„Filmzene” változatai közötti eltérés

a
ISBN link(ek) sablonba burkolása MediaWiki RfC alapján
a (A diktátor → A diktátor (film, 1940) (WP:BÜ, apróbb javítások AWB)
a (ISBN link(ek) sablonba burkolása MediaWiki RfC alapján)
==Története==
===Némafilm===
A [[némafilm]]-vetítéseket szinte kivétel nélkül élőzene, kezdetben leginkább [[zongora]]szó kísérte. A hangszer a világ első [[film]]bemutatójáról sem hiányzott, melyet a [[Auguste és Louis Lumière|Lumière fivérek]] rendeztek Párizsban, 1895-ben.<ref>Cook, David A. A History of Narrative Film, 2nd edition. New York: W.W. Norton, 1990. {{ISBN |0-393-95553-2}}</ref> A zenének a kezdetektől nélkülözhetetlen szerepe volt; megteremtette azt a különleges légkört, melyből a nézők a szereplők által megélt érzelmekre tudtak következtetni. (A legkoraibb filmvetítések idején a zene azonban egy sokkal prózaibb feladatot is ellátott: elfedte a vetítőgép hangos zörejeit.)<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw">https://archive.is/20120719223112/www.associatedcontent.com/article/31632/history_of_music_in_film_analysis_of.html?cat=40</ref> Gyakran előfordult, hogy a filmforgatás során is jelen voltak zenészek, hogy játékukkal hasonló hatást érjenek el. A moziknak általában saját zongoristájuk volt. Az 1910-es évek közepétől a nagyvárosi filmszínházak már inkább [[Orgona (hangszer)|orgonistákat]] vagy akár egész [[zenekar]]t foglalkoztattak. A mozikba esetenként hatalmas, külön erre a célra tervezett orgonák kerültek, melyekkel zenekari hangzásokat lehetett utánozni, és az ütőhangszerek szerepét is betöltötték – akár a vágtató lovak vagy a tomboló vihar hanghatásait is elő lehetett állítani velük.
 
A legkoraibb némafilmek zenéjét a vetítéskor [[Improvizáció|improvizálták]], vagy már létező klasszikus és színházi zenedarabokból állították össze. S ha az orgonista vagy a zongorista használt is megírt [[Kotta|kottát]], az improvizáció továbbra is szerves része maradt a korabeli filmek zenéjének. Az orgonista például akkor is alkalmazhatta a „vágtató ló”-hatást a megfelelő képsorokhoz, ha az nem volt szigorúan előírva a számára. Az 1910-es évek közepétől aztán egyre gyakoribbá vált, hogy a filmek „saját” zenét kaptak. A rendezők rájöttek, hogy a különféle, a filmhez tulajdonképpen nem is kapcsolódó zenedarabok játszása elvonja a közönség figyelmét a képekről. Egyre több „zenei kézikönyv” látott napvilágot, melyekben előre kidolgozott stílusokat és motívumokat jegyeztek le a különböző témák, mint például ''természet'', ''nemzet és társadalom'', ''boldogság'', ''félelmetes éj'' bemutatásához. A filmek így egyfajta „konzerv”-zenét kaptak, mely azonban már jóval szervesebb része lett a képsoroknak, mint a klasszikus darabok.<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw"/>
 
A filmzeneszerzés történetében mérföldkőnek számít [[D. W. Griffith]] [[Egy nemzet születése]] című, 1915-ben elkészült filmje, melyhez [[Joseph Carl Breil]] írt teljesen eredeti zenét. Ezután a nagy költségvetésű filmek már jórészt így, a képsorokhoz komponált, egyedi muzsikával kerültek a filmszínházba.<ref>Eyman, Scott. The Speed of Sound: Hollywood and the Talkie Revolution, 1926-1930. New York: Simon & Schuster, 1997. {{ISBN |0-684-81162-6}}</ref>
A némafilmek fénykorában a [[filmszínház]]ak foglalkoztatták a legtöbb zenészt (legalábbis az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államokban]]), a [[nagy gazdasági világválság]] (1929-33), és ezzel egyidőben a [[hangosfilm]] megjelenése azonban jelentősen megtizedelte a mozikban dolgozó muzsikusok számát.
 
Egyes országokban egyéb módokon is teremtettek hangot a némafilmekhez. Brazíliában ebben az időszakban elterjedtek voltak az úgynevezett ''fitas cantatas'' – olyan operett-filmek, melyeknek a vásznon futó képsoraihoz a háttérben álló énekesek adták a hangjukat.<ref>Parkinson, David. History of Film. New York: Thames and Hudson, 1995, pp. 69. {{ISBN |0-500-20277-X}}</ref> Japánban a filmeket nem csupán élőzene kísérte, hanem jelen volt a ''benshi'' is, vagyis narrátor, aki közvetítette a film eseményeit, és „szinkronhangja” volt a szereplőknek. A benshi a japán némafilmek központi alakjává vált, és később a külföldi (elsősorban amerikai) filmek tolmácsolásában is segédkezett.<ref>Standish, Isolde. A New History of Japanese Cinema: A Century of Narrative Film. New York: Continuum, 2005. {{ISBN |0-8264-1709-4}}</ref> Népszerűségüknek volt köszönhető, hogy Japánban még az 1930-as években is sok némafilmet játszottak a mozik.
 
Nagyon kevés filmzene maradt fenn ebből az időből, és a zenetörténészeknek nem kis fejtörést okoz a rekonstruálásuk. Az ekkori filmzenéket megkülönböztethetjük aszerint, hogy már meglévő darabokból állították-e össze, az adott film képsoraihoz írták-e, vagy éppen improvizálták. A némafilmek megzenésítésének témája az 1960-as, ’70-es években igencsak kikerült az érdeklődés középpontjából. A némafilmekről ekkortájt inkább azt gondolták, hogy az a néző számára pusztán képi élményt hivatott jelenteni, melyet nem helyes zenével megzavarni. (Talán az is magyarázattal szolgálhat erre az érvelésre, hogy a némafilmek másolatai mellett fennmaradt zenei részletek eléggé rossz hangminőségűek voltak.) Manapság azonban a némafilmek hangszerelése iránti érdeklődés újraéledni látszik, akár olyan módon, hogy korabeli darabokból újra összeállítják a zenét, akár teljesen újat írnak. Ebből a szempontból vízválasztó volt [[Francis Ford Coppola]] cselekedete, amikor 1980-ban felújította [[Abel Gance]] 1927-es [[Napóleon (film, 1927)|Napóleon]] című filmjét az édesapja, [[Carmine Coppola]] által komponált és élőben előadott zenével.
37 653

szerkesztés