„Dzsessz” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a United → United (együttes), apróbb javítások AWB |
Szaklektorálás, 1. rész |
||
11. sor:
|alműfajok-régió=
}}
A '''dzsessz''' ([[angol nyelv|angolul]] ''jazz'') egy [[zene]]i
Minden dzsessz-stílus legfontosabb jellegzetessége az [[improvizáció]]: az előadók sokszor rögtönzött szólót játszanak vagy válaszolgatnak egymás játékára (kérdés-felelet), de az improvizáció a kíséretben és a zene egyéb dimenzióiban is fellelhető.
A dzsessz gyökerei a [[Nyugat-Afrika|nyugat-afrikaiak]] kulturális és zenei kifejezésmódjában, az afroamerikai zenei hagyományokban (például [[blues]], [[Ragtime (zene)|ragtime]]), valamint az európai katonai zenekarok zenéjében találhatóak meg. A [[20. század]] elején az amerikai [[négerek|néger]] közösségekből indult ki és az [[1920-as évek]]re vált nemzetközileg is ismertté. Innentől kezdve fokozatosan vált meghatározó zenei stílussá a világban, amely jelentős hatással volt és van a többi zenei irányzatra is.▼
▲A dzsessz gyökerei a [[Nyugat-Afrika|nyugat-afrikaiak]] kulturális és zenei kifejezésmódjában, az afroamerikai zenei hagyományokban (például [[blues]], [[Ragtime (zene)|ragtime]]), valamint az európai katonai zenekarok zenéjében találhatóak meg. A [[20. század]] elején az amerikai [[négerek|
A dzsessz száz éves történelme során mindig újabb és újabb stílusok születtek, melyekhez sajátos hangszerelés, harmóniai- és ritmikai eszköztár vagy zenei felfogás kapcsolódott. A műfaj jellemzője, hogy reflektál egyéb könnyűzenei stílusokra és a komolyzenére is, ezek stílusjegyeit beépíti, felhasználja.
[[Wynton Marsalis]] [[Pulitzer-díj (USA)|Pulitzer-díjas]] afroamerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt mondta a dzsesszről:
:''A dzsessz olyasmi, amit a
Maga a ''jazz'' szó
== Története ==
A dzsessz története során óriási változásokon ment keresztül, mialatt egy szabad örömzenélésből először populáris tánczene, később
== Tradicionális dzsessz ==
A dzsessz alapját a [[blues]], a [[Ragtime (zene)|ragtime]] és a századelő divatos indulóinak (például [[John Philip Sousa]] műveinek) zenei keveréke jelenti. Ragtime-ot eredetileg csak feketék és kreolok játszottak. Idővel megjelent a [[dixieland]] jass stílus,
== 1890–1920 ==
=== A dzsessz gyökerei ===
[[Fájl:Slave dance to banjo, 1780s.jpg|thumb|right|''The Old Plantation'' című festmény a tizennyolcadik századból. Afroamerikaiak banjo- és ütős zenére táncolnak]]
[[1808]]-ra majdnem félmillió fekete rabszolga került az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]]ba, zömében [[Afrika|Nyugat-Afrikából]]. Ezek az emberek magukkal hozták zenei hagyományaikat, a blue note-okat, a "kérdezz-felelek" (szólista-kórus) megoldásokat, munkadalaikat és [[holler]]jeiket, azonban ezekből a zenékből hiányzott az európai harmóniavilág.
A tizenkilencedik század első felében egyre több fekete kezdett európai hangszereken (főleg [[hegedű]]n) tanulni, hogy így parodizálják az európai tánczenekarokat saját [[cakewalk]] nevű zenéjükben. A [[blues]] gyökereiről nincs sok dokumentum, ám az feltehetőleg a nyugat-afrikai [[griot]]
Korai dzsesszes hangzások már felfedezhetőek voltak a századfordulón, népszerű szabadtéri vagy táncos összejövetelek zenéjében és a katonai rezesbandák hangzásában. Az itt használt hangszerek adják meg ma is a dzsessz alaphangzását: [[rézfúvósok]] és ütőhangszerek.
=== Ragtime ===
{{Bővebben|Ragtime}}
[[Fájl:Scott Joplin 19072.jpg|left|upright|thumb|[[Scott Joplin]] [[1907]]-ben]]
A népzenei gyökerű ragtime elsősorban az önmaguk által képzett zenészek terméke volt. A polgárháború után északon és délen egyaránt kialakult egy hálózat a feketék által alapított és üzemeltetett szervezetekből, iskolákból, polgári közösségekből. Ezek egyike volt a [[Jenkins Orphanage]] (Jenkins Árvaház). A tanulási lehetőségek bővülésével egyre nagyobb számban végeztek fiatal, képzett afroamerikai zenészek, akik közül sokan klasszikus európai zenei oktatást kaptak. Ebbe a zeneileg is képzett új hullámba tartozott [[Lorenzo Tie]] és [[Scott Joplin]]. Joplin apja korábban rabszolga volt, azonban anyja már szabadnak született. 11 éves koráig önmaga tanulta a zenét, amikor is egy klasszikus zenében jártas német emigráns vette a kezei közé őt [[Texarkana|Texarkanában]]
Az 1890-es évekbeli, úgynevezett [[Jim Crow]]
Az amerikai társadalom a századforduló környékén kezdte elveszíteni a nehézkes
Az [[Amerikai Egyesült Államok]]ban már generációk óta népszerű volt az afroamerikai hangzású zene, legyenek azok vándorművészek előadásai vagy [[Stephen Foster]] dallamai.
A városokban sorban nyíltak a tánctermek, klubok és teázók. A fehér közönség is megkedvelte a különleges elnevezésű afrikai mozdulatokat/táncokat
A korszak zenéje azonban nem a dzsessz volt, habár a blues-os és ragtime-os próbálkozások egy része már annak az előfutára volt és folyamatos csiszolódás után ebből fejlődött ki a dzsessz. A [[Tin Pan Alley]]-hez tartozó népszerű zeneszerzők, köztük [[Irving Berlin]] már beleszőtt ragtime-os hangzásokat a műveibe, azonban még nem használta a dzsesszre annyira jellemző hangszereket, ritmusokat
A ragtime
A műfaj legnagyobb klasszikusai Joplin ''The Entertainer'' és ''Maple Leaf Rag'' című zongoradarabjai.
63 ⟶ 65 sor:
[[Fájl:New Orleans 1977 - Bourbon Street at St Louis in the French Quarter.jpg|thumb|250px|Az Al Hirt mulató a Bourbon sarkán]]
A dzsessz fejlődése kezdetben a helyi stílusok kombinálásából állt. Ezek közül a legfontosabb
A születő dzsessz központja ekkor a New Orleans-i Basin Street-környéki piros lámpás negyed, azaz ''Storyville'' volt.
New Orleans városa és környéke hosszú idő óta volt a helyi zenei élet központja. Az ott élő afrikaiak, európaiak és latin-amerikaiak mind hozzáadtak valamit a gazdag zenei örökséghez. A francia és a spanyol gyarmati területeken a rabszolgáknak több lehetőségük volt a kulturális önkifejezésre, mint az angol gyarmatokon – amikből az [[Amerikai Egyesült Államok]] is kialakult. Az afrokubai és brazil zene épp amiatt épül ütősökre és nem dallamhangszerekre, mert ezeken a területeken a rabszolgák szabadabban játszhatták saját, afrikai eredetű zenéjüket. [[Protestáns]] közösségekben az afrikai zenét egyértelműen [[pogányság|pogánynak]] titulálták és elnyomták, míg [[Louisiana|Louisianában]] (ami francia gyarmat volt) szabadon gyakorolhatták azt. Az [[1830-as évek]]ig a New Orleans-i Congo Square-en megtartott afrikai zenei fesztiválokat érdeklődő fehérek is látogatták és az ott elhangzott dallamok és ritmusok beleszövődtek [[Louis Moreau Gottschalk]]
A [[19. század]] végére a város lett a népszerű zenészeket összefogó, [[New York]]-i [[Tin Pan Alley]] területi központja ahol a fiatal ragtime és egy jól megkülönböztethető, új zenei stílus indult fejlődésnek. Visszaemlékezések szerint a fejlődés kulcsfigurája a kitűnő trombitás, [[Buddy Bolden]] és zenekara volt
A stílus kezdeti korszakának kulcsfigurái voltak a fekete [[Freddie Keppard]], aki Bolden iskoláját követte, Joe [[King Oliver]], aki még Boldennél is bluesosabban játszott és a harsonás [[Kid Ory]], aki a város legjobb zenészeit felvéve zenekarába segített kikristályosítani a stílust.
Az új zene fiatal fehéreket is megérintett, különösen az emigráns munkásosztály gyermekeit, akik lelkesen csatlakoztak. [[Papa Jack Lane]] vezette azt a multi-etnikumú zenekart, amelyben annak két évtizedes fennállása alatt az összes jelentős fehér (és számos nem fehér) New Orleans-i zenész megfordult.
=== Más területek stílusai ===
88. sor:
A New Orleans-i eseményekkel párhuzamosan a dzsessz fejlődése más régiókban is folyamatban volt.
Egy [[Charleston (Dél-Karolina)|Charlestonból]]
Az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén az újdonságnak számító [[ragtime (zene)|ragtime]] fejlődött. A központ [[New York]] volt, azonban egész Baltimore-ig ([[Maryland]]) népszerű volt az afroamerikai közösségekben. Néhányan úgy jellemezték, mint a dzsessz korai formája, azonban ezzel sokan nem értenek egyet. Meghatározó volt benne az ugrándozó ritmus, de hiányzott belőle a délies, bluesos hangzás. Az északi stílus szólózongorás verzióját olyan előadók jellemezték, mint a zeneszerző [[Eubie Blake]], akinek szülei rabszolgák voltak és akinek zenei karrierje nyolc évtizedes volt. Az északkeleti stílusból kiindulva [[James P. Johnson]] [[1919]] körül kialakította a ''stride''-ot. Ebben a stílusban a jobb kézzel a dallamot játsszák, míg a bal kéz fel alá járkálva ("strides") adja meg a ritmust. Johnson játéka befolyásolt több későbbi zongorajátékost is, többek között [[Thomas Wright "Fats" Waller]]t és [[Willie "The Lion" Smith]]t.
101. sor:
[[Fájl:Jelly Roll Blues 1915.jpg|bélyegkép|balra|170px|[[Jelly Roll Morton]] [[1915]]-ben kiadja az első dzsessz-kottát, a ''Jelly Roll Blues''-t]]
Számos jól képzett színes bőrű New Orleans-i hagyta el a déli államokat az egyre inkább korlátozó Jim Crow törvény miatt és utaztak északra
[[Chicago]] volt az első város, amely befogadta az új stílust és néhány forrás szerint itt nevezték el először a New Orleans-i stílust "jass"-nek. Odahaza New Orleans-ban egyszerűen ''ratty, hot'' zenének, vagy egyszerűen ''ragtime''-nak, esetleg ''New Orleans''-nak hívták ([[Sidney Bechet]] egészen az 1950-es évek végéig ragtime-nak hívta zenéjét). A stílus annyira más volt a ragtime-hoz vagy a tánczenéhez képest, hogy kellett egy új név a megkülönböztetéshez. [[Tom Brown]] zenekara volt az első, amelyre azt mondták, hogy dixieland
A Stein's Dixie Jass Band [[1916]]-ban követte az Original Creole-t és Tom Brownt [[Chicago|Chicagóba]]. A tagok a Papa Jack
A dixieland kifejezés New Orleans-ból származik. [[Louisiana]] francia gyarmat volt (nevében is őrzi [[XIV. Lajos francia király]] nevét), így rengeteg francia
[[New York]]ban alakult át a ''jass'' elnevezés ''jazz''-re az 1910-es évek végén, főleg azért, mert előfordult, hogy a plakátokról lekaparták a ''J'' betűt, így a felirat ''ass'' maradt
== Az 1920-as és 1930-as évek ==
117. sor:
A [[19. század]] második felének két egymástól független, azonban fontos találmánya észrevétlenül teret adott az amerikai zenében a dzsessz előtérbe kerülésének. [[George Pullman]] [[1864]]-ben elkészített hálókocsija új kényelmi szintet vezetett be a vasúti közlekedésben, és [[Thomas Alva Edison]] [[1877]]-ben elkészített [[fonográf]]ja lényegében mindenki számára elérhetővé tette a minőségi zenét.
Pullman szellemes megoldása a guruló hálóhelyiségekkel munkalehetőséget biztosított rengeteg fekete férfi számára, akik így keresztül-kasul beutazták az országot hálókocsi portási munkakörükben. A [[20. század]] második évtizedére a Pullman Company alkalmazta a legtöbb afroamerikai munkást az országban
A [[szesztilalom]] miatt a törvényes szalonok és kabarék bezártak, azonban helyettük tiltott italmérések százai nyíltak, ahol a vendégek ittak a zenészek pedig szórakoztattak. Ezek a szórakozóhelyek, valamint a tánctermek egyre több zenészt igényeltek és ennek folytán egyre többen tudtak megélni a zenélésből. Emiatt a profi zenészek száma jelentősen megemelkedett és a dzsessz fokozatosan a korszak első számú tánczenéjévé kezdett válni, ami már a [[Szving (zene)|szvinget]] vetíti előre.
125. sor:
=== Felbukkan a szving ===
{{Bővebben|Szving (zene)}}
[[King Oliver]] volt az [[1920-as évek]] dzsesszkirálya [[Chicago|Chicagóban]], ami akkoriban az ország dzsesszközpontja volt. Zenekara a [[New Orleans]]-i stílusban játszott,
Vitathatóan [[Bix Beiderbecke]] volt az első fehér és nem New Orleans-i zenész, aki komolyan közre tudott működni a dzsessz fejlődésében, különleges
▲Bechethez csatlakozott King Oliver fiatal védence, [[Louis Armstrong]], aki az egyik legtöbbet tette a dzsessz fejlődéséért. Armstrong kivételesen tudott improvizálni, képes volt egy egyszerű melódiából végtelen számú variációt játszani. Ő népszerűsítette a [[scat]]et is, ami egy emberi hangokból képzett – egyébként értelmetlen – ének, és gyakran kérdés-felelet játékot játszik más színpadon lévő hangszerrel. Egyedi hangja és az ösztönössége gyorsan sikerre vitte az új stílust.
Üzletileg [[Paul Whiteman]] -
▲Vitathatóan Bix Beiderbecke volt az első fehér és nem New Orleans-i zenész, aki komolyan közre tudott működni a dzsessz fejlődésében, különleges fogalmazásával visszahozva egy kis klasszikus romantikát a stílusba.
[[Fletcher Henderson]] vezette a legsikeresebb,
▲Üzletileg [[Paul Whiteman]] - aki magát a ''"dzsessz királyának"'' nevezte - volt a legsikeresebb zenekarvezető az 1920-as években, feláldozva az improvizációt az előre leírt dallamok kedvéért. Whiteman azt állította, hogy nőiesítette a dzsesszt ("making a lady out of jazz"). Annak ellenére, hogy felvette Bixet és sok más jó fehér zenészt a zenekarába, később sokan bírálták őt, hogy a zenéje nem igazi dzsessz. Ennek ellenére abbéli fáradozásai, hogy kombinálja a dzsesszt minél több hangszerrel a [[big band]]ek idejében több zeneszerzőnél is újra megjelent. Ő és zenekara volt az, aki bemutatta [[George Gershwin|Gershwin]] ''Kék rapszódia (Rhapsody in Blue)'' című művét.
▲[[Fletcher Henderson]] vezette a legsikeresebb afroamerikai zenekart [[New York]]ban. Eleinte Paul Whitemant akarta követni, de miután felvette Louis Armstrongot a zenekarba, ráébredt az improvizáció fontosságára a dzsesszben. Henderson tevékenysége és hangszerelési munkálata fontos szerepet játszott a harmincas évekre jellemző nagyzenekari időszakban.
[[Duke Ellington]] fiatal zongoristaként és zenekarvezetőként először az 1920-as évek végén került a figyelem középpontjába kis zenekarával. Ekkoriban sok felvételt készítettek és a rádióban is sokat szerepeltek, de az igazi csúcsot csak a következő évtizedben érték el.
