„Piaristák” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a ISBN/PMID link(ek) sablonba burkolása MediaWiki RfC alapján |
a link egyértelműsítés AWB |
||
37. sor:
[[Fájl:kalazanci szt jozsef.jpg|bélyegkép|balra|250px|[[Kalazanci Szent József]], ismeretlen festő műve, 1644 (San Pantaleo rendház, Róma)]]
Alapítója [[Kalazanci Szent József]] (1557–1648), egy spanyol származású pap volt, aki 1597/1598-ban munkatársaival együtt „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolát (scholae piae) nyitott Rómában, elősorban a szegényebb családok gyerekei számára. Az iskola eleinte a Tiberisen túli városrészben, a Santa Dorotea plébánia mellett, majd a római belváros különféle helyein működött, végül 1612-ben jótevőik támogatásával [[Kalazanci Szent József|Kalazancius]] megvásárolta az iskola számára a San Pantaleo templom mögötti Torres palotát. 1601-től kezdve az alapító és munkatársai együtt laktak az iskola épületében. A Kegyes Iskolák Kongregációjának nevezett fogadalmak nélküli közösség első szabályzata 1603-ban született. Az állandó tanítói karról és az intézmény jövőjéről Kalazanci Szent József úgy próbált gondoskodni, hogy azt egyesítette a [[Leonardi Szent János]] által alapított Isten Anyjáról nevezett (luccai) papi kongregációval. Az együttműködés azonban nem volt sikeres, így három év múlva kettéváltak és [[V. Pál pápa]] 1617. március 6-án létrehozta a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Páli Kongregációját , amelyet [[XV. Gergely pápa]] 1621. november 18-án ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé emelt (és törölte elnevezéséből elődje, V. Pál nevét), majd 1622. január 31-én jóváhagyta az alapító által megfogalmazott alapszabályt (Konstitúciókat) és kinevezte őt a rend generálisának ''(praepositus generalis)'' A piarista rend tehát a szabályozott papokhoz hasonló klerikusi rend lett, tagjai a világi papok szokásos reverendáját viselték. A laikus segítő testvérek ''(fratres operarii)'' a tanításban nem, csupán az iskolán kívüli kisegítő munkákban vettek részt.
A piarista szerzetesek és iskolák száma rohamosan emelkedett, eleinte Itália kisebb és nagyobb városaiban (Frascati, 1616; Narni, 1618; Genova, 1625; Nápoly, 1626; Firenze, 1630; Palermo, 1633; stb.) majd megtelepedtek Morvaországban (Nikolsburg 1631), Lengyelországban (Varsó és [[Podolin]], 1642), sőt 1630-ban Michelangelo Tonti bíboros rájuk bízta az általa alapított a római Collegio Nazareno nemesi konviktus vezetését is. 1637-ben már 27 rendházban 362 piarista szerzetes és 70 [[Noviciátus|novícius]] élt. A rend befolyásos támogatói által kikövetelt gyors terjeszkedés miatt azonban a piaristák szegényes, alkalmatlan körülmények között éltek, sőt sokuk képzése hiányos maradt. 1627-ben a rend vezetői megengedték, hogy egyes segítőtestvérek klerikusi státusba ''(clerici operarii)'' lépjenek. Mindez azonban feszültségeket és erkölcsi lazulást okozott a renden belül. Ráadásul a rend életébe a Szent Inkvizíció is beavatkozott. 1643-ban apostoli vizitátort küldött ki Silvestro Pietrasanta jezsuita személyében, eltávolította a rend éléről [[Kalazanci Szent József]]et, és helyére első asszisztensként a nagyravágyó és rosszindulatú [[Mario Sozzi]]t (1608–1643), majd annak halála után generális vikáriusként a pedofil hajlamú, de befolyásos családból származó [[Stefano Cherubini]]t (1600–1648) nevezte ki. Mivel a feszültségek irányításuk alatt csak tovább nőttek, 1646. március 16-án [[X. Ince pápa]] a rendet elöljárók és fogadalmak nélküli kongregációvá fokozta le. Az akkorra már több mint félezer piarista közül mintegy kétszázan elhagyták a rendet, de új tagok is csatlakoztak, így amikor [[VII. Sándor pápa]] 1656. január 24-én visszaállította a kongregációt, annak 320 szerzetese volt. Mindenütt elismerést arató munkájuknak köszönhetően [[IX. Kelemen pápa]] 1669. október 23-án ismét teljes jogú szerzetesrenddé tette a Kegyes Iskolákat.
