„Koreai háború” változatai közötti eltérés

[[Japán Birodalom|Japán]] 1910-ben annektálta Koreát, amit ezt követően 1945-ig saját területeként igazgatott, míg a koreaiak hiába próbálták felhívni a világ figyelmét elnyomásukra. A [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségesek]] már a [[második világháború]] idején foglalkoztak a félsziget jövőjével. A [[kairói konferencia]] idején megállapodtak abban, hogy Korea függetlenségét „megfelelő időben” helyreállítják. [[teheráni konferencia|Teheránban]] ezt az időpontot [[Franklin D. Roosevelt]] amerikai elnök mintegy negyven évre becsülte. A megfelelő időben megfogalmazás a [[potsdami konferencia|potsdami nyilatkozatban]] is szerepelt.<ref name="Kül-Világ">{{cite web |url=http://epa.oszk.hu/00000/00039/00003/faludi.html |title=A "koreai kérdés" eredetéről |author=Faludi Péter |publisher=Kül-Világ 2004/3 |accessdate=2015-01-11}}</ref> A konfliktus előzményeként a [[Hirosima és Nagaszaki bombázása|Nagaszakira dobott atombomba]] másnapján, augusztus 10-én [[Dean Rusk]] ezredest bízták meg a félsziget felosztásával, és augusztus 14-én egy [[National Geographic Society|National Geographic]] térkép alapján a [[38. szélességi fok]]ot jelölte meg választóvonalként.<ref>Keith Pratt: ''Everlasting Flower: A History of Korea''. Reaktion Books, 2007, {{ISBN |978-1861893352}}; 241. o.</ref> A szovjetek ellenkezés nélkül fogadták el, hogy ettől északra a szovjet, délre pedig az amerikai hadsereg fogadja a [[Koreai-félsziget]]en a [[Japán Császári Hadsereg|japán csapatok]] kapitulációját, és kezdje meg a megszállást.<ref name="Stone54">Oliver Stone–Peter Kuznick: ''Egy új világháború küszöbén''. In: BBC History, 2014/12. szám, ISSN 2062-5200; 54. o.</ref> A [[Munkás-paraszt Vörös Hadsereg|Vörös Hadsereg]] megállt a 38. szélességi foktól északra, szeptember 8-án pedig [[John R. Hodge]] altábornagy katonái is bevonultak Koreába, így két megszállási övezet jött létre. Hodge semmilyen politikai felkészültséggel és helyismerettel nem rendelkezve látott hozzá az amerikai katonai kormányzat felállításához.<ref>Keith Pratt: i. m. 243. o.</ref>

[[1950]]. június 25-én hajnali négy órakor a Kim Ir Szen pártfőtitkár vezette Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított dél ellen, és csapatai gyors ütemben törtek előre, megfutamítva a déli erőket, június 29-re a fővárost, [[Szöul]]t is bevéve.<ref name="abbott34">Nigel Thomas–Peter Abbott: ''The Korean War 1950–53''. Osprey Kiadó, London, 1993, {{ISBN |0-85045-685-1}}, 3-4. o.</ref> Észak-Koreában ugyanakkor a mai napig úgy tanítják: a déliek támadtak először, ők csak visszaverték. Ez annyiban igaz, hogy a korábbi határincidensek egy jelentős részét a déli erők kezdeményezték.<ref name="Kül-Világ" /> Dél-Koreának a támadás idején 15 napi védekezésre elég készletei voltak,<ref name="prisc11" /> {{szám|98000}} katonájuk állt szemben észak [[kínai polgárháború]]ban sok tapasztalatot szerzett, jól felszerelt {{szám|135000}} fős haderejével.<ref name="Pratt2534">Keith Pratt: i. m. 253–254. o.</ref> A támadás első napjaiban a fiatalokból álló Önkéntes Diákhadtest a [[Han folyó (Korea)|Han folyó]] mentén bátran védekezve lassította az észak-koreai előrenyomulást.<ref name="Pratt252">Keith Pratt: i. m. 252. o.</ref>

Az ENSZ [[Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa|Biztonsági Tanácsa]] még a támadás napján összeült, amelyen a szovjet nagykövet nem vett részt, így az hamarosan elfogadta az amerikai határozati javaslatot a szabad világ védelmére. A szervezet [[Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának 83. számú határozata|83. számú határozata]] agresszornak minősítette Észak-Koreát, felszólította csapatai visszavonására, ellenkező esetben szankciókat és fegyveres fellépést helyezve kilátásba. A szavazásnál [[Jugoszlávia]] tartózkodott, a Szovjetunió pedig abban az időben [[bojkott]]álta a BT üléseit, mivel ott Kínát állandó tagként a [[kínai polgárháború]]ban elszenvedett vereség miatt [[Tajvan (sziget)|Tajvanra]] szorult [[Kínai Köztársaság]], és nem a [[peking]]i központú Kínai Népköztársaság képviselte. Két nappal később a BT felszólította tagállamait, hogy nyújtsanak fegyveres segítséget Dél-Koreának. A visszatérő [[Jakov Alexandrovics Malik|Jakov Malik]] szovjet nagykövet [[Egyesült Nemzetek alapokmánya|alapokmányba]] ütközőnek minősítette a határozatot, de a fegyveres kontingens szervezését már nem tudta leállítani,<ref name="Kovács549">Kovács Péter: ''Nemzetközi közjog''. Osiris Kiadó, Budapest, 2011, {{ISBN |978-963-276-210-4}}; 549. o.</ref> erre pedig Sztálintól sem kapott utasítást.<ref>Jung Chang, Jon Halliday: i. m. 386. o.</ref>

