„Dzsessz” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Felbukkan a szving: Szaklektorálás |
→A Big band formátum: Szaklektorálás |
||
139. sor:
[[Kansas City (Missouri)|Kansas City]]ben a kiszenekari színteret [[Lester Young]], a nagy hatású tenorszaxofonos vezette, és ekkor kezdett [[Count Basie]], a később legendás zenekarvezetővé váló zongorista is tevékenykedni, aki [[Bennie Moten]]től örökölte meg azt a big bandet, ami napjainkban is létezik.
=== A
{{Bővebben|Big band}}
{{hangminta2
151. sor:
A big band együttesek voltak a legnépszerűbbek ebben a korszakban. Ezekben általában tíznél is több fúvós játszott, akiket ritmusszekció kísért. Sok esetben énekes vagy különleges szólóhangszeres is fellépett ezekkel az együttesekkel. A nagyzenekarok különböző stílusokban játszottak. Egyesek, mint a [[Benny Goodman|Benny Goodman's Orchestra]] teljesen dzsesszesen játszottak rengeteg improvizációval, szólóval, míg [[Glenn Miller]] inkább kerülte ezeket. A legtöbb zenekar a két véglet között helyezkedett el, s a szólók közben a háttérben többnyire tovább szólt a szám harmóniamenete. Azonban szólót kerülő zenekarok is alkalmaztak dzsesszes vonásokat, például [[szaxofon]]betéteket (soli-kat), amelyekben a dallam improvizációnak tűnt.
A nagyzenekari dzsesszkorszak kulcsfigurái főleg a szervezők és zenekarvezetők voltak, Goodman és Miller mellett többek között [[Fletcher Henderson]], [[Don Redman]], [[Jimmy Dorsey|Jimmy]] és testvére, [[Tommy Dorsey]], [[
A harmincas évek elején a világválság hatására ugyan megtorpant a lemezipar, ez néhány zenekar (például a zeneileg nagy hatású Fletcher Henderson Orchestra) megszűnésével járt, de a szving továbbra is töretlenül népszerű maradt.
Mindeközben Louis Armstrong hatása egyre erősebb lett. Zenészek és zenekarvezetők, mint [[Cab Calloway]] majd később az énekes [[Ella Fitzgerald]] is csatlakoztak a scaténekesek táborához.▼
▲
Az 1930-as években a tánczenék és a show-szerű dallamok voltak népszerűek. A szvingzenére jellemző a hangszerelt témabemutatás, majd a zenekartól, a hangszerelőtől vagy a zenekarvezetőtől függően több-kevesebb improvizált szóló jelent meg. Olyan zenei eszközök kerültek ekkor a dzsesszbe, mint a modern szvingdobolás vagy a 4/4-es sétáló basszus. A zenekarok repertoárjában helyet kaptak a ''Nagy amerikai daloskönyv'' slágerei, klasszikus dzsesszművek (mint a King Porter's Stomp című King Oliver-dal, amit Benny Goodman vitt nagy sikerre), és speciálisan a zenekarnak írt számok is. A dzsessz két típusra szakadt: továbbra is létezett az úgynevezett hot jazz, ami [[Louis Armstrong]] [[Hot Five]]-jától eredezteti magát, lényegi eleme pedig a szólózás, valamint a sweet, ami az édeskésen meghangszerelt könnyűzenét jelentette.
A szórakoztatóiparban a merevség a faji elkülönítés tekintetében egyre kevésbé volt jellemző. Azok a fehér zenészek, akik igyekeztek zenéjüket az ortodox ritmusokhoz illeszteni, elkezdtek feketéket felvenni a zenekarba. A 30-as évek közepén [[Benny Goodman]] felvette a zongorista [[Teddy Wilson]]-t, a vibrafonon játszó [[Lionel Hampton]]-t és a gitáros [[Charlie Christian]]-t (aki a bebop megteremtésében vívott ki óriási érdemeket). Ebben az időben volt a szving és a big band népszerűsége a csúcson, sztárt csinálva többek között Glenn Millerből és Duke Ellingtonból.▼
A korábbi dzsesszstílusok hívei és művelői élesen kritizálták a szvinget. [[Hugues Panassié]] szerint a dzsessz igazi formája a klasszikus New Orleans-i stílusban és annak közvetlen leszármazottjaiban található. [[W.C. Handy]] 1941-es önéletrajzi írásában azt taglalja, hogy a prominens zenekarvezetők kiárusították a feketék zenéjét a felsőközéposztálybeli fehér közönség számára, és a szving valójában csak egy mondvacsinált kifejezés erre.
Eközben a New York-i Roseland és Savoy báltermeiben továbbra is szvingzenét játszó big bandek szóltak.
▲A szórakoztatóiparban a merevség a faji elkülönítés tekintetében egyre kevésbé volt jellemző.
A big bandeken kívül léteztek kis zenekarok, úgynevezett combo-k is. Népszerű volt a [[boogie-woogie]] stílus is, amit leginkább szólózongoristák játszottak és az esztrád-énekegyüttesek is, mint az [[Andrew Sisters]]. [[Art Tatum]], a virtuóz, vak zongorista a bebopzenészeknek adott jelentős inspirációt, de technikáját, zeneiségét még a komolyzenészek is csodálkozva figyelték. [[Louis Prima]] és [[Louis Jordan]] az úgynevezett jump-swing stílust űzték, ami közvetlen hatást fejtett ki a háború után kibontakozó [[rhythm and blues]]-ra.
A szvingkorszak második felében olyan, művészileg összetettebb zenekarok kezdtek kibontakozni, mint [[Raymond Scott]] vagy [[Claude Thornhill]] big bandjei, utóbbinak már egy sor zseniális hangszerelést készített az ötvenes években híressé váló [[Gil Evans]].
Ezekben az években jelentek meg olyan énekes sztárok is, mint [[Ella Fitzgerald]], [[Billie Holiday]], [[Peggy Lee]] és [[Frank Sinatra]].
A szvingkorszaknak több különböző történelmi és gazdasági fejlemény vetett véget. Az Amerikai zenészek szövetsége lemezfelvételi sztrájkot hirdetett, így új zenei felvételek nem születtek, de az állandósuló szerzői jogi viták és a háború költségei sem tettek jót a stílusnak.
A szvingkorszak ugyan véