„Szűzforrás” változatai közötti eltérés

a
A főhősnél összetettebb lelki karakter, így a film "legbergmanibb" figurája a szőke, törékeny, szépségtől és előkelőségtől eltelt édesgyermek mellett megtűrt mostohaleány. A megesett, fekete, vad teremtés a pogány istenekkel üzletelve átkozza a család szeme fényét- mindaddig a míg átka beteljesül. Megrendülése és főképp zavara nem pusztán a szörnyű eseményeknek szól, hanem saját démonainak, amelyek a történtek szerint nem csupán a képzeletében léteznek. Ingeri alakja- még a pogány hitvilág vonzáskörzetében áll; ebből szakítja ki őket a keresztény hit himnuszaként feltörő "szűzforrás" csodája.
 
A rendkívül mívesen felépített film klasszikus eszközökkel, mindenekelőtt a sötétség és a fény, a rút és a szép, a pogány és a keresztény képzetek szembeállításával dolgozik. A legenda világából fakadó didaxisból annál erőteljesebben emelkedik ki az a néhány formai megoldás, amely Bergman kibontakozó modern rendezői karakterére emlékeztet. Ilyen például a zenehasználazenehasználat: a zene nélkülözése a gyilkosság és a bosszú képei alatt, ami hátborzongatóan valószerűvé teszi a példázatos cselekedeteket, illetve a csoda pillanatában felhangzó egyházi ének. Utóbbi, a nézőpont finom elmozdításával (enyhe felső gépállás) láthatóvá tett csodánál meggyőzőbben szólaltatja meg a jelenet spirituális tartalmát. Bergman legerőteljesebb jelenlétét a filmben éppen a drámai csúcsponton érhetjük tetten: az Istennel perlekedö, majd annak irgalmát kérő apa alakját előbb totálban, majd félközeliben, háttal látjuk, csak a templom felajánlásánál fordul profilba az arca. A közvetlen drámaiságot eltávolító kép különös ellentétbe kerül a Bergman-filmek többségével. Itt a kétségbeesés hit által történő gyors feloldódását ellenpontozza, amikor viszont ez a folyamat jóval lassúbb, mi több, bizonytalan végkimenetelű, a rendszer már nem távolodik el szereplőitől, sőt minél közelebb hajol arcukhoz, a legapróbb rezdüléseket kutatva.
 
 
== Díjak, jelölések ==