Ahogy a dzsessz egyre kommerszebbé vált, a zenekarok taglétszáma is növekedett. A dzsessz lett a népszerű amerikai tánczene szinonimája, ehhez azonban már big bandekre volt szükség, a sok zenész pedig megkövetelte, hogy a zene sokkal tervezettebb, hangszereltebb legyen. A dzsesszre különösen fogékony zenészek, zeneszerzők természetesen felismerték, hogy a dzsesszt leginkább az improvizáció és a blues-os hangzások teszik dzsesszé, ezért ezeket a jellemzőket igyekeztek meghagyni az újabb, összetettebb művekben is.
A korszak [[combo]]-zenéjét [[jump blues]]nak is nevezik, ami már részben előrevetíti a [[rhythm & blues]] és a [[rock and roll]] stílust. Big band helyett itt inkább kisebb bandák játszották a gyors, bluesos nótákat. Egyik ismert alstílusa a [[boogie-woogie]], amelyet nyolcados ritmussal játszottak a szokásos negyedes helyett. A kansas-i [[Big Joe]] - aki a 20-as években még a [[Count Basie]]-hez hasonló szving zenekarokban játszott - lett a boogie-woogie sztár az 1940-es évekre, majd az 1950-es években a [[rock and roll]] úttörője lett a ''Shake, Rattle and Roll'' című számával. A másik jelentős személy, aki a dzsesszből lépett át a rock and rollba [[Louis Jordan]], aki szaxofonon játszott. [[Art Tatum]], a virtuóz zongorista a bebopzenészeknek adott jelentős inspirációt, [[Ella Fitzgerald]] mellett pedig a másik jelentős énekesnő [[Billie Holiday]] volt.▼
▲A
[[Kansas City (Missouri)|Kansas City]]ben a kiszenekari színteret [[Lester Young]], a nagy hatású tenorszaxofonos vezette, és ekkor kezdett [[Count Basie]], a később legendás zenekarvezetővé váló zongorista is tevékenykedni.
152. sor:
| szöveg2 = ''Duke Ellington'' Mood Indigo című dala a ''Boswell Sisters'' előadásában
}}
A nagyzenekari dzsesszkorszak kulcsfigurái főleg a szervezők és zenekarvezetők voltak, Goodman és Miller mellett többek között [[Fletcher Henderson]], [[Don Redman]], [[Jimmy Dorsey|Jimmy]] és testvére, [[Tommy Dorsey]], [[Gene Krupa]] (aki emellett kiváló dobos is volt), [[Artie Shaw]], [[Count Basie]] és a nagyzenekari szving ikonikus zeneszerzője, [[Duke Ellington]], akit az amerikai zenetörténet legtermékenyebb művészének tartanak.
Mindeközben Louis Armstrong hatása egyre erősebb lett. Zenészek és zenekarvezetők, mint [[Cab Calloway]] majd később az énekes [[Ella Fitzgerald]] is csatlakoztak a
Az 1930-as években a tánczenék és a show-szerű dallamok voltak népszerűek. Egy [[kürt]]játékos ezeket "üzletemberek pattogó zenéjének" nevezte, a klasszikus dzsesszt játszó feketék pedig csak "Mickey Mouse-bandáknak" hívták a big bandeket. A big band-kor hajnalán a képzetlen fekete zenészek egy része tönkrement és embertelen körülmények közé került, mivel képtelenek voltak a hangszerelések kottáiból játszani. Azonban azok a zenészek, akiknek biztos állásuk volt egy nagyzenekarban és sokat koncerteztek együtt, óriási népszerűségre tettek szert. A [[harlem]]i Cotton Club zenekara (amit Ellington vezetett) és a több [[Kansas City (Missouri)|Kansas City]]-beli zenekarból alakult [[Count Basie|Count Basie Orchestra]] fémjelzik ezt az időszakot.
163. sor:
=== Az európai dzsessz kezdetei ===
Eközben Európában
[[George Shearing]] angol, vak zongorista is ekkor kezdett tevékenykedni, aki később nagynevű dzsessz-muzsikussá vált az Egyesült Államokban.
