„Filmzene” változatai közötti eltérés

A [[némafilm]]-vetítéseket szinte kivétel nélkül élőzene, kezdetben leginkább [[zongora]]szó kísérte. A hangszer a világ első [[film]]bemutatójáról sem hiányzott, melyet a [[Auguste és Louis Lumière|Lumière fivérek]] rendeztek Párizsban, 1895-ben.<ref>Cook, David A. A History of Narrative Film, 2nd edition. New York: W.W. Norton, 1990. {{ISBN |0-393-95553-2}}</ref> A zenének a kezdetektől nélkülözhetetlen szerepe volt; megteremtette azt a különleges légkört, melyből a nézők a szereplők által megélt érzelmekre tudtak következtetni. (A legkoraibb filmvetítések idején a zene azonban egy sokkal prózaibb feladatot is ellátott: elfedte a vetítőgép hangos zörejeit.)<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw">https://archive.is/20120719223112/www.associatedcontent.com/article/31632/history_of_music_in_film_analysis_of.html?cat=40</ref> Gyakran előfordult, hogy a filmforgatás során is jelen voltak zenészek, hogy játékukkal hasonló hatást érjenek el. A moziknak általában saját zongoristájuk volt. Az 1910-es évek közepétől a nagyvárosi filmszínházak már inkább [[Orgona (hangszer)|orgonistákat]] vagy akár egész [[zenekar]]t foglalkoztattak. A mozikba esetenként hatalmas, külön erre a célra tervezett orgonák kerültek, melyekkel zenekari hangzásokat lehetett utánozni, és az ütőhangszerek szerepét is betöltötték – akár a vágtató lovak vagy a tomboló vihar hanghatásait is elő lehetett állítani velük.

A filmzeneszerzés történetében mérföldkőnek számít [[D. W. Griffith]] [[Egy nemzet születése]] című, 1915-ben elkészült filmje, melyhez [[Joseph Carl Breil]] írt teljesen eredeti zenét. Ezután a nagy költségvetésű filmek már jórészt így, a képsorokhoz komponált, egyedi muzsikával kerültek a filmszínházba.<ref>Eyman, Scott. The Speed of Sound: Hollywood and the Talkie Revolution, 1926-1930. New York: Simon & Schuster, 1997. {{ISBN |0-684-81162-6}}</ref>

Egyes országokban egyéb módokon is teremtettek hangot a némafilmekhez. Brazíliában ebben az időszakban elterjedtek voltak az úgynevezett ''fitas cantatas'' – olyan operett-filmek, melyeknek a vásznon futó képsoraihoz a háttérben álló énekesek adták a hangjukat.<ref>Parkinson, David. History of Film. New York: Thames and Hudson, 1995, pp. 69. {{ISBN |0-500-20277-X}}</ref> Japánban a filmeket nem csupán élőzene kísérte, hanem jelen volt a ''benshi'' is, vagyis narrátor, aki közvetítette a film eseményeit, és „szinkronhangja” volt a szereplőknek. A benshi a japán némafilmek központi alakjává vált, és később a külföldi (elsősorban amerikai) filmek tolmácsolásában is segédkezett.<ref>Standish, Isolde. A New History of Japanese Cinema: A Century of Narrative Film. New York: Continuum, 2005. {{ISBN |0-8264-1709-4}}</ref> Népszerűségüknek volt köszönhető, hogy Japánban még az 1930-as években is sok némafilmet játszottak a mozik.