„A halál kultúrantropológiája” változatai közötti eltérés

Az [[ókori Egyiptom|ókori egyiptomiak]] híresek halotti kultuszukról. [[Piramis]]aik, halhatatlan sírfestményeik, a mumifikálás tudománya és hitviláguk világhíressé tette őket. Az egyiptomi felfogás szerint a halott csak akkor lépheti át a [[túlvilág]] kapuját, ha romlandó testét megőrzi az öröklét számára. Egyiptomban egészen a római kor végéig mumifikálták a halottakat. A [[mumifikálás]] a jelek szerint már az [[i. e. 6. évezred]] során kialakult. Kezdetben a száraz, sivatagi éghajlaton természetes kiszáradás révén mumifikálódtak a halottak, amire felfigyeltek az emberek. Később kifejlesztették azokat az eljárásokat, amelyekkel a halott teste felismerhető módon megőrizhető. A műveletet papok végezték. Első körben eltávolították a romlandó zsigereket, legfeljebb a szívet hagyták a helyén, mivel az emberi lélek központjának nem az [[agy]]at, hanem a [[szív]]et tartották. Az agyat orron keresztül, erre a célra kifejlesztett kaparókkal távolították el (az agyalapi miriggyel illetve a koponya bázis (''basis cranii'') térfoglaló folyamataival kapcsolatos sebészeti beavatkozásokat ma is hasonló behatolásból végzik). A zsigereket ún. [[kanópuszedények|kanópusz]] edényekbe gyűjtötték, amelyek felső, záró része valamely istenség képmását hordozta. Majd a halott testét különböző illóolajokkal ([[tömjén]], mirtusz) és gyantákkal, valamint cédrusolajjal kezelték. Ezt követően a tetemet nátronnal, szódával fedték és megvárták, hogy a sók által víztartalmát a test elveszítse. Legvégül a kiszáradt testet újra kezelték elsősorban gyantát, ill. [[bitumen]]t tartalmazó impregnáló oldatokkal, amitől az légzáróvá és víztaszítóvá, valamint jobb állagúvá vált. A tényleges mumifikációs műveletet követően elvégezték az ún. szájmegnyitás szertartását. Majd több rétegben gyolcsba tekerték a múmiát és szarkofágba helyezték. Az egyiptomiak hite szerint a test halála után a léleknek megmérettetések sorozatán kell átesnie, ezért a halottak mellé esetenként olyan papirusztekercseket tettek, amik eligazítást voltak hivatottak nyújtani az elhunyt számára.

 

 

== Középkor ==

[[Fájl:Thetriumphofdeath.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|''A halál diadala'', [[Id. Pieter Bruegel]] festménye (1562)]]

[[Fájl:Hieronymus Bosch 040.jpg|bélyegkép|150px|jobbra|A pokol képe, ahogy azt [[Hyeronimus Bosch]] látta]]

A középkori ember számára a keresztény európában a halál mindennapi tapasztalat volt. Egyrészt a gyakori járványok, a háborúk, a magas csecsemőhalandóság, a boszorkányégetések, és a mai szemmel nézve rendkívül durva büntetések (például karóba húzás, kerékbe törés stb.) által minden napi részesévé avatta a halált az emberi létezésnek. Számos hiedelem élt vagy jelent meg új köntösben a keresztény hitvilággal vegyülve. A középkorban nem emeltek díszes sírboltokat, a katedrálisok, templomok azonban temetkezőhelyként szolgálhattak, elsősorban a tehetősebbek számára. A középkorban a nagy pestis-járványok következtében egyfajta „halál-kultusz” is kialakult, aminek részei a táncoló csontvázakat élőkkel ábrázoló képek, vagy a [[Carmina Burana (versgyűjtemény)|Carmina Burana]]-ban is többször megfogalmazott elmúlás érzése, amit zeneileg [[Carl Orff]] műve ad a leghitelesebben vissza. A középkorban az emberek rendkívül esendőnek érezték magukat és kiszolgáltatottságukat jól kifejezi az életnek „siralomvölgyként” való aposztrofálása. A középkorban az embereknek a testről vallott felfogása legfeljebb a háziállatok levágása és egyes háborús tapasztalatok során szerzett megfigyelésen alapulhatott, a [[római katolikus egyház]] az ember boncolását tiltotta. [[Leonardo da Vinci|Leonardo Da Vinci]] úttörő munkássága nyomán kezdtek el foglalkozni a halott test tanulmányozásával, ami az első lépéseket jelentette a modern orvostudomány kialakulása felé.