== Az 1940-es és 1950-es évek ==
172. sor:
{{horgony|A dixieland reneszánsza}}
=== A dixieland reneszánsza ===
A negyvenes évek végén kezdődött a [[dixieland]] másodvirágzása és reneszánsza. [[King Oliver|"King" Oliver]], [[Jelly Roll Morton]] és [[Louis Armstrong]] korábbi, a harmincas évek folyamán rögzített dalait ekkor adták ki ismét, ami reflektorfénybe állította ezt a túlhaladottnak vélt műfajt. A műfaj űzői két csoportra oszlottak egyrészt olyan zenészekre, akik karrierjüket a tradicionális dzsessz idején kezdték (ilyen volt a [[Bob Crosby's Bobcats]], [[Max Kaminsky]], [[Eddie Condon]] és [[Wild Bill Davison]]). Közülük sokan Közép-Nyugatról származtak, bár voltak köztük New Orleans-iak is. A másik csoport fiatal muzsikusokból tevődött össze, ilyen volt például [[Lu Watters]] zenekara. Tíz évvel később Louis Armstrong új saját zenekara lett az irányzat vezetője
== Modern dzsessz ==
[[Fájl:Thelonious Monk, Minton's Playhouse, New York, N.Y., ca. Sept. 1947 (William P. Gottlieb 06191).jpg|bélyegkép|jobbra|239px|[[Thelonious Monk]] a Minton's Playhouse jazzklubban ([[New York]], [[1947]])]]
A [[modern dzsessz]] megjelenését a szving-korszak végére datálják. Míg a szving tánczene volt, a bebop
A harmóniai és ritmikai világ kitágul, a dzsessz fokozatosan pódiumzenévé, az európai klasszikus zenével egyenrangúvá kezd válni. Megszületik a dzsessz-elmélet, iskolák alapulnak. A modern dzsessz már nem populáris: a széles tömeg nehezen tudja követni a zenei fejlődést, ám létrejön az új rajongótábor, a dzsessz-rajongók szubkultúrája.
=== A bebop kialakulása ===
{{Bővebben|Bebop}}
A [[bebop]] vagy bop csírájának megjelenése [[Coleman Hawkins]] ''Body and Soul'' című albumához köthető, amely komolyan inspirálta a Bird néven ismert [[Charlie Parker]]t. Parker, [[Dizzy Gillespie]] és [[Bud Powell]] karolták fel ezt a stílusirányzatot, és ezzel a dzsessz a tánczene fölé emelkedve egy virtuóz, (a fehér amerikaiak egy része és a nagyobb közönség számára) kevésbé érthető/elérhető zenévé vált, mely sokszor inkább maguknak a zenészeknek szólt. A kisebb zenekar, gyors tempók és a harmonizációkon alapuló improvizációk látványosan megkülönböztették a bopot a [[szving (zene)|szvingtől]]. [[New York]] pezsgő klubjai szolgáltak műhelyül a korai bebop zenészeknek, ahol a kialakult klasszikus felállás [[trombita]], [[szaxofon]], [[zongora]], [[bőgő]] és [[Dob (hangszer)|dob]] lett.
A korszak leghíresebb sztenderd számai általában Parker és Gillespie nevéhez fűződnek. A ''Now's the Time'', a ''Billie's Bounce'' vagy a ''Yardbird Suite'' című Parker-dalok korábbi pop- és dzsessz-sztenderdek [[akkord]]meneteire íródtak. Ebből is látható, hogy a bebop-érában a számokat inkább vertikálisan, a harmóniák felől közelítették meg, szemben a szving horizontális, dallam-központú megoldásaival. Fontos bebop-himnusz a (tévesen Parkernek tulajdonított) ''Donna Lee'', a később legendássá váló trombitás, [[Miles Davis]] első rögzített szerzeménye. A bebopra jellemző skálákon és arpeggio-kon alapuló melódia a ''Back Home Again in Indiana'' című nóta harmóniáira épül, igaz, Davis jelentősen alterálta őket
A bebop-muzsikusok rengetegszer alkalmazták a kromatikus skálát és a tritónuszt, ezzel behozva a dzsesszbe a disszonanciát.
189 ⟶ 190 sor:
A korszak érdekességei a [[Stan Kenton]] és [[Woody Herman]]-féle big bandek, akik eltávolodva a szvingtől egy modernebb, bebop-orientáltabb nagyzenekari textúrát dolgoztak ki (Jimmy Giuffre klarinétos/szaxofonos Hermannek írt ''Four Brothers'' című száma nagyzenekarra hangszerelt bebop).
A bebopnak sosem sikerült igazán nagy sikereket elérnie, lévén a korabeli hallgatók nehezen tudták befogadni.
=== Megjelenik a cool jazz ===
204 ⟶ 205 sor:
| szöveg3 = ''Dave Brubeck'' száma, a cool jazz egyik emblematikus dallama
}}
Az ötvenes évekre a beboppal ellentétes utakra tért zenészek egy csoportja. A bebop, mint puritán hangszerelésű, gyors tempójú, a hangsúlyt az egyéni zenei teljesítményre helyező zene sok jellemzőjét megtartja ugyan, de a cool jazz egy alapvetően hűvösebb, visszafogott hangzású stílus. Míg a bebopot sokszor képzetlen, ösztönösen zseniális muzsikusok játszották, a cool stílus művelői jellemzően képzett zenészek voltak, és komolyabb hangsúlyt fektettek a hangszerelésre, melynek - a szvingkorszak után ismét - csak egy részét (noha igen fontos részét) jelentették az improvizált szólók.
[[Miles Davis]] nonettjének [[1949]]-es felvételeit később ''The Birth of the Cool'' címmel jelentették meg, immár egy nagylemez formájában. A számok jellemzője a hűvösség, az előremutató, sokszor impresszionista hangszerelés és a bebopban szokatlan hangszerek ([[Tuba (hangszer)|tuba]], [[szárnykürt]], [[fuvola]]) alkalmazása. Sokan azonban nem is erre a felvételre vezetik vissza a cool jazz születését. Iskolateremtő zenész [[Lennie Tristano]], a vak zongorista valamint Lee Konitz, a rendkívül hűvösen, teljesen vibrato nélkül játszó szaxofonos. [[Dave Brubeck]] és zenekara illetve a [[Modern Jazz Quartet]] szintén jellemzően cool jazz zenekarok. Brubeck klasszikusan képzett zongorista és zeneszerző volt. Zenéjére nagy hatást tett a huszadik századi európai komolyzene. Ő használt először dzsesszben különleges metrumokat, 5/4-et, 7/8-at, 7/4-et vagy 9/8-at.
A Modern Jazz Quartetre a barokk- és az impresszionista komolyzene hatott. Az ilyen zenét sokszor ''third stream''-
A korszak legfontosabb hangszerelői [[Gerry Mulligan]] és [[Gil Evans]] voltak. A szvingben a szólamvezetés általában a terc-távolságon alapult. A cool (és később a modális) időszak hangszereléseiben gyakran találkozhatunk
=== Hard Bop ===
{{Bővebben|Hard bop}}
A ''hard bop'' azzal próbálta meg a közönség számára is élvezhetőbbé tenni a bebopot, hogy [[soul]]-os, [[gospel]]-es, [[blues]]-os – azaz afroamerikai – elemeket alkalmazott, szemben a cool
A hard bop népszerűségének csúcsát az 50-es, 60-as években érte el olyan zenészekkel, mint [[Sonny Rollins]], [[John Coltrane]], [[Miles Davis]], [[Art Blakey]], [[Horace Silver]], [[Lee Morgan]], [[Oliver Nelson]] vagy [[Charles Mingus]]. Ebben a zenében szintén az egyéni szólókon van a hangsúly, ám a bebop avantgardizmusától és a cool jazz hűvösségétől eltérően a hard bop az izgalmasabb dallamosság, a tüzes dinamika és a nagyon erőteljes afroamerikai eredetű ritmusvilág felé indult el (megtartva mindeközben a bebop-korszakban kialakult ritmusszekciót és ezen hangszerek alapvető feladatát, úgy mint a zongora "compingot", a sétáló basszust és a szvinges dobolást), melyekhez szórakoztató, gospeles-blues-os hangszerelések társultak. A hard bop [[Hammond-orgona|Hammond-orgonára]] épülő ágát [[Dzsessz#Megjelenik a "groove": Soul-jazz|soul jazz]]-nek is nevezik.