Bár korábban a fegyveres harcot Koreában stratégiailag feleslegesnek nyilvánították, [[Harry S. Truman|Truman]] elnök a második világháború előtt a diktatúráknak adott engedményeket alapul véve úgy gondolta, hogy egy győzelem csak felbátorítaná a szovjeteket, és végül totális háborúhoz vezetne.<ref>Park Hong-Kyu: ''American Involvement in the Korean War''. In: The History Teacher, 1983/16. szám, 253. o.</ref> Ezért 1950. június 27-én elnök – a nevéhez kötött [[Truman-doktrína|Truman-doktrínának]] megfelelően – utasította az amerikai légierőt és haditengerészetet, hogy nyújtson segítséget Dél-Koreának, kezdetben az északi csapatok kiűzésében és a határok helyreállításában. Az ENSZ által felállított haderőbe 16 országból küldtek csapatokat, annak 90%-át azonban az Egyesült Államok (a háború egésze alatt 2,4 millió katona, de egyszerre legfeljebb {{szám|325000}} fő) és Dél-Korea adta.<ref name="vilpol">Világpolitikai kislexikon (szerk.: Bognár Károly). Kossuth Kiadó, Budapest, 1972, {{ISBN |963-09-0145-5}}; 234–235. o.</ref> Rajtuk kívül {{szám|87000}} főt küldött közösen Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland; Törökország egy dandárt; Thaiföld egy gyalogosezredet; Hollandia, Belgium–Luxemburg, Etiópia, Kolumbia, Görögország és a Fülöp-szigetek egy-egy gyalogoszászlóaljat, Dél-Afrika egy vadászszázadot és Kuba egy gyalogosszázadot. Ezen felül öt ország – Dánia, Olaszország, Norvégia, India és Svédország – küldött orvosi segítséget.<ref>Keith Pratt: i. m. 247. o.</ref><ref>Nigel Thomas–Peter Abbott, i. m. 17–34. old.</ref>

Az Egyesült Államok eddigre harminchétezer katonát és háromezer repülőgépet veszített a konfliktusban, és bár Truman 1951-ben 13,5 milliárdról 48,2 milliárdra emelte a katonai kiadásokat,<ref name="Stone59">Oliver Stone–Peter Kuznick: ''Egy új világháború küszöbén''. 59. o.</ref> mégis sokan úgy érezték, a veszteségeket nem tudják elég gyorsan pótolni. A háború támogatottsága ekkorra 33 százalékon állt, [[Dwight D. Eisenhower]] republikánus elnökjelölt kampányában a háború befejezését ígérte.<ref>Jung Chang, Jon Halliday: i. m. 397. o.</ref> Január 20-i hivatalba lépése után nem sokkal, március 5-én meghalt Sztálin, de ő mégsem megbékélésre használta fel az alkalmat utódjával, [[Nyikita Szergejevics Hruscsov|Hruscsovval]], hanem atomfegyver bevetésével és a konfliktus Kínára való kiterjesztésével fenyegetőzött. Úgy érvelt, hogy az atomfegyver bevetése olcsóbb, mint a konvencionális hadviselés folytatása, első célpontként pedig Keszongot jelölte meg.<ref name="Stone220">Oliver Stone–Peter Kuznick: ''Amerika elhallgatott történelme''. Kossuth Kiadó, 2014, {{ISBN |978-963-09-7996-2}}; 220. o.</ref>

* [[Jung Chang]]–Jon Halliday: ''Mao, az ismeretlen történet''. Európa Kiadó, Bp., 2006, {{ISBN |963-07-8158-1}}

* Keith Pratt: ''Everlasting Flower: A History of Korea''. Reaktion Books, 2007, {{ISBN |978-1861893352}}

* [[Kovács Péter (jogász)|Kovács Péter]]: ''Nemzetközi közjog''. Osiris Kiadó, Budapest, 2011, {{ISBN |978-963-276-210-4}}

* Nigel Thomas–Peter Abbott: ''The Korean War 1950–53''. Osprey Kiadó, London, 1993, {{ISBN |0-85045-685-1}}

* [[Oliver Stone]]–Peter Kuznick: ''Amerika elhallgatott történelme''. Kossuth Kiadó, 2014, {{ISBN |978-963-09-7996-2}}

* Világpolitikai kislexikon (szerk.: Bognár Károly). Kossuth Kiadó, Budapest, 1972, {{ISBN |963-09-0145-5}}