kerülik a kjúdó oktatását 15-16 éves kor előtt. Egyes városokban, ahol az alsó-középiskolákban nincsenek kjúdó szakkörök, a diákok dönthetnek úgy, hogy az iskolán kívül vesznek kjúdó leckéket, és hogy legyen elég idejük rá, az iskolában egy kevésbé időigényes (és általában nem sporttal kapcsolatos) szakkört választanak.