Az ötvenes-hatvanas években a hard bop volt a kereskedelmileg legsikeresebb dzsesszstílus.
=== A modális dzsessz térnyerése ===
Az ötvenes évek közepén [[George Russell]] zenész és zenetudós kiadta híres ''The Lydian Chromatic Concept of Tonal Organization'' című könyvét, ami először foglalkozik mélyrehatóan a modális skálák szerepével a dzsesszben.
Később a bebop és hard bop stílusok követői, köztük [[Miles Davis]] kialakították a modális dzsesszt
[[Gil Evans]] Davis-szel közösen
[[1959]]-ben jelent meg [[John Coltrane]] első
===
{{Bővebben|Free jazz}}
[[Fájl:Peter-broetzmann.jpg|thumb|upright|left|150px|[[Peter Brötzmann]], az európai free jazz fontos alakja]]
A hatvanas évek elején már nem lehetett többé egyértelműen bebop-alapú dzsesszről beszélni. Noha a bebop, mint a modern dzsessz első nagy stílusa továbbra is mindenre hatott ami modern dzsessz, bizonyos új formák olyan messzire eltávolodtak a húsz évvel korábbi alapoktól, hogy csak szakmai szemmel és füllel állapítható meg a rokonság.
A free jazz is a bebop egyik leszármazottja. A többi dzsesszstílustól leginkább az különbözteti meg, hogy semmi sem kötött; sem dallam vagy hangszerelés, sem megadott skála vagy harmóniamenet, sem megadott metrum vagy ritmus nincs, minden a zenészektől függ, akik teljesen szabad kezet kapnak az előadás idejére. A dzsesszzenészeknek ez a stílus kínálja a legteljesebb [[individualizmus]]t, viszont az eredmény gyakran [[kakofónia|kakofonikus]] a hallgatóság számára. Ez a módszer eleinte sok vitát váltott ki, azonban az idő előrehaladtával egyre elfogadottabbá vált és vonakodva bár, de más dzsesszzenészek is alkalmazni kezdték.▼
▲A free jazz
A szabad dzsessz első megjelenése [[Ornette Coleman]] nevéhez fűződik. [[1959]]-es, ''The Shape of Jazz to Come'' című lemezén még szerepeltek megírt témák, az [[1960]]-as ''Free Jazz: A Collective Improvisation'' már teljesen szabad zene. További érdekessége az albumnak, hogy a felvételen egyszerre két kvartett játszik, így együtt szól két ritmusszekció is.▼
Kialakulása egy hosszabb folyamat eredménye. A modális dzsessz térnyerése után a dzsesszben fokozatosan dőltek le korábban alapvetésnek számító korlátok: adott harmóniamenet vagy metrum. [[Charles Mingus]] már az ötvenes évek közepén is írt olyan számot, aminek a közepén a szóló nem akkordmenetre zajlik, hanem az előadóra van bízva a hangkészlet. Egyre gyakrabban jelentek meg kötetlen, szabad részek amúgy teljesen hétköznapi dzsessz-számokban is.
▲
A stílus az ötvenes évek végén kezdett igazán jól behatárolhatóvá válni. [[Ornette Coleman]] zenei megközelítését a hatvanas években [[John Coltrane]], [[Archie Shepp]], [[Albert Ayler]], [[Cecil Taylor]], [[Sun Ra]], [[Pharoah Sanders]], [[Sam Rivers]], [[Leroy Jenkins]], [[Don Pullen]] és még sokan mások követték.
A free hosszú évtizedek után elsőként szerepeltette a dzsesszben a kollektív improvizációt, ami a dixieland után eltűnt a műfajból.
A stílus sosem volt igazán népszerű, azonban befolyással bír egészen a mai napig, egészen sajátos szubkultúrát alkot a dzsesszen belül. Kortárs követői: [[Peter Brötzmann]], [[Theo Jörgensmann]], [[Ken Vandermark]], [[John Zorn]] és [[William Parker]].
{{clear}}
|