46. sor:
[[Fájl:piarista-1-cimer1644.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|A piarista rend címere, Joannes Mitis a S. Joseph rajza, Podolin, 1644 (Piarista Rend Magyar Tartománya Közp. Levéltára, Budapest)]]
A rend visszaállítása után azonnal folytatódott a további terjeszkedés, elsősorban Közép-Európában. A piaristák megtelepedtek [[Ausztria|Ausztriában]] ([[Horn]], 1657), Magyarországon ([[Privigye]], 1666), Litvániában ([[Dubrovicja|Dąbrowica]], 1684), [[Baden-Baden|Badenben]] ([[Rastatt]], 1715) és [[Erdély]]ben ([[Beszterce (település)|Beszterce]], 1717). 1683-ban az [[Kalazanci Szent József|alapító]] szülőföldjén, [[Spanyolország]]ban is gyökeret vertek a piaristák (Moyá). Az első rendházakat tipikusan kisebb, Közép-Európában sokszor protestáns többségű városokban alapították, de a rend elismertségét jelezte, hogy 18. század elején már a fővárosokban is megkezdték munkájukat ([[Bécs]], 1698; [[Pest (történelmi település)|Pest]], [[1717]]; [[Vilnius]], 1720; [[Madrid]], 1728; [[Prága]], 1752; [[Milánó]], 1759). 1706-ban 8 rendtartományban ''(provincia)'' és 94 rendházban 950 piarista élt, 1724-re pedig 1680-ra nőtt a számuk.
A rend vezetői – a rossz tapasztalatokból okulva – különös hangsúlyt helyeztek a növendékek képzésére. 1660-ban a dél-itáliai [[Chieti]]ben, majd 1661-ben a római Szent Pantaleon-rendházban hoztak létre központi növendékházat. Utóbbi főként azután vált jelentőssé, hogy Carlo Giovanni Pirroni generális (1677–1685) szinte alapjától átépíttette a Szent Pantaleon-rendházat, továbbá újjászervezte a növendékházakat, és egységesítette a képzési követelményrendszert (''Ratio studiorum'', 1681). A komolyabb tudományos képzéssel együtt járt azonban, hogy a rend tevékenységében idővel egyre nagyobb súlyt kapott a latin nyelvű gimnáziumi, sőt a filozófiai és teológiai oktatás. A rend közép-európai iskolái például már kizárólag gimnáziumi osztályokból álltak. Ez számos helyen konfliktusokhoz vezetett, elsősorban a hasonló intézményeket működtető [[Jézus Társasága|jezsuiták]]kal, míg végül 1730-ban [[XII. Kelemen pápa]] kinyilvánította, hogy a piaristáknak joguk van magasabb szinteken is tanítani. Az iskolák mellett a piaristák vezettek árvaházakat, nemesi konviktusokat, szemináriumokat, elvállalták plébániák vezetését (elsősorban anyagi okokból), és többen működtek közülük hittérítőként, elsősorban a Habsburg Birodalom protestáns vidékein.
58. sor:
Mivel a 18. század közepétől az európai államok a felvilágosodás eszméit követve mindenhol saját felügyeletük alá vették az iskolai oktatást, ez a század végére a piarista rend nemzetközi szervezetének széthullásához vezetett. 1781-től II. József császár (más szerzetesrendekhez hasonlóan) kivonta a Habsburg Birodalomban lévő piarista rendtartományokat a generális joghatóság alól. Pár év múlva ugyanez történt Spanyolországban is. Ettől kezdve a lengyel, cseh, osztrák és magyar rendtartományok egymástól is függetlenül működtek, de a spanyolországi és itáliai piaristák megőriztek bizonyos egységet. 1804-ben [[VII. Pius pápa]] „''Inter graviores''” kezdetű bullájával úgy rendelkezett, hogy hatévenkénti váltással egyszer a spanyolok, egyszer az itáliaiak közül válasszanak generálist ''(magister generalis),'' míg a másik felet saját maguk által választott „''vicarius generalis''” kormányozza. Ezt azonban nem mindig tartották be pontosan, és a gyakorlatban a két fél egymástól függetlenül működött.
Az állami beavatkozás azonban a 19. század elejétől már nem csak a rendi kapcsolatok megszűnését, hanem a föloszlatást jelentette. A Habsburg Birodalom országaiban ugyan a piaristák – hasznosnak ítélt intézményként – elkerülték a szekularizációt, de a francia befolyás alá került német tartományokban 1802 és 1808 között minden piarista rendházat föloszlattak.
Ez Spanyolországban 1837-ben történt meg, de néhány rendháznak sikerült túlélnie ezt az időszakot. 1845-től Jacinto Feliu (1845–1864) generális szervezte újra a rendet. Támogatta a Paula Montal által létrehozott spanyol piarista nővérek rendjének ''(Pio Instituto de las Religiosas Hijas de Maria Escolapias)'' alapítását és ő küldött először piaristákat Amerikába, Kubába (Camagüey, 1858). A század végén a spanyol piaristák Chilében (Concepión, 1886) és Argentínában (Buenos Aires, 1891) is iskolát nyitottak.
A napóleoni háborúk súlyosan károsították az itáliai rendtartományokat is, különöen a campaniait (Nápoly környéke), a liguriait (Genova környéke) és a rómait. A szardíniai és a szicíliai csak kisebb károkat szenvedett, a toscanai (Firenze környéke) és apuliai (Dél-Itália) piaristákat viszont nem érte bántódás. Ezért a generálisok pedig 1845-től Róma helyett Firenzéből kormányozták az itáliai piaristákat. Az ismét gyarapodó rendet azonban keményen sújtották az olasz kormány 1860 és 1870 között hozott egyházellenes intézkedései. A szicíliai és a szardíniai rendtartomány teljesen megszűnt és 1874-ben a római San Pantaleo rendházat is államosították.
76. sor:
Rómában 1923-ban visszavásárolták a római San Pantaleo rendházat, ahol 1928-tól ismét megnyílt a nemzetközi növendékház, amely 1936-ban a Monte Marióra költözött. [[1930]]-ra elkészültek az új egyházi törvénykönyv által megkövetelt (1940-re véglegesített) konstitúciók, majd [[1946]]-ra a regulák. A spanyol Leodegario Picanyol (1896–1968) munkássága révén az 1930-as évektől megindultak a tudományos rendtörténeti kutatások, amelynek legnagyobb eredménye Kalazanci Szent József levelezésének kiadása volt 20 kötetben, 1950–1988 között (Picanyol mellett Claudio Vilá Palá és [[Sántha György]] szerkesztésében).
A 20. század világháborúi és totalitariánus diktatatúrái sem kerülték el azonban a piaristákat. Az első világháború utáni határváltozásoknak köszönhetően a magyar rendtartomány számos rendházát iskoláját elveszítette. A megmaradt rendházakból jöttek létre 1925-ben a romániai, majd 1930-ban a szlovákiai rendtartományok. A spanyol polgárháborúban 1936–1939 között 272 piarista halt meg erőszaktól vagy börtönben, közülük 13-at 1995-ben boldoggá avattak: Dionisio Pamplona (1868–1936), Manuel Segura (1883–1936), David Carlos (1907–1936), Faustino Oteiza (1890–1936), Florentino Felipe (1856–1936), Ignacio Casanovas (1893–1936), Enrique Canadell (1890–1936), Matías Cardona (1902–1936), Francisco Carceller (1901–1936), Carlos Navarro (1911–1936), José Ferrer (1904–1936), Juan Agramunt (1907–1936), Alfredo Parte (1899–1936). A második világháború után szovjet megszállás alá került közép-európai államokban a piarista rendet is megszüntették (Romániában és Csehszlovákiában) vagy csak igen korlátozottan engedték működni (Magyarországon és Lengyelországban).
Az 1947. évi káptalanon a magyar tartományfőnököt, [[Tomek Vince|Tomek Vincét]] választották generálissá (1947–1967), aki összesen 20 évig vezette a rendet. Ekkor kezdődött meg a rend nagyobb arányú Európán kívüli működése. A kommunista üldözés elől menekülő magyar és lengyel piaristák egy csoportja 1949-ben megtelepedett az Egyesült Államokban ([[Derbygg]], 1951), az 1950-es évektől a különböző spanyol rendtartományok Dél- és Közép-Amerika számos államában kezdtek iskolai és lelkipásztori munkát [[Brazília|Brazíliától]] egészen [[Mexikó]]ig, a baszk provincia tagjai pedig 1950-ben [[Japán]]ban telepedtek meg.
82. sor:
Az 1962 és 1965 közötti [[II. vatikáni zsinat]] után súlyos identitásválság rázta meg a rendet, amelyből sokan kiléptek és csökkent a hivatások száma is. 1965-ben a rendnek 2535 tagja volt, ez 1976-ra 1800-ra csökkent. 1967–1969 között tartották mag a zsinat által előírt speciális egyetemes káptalant. Ezen előkészítették az új Konstitúciókat, amelynek végleges változata 1984-re készült el.
A misszós tevékenység azonban tovább folytatódott. A katalán rendtartomány tagjai 1963-ban Szenegálban, a kasztíliaiak 1979-ben [[Egyenlítői-Guinea|Egyenlítői-Guineában]] és 1995-ben [[Gabon]]ban ([[Libreville]]), az aragóniaiak 1989-ben [[Kamerun]]ban, az argentinok 1994-ben [[India|Indiában]], a baszkföldiek pedig 1995-ben a [[Fülöp-szigetek]]en (Cebu City) kezdtek misszióba. 1990-től, a kommunizmus bukása után Közép-Európában is sok helyen újból megnyíltak a piarista iskolák, sőt a lengyel piaristák a [[Fehéroroszország]]hoz csatolt egykori lengyel területen is megkezdték a munkát.
Eközben Nyugat-Európában 1926-tól az osztrák piaristáknak ismét sikerült elemi iskolákat nyitniuk, és Olaszországban is több helyen új, modern intézetek épültek, de a létszám csökkenése miatt ezek vezetése egyre inkább kikerült a rend kezéből. Az itáliai és közép-európai rendtartományok fogyatkozó létszáma és az iskolák növekvő szaktanárigénye mindenütt ahhoz vezetett, hogy a piarista iskolákban többségében világi tanárok tanítanak. Ezért a rend tevékenysége a tanítás mellett sok helyütt az ifjúsági lelkipásztorkodás felé fordult. Ezt jelzi, hogy 1947-ben még csak 7 plébániát vezettek piaristák, 2001-re azonban az a szám 105-re növekedett.
305. sor:
{{Nemzetközi katalógusok}}
{{Portál|vallás|}}
[[Kategória:Katolikus szerzetesrendek]]
[[Kategória:Piaristák| ]]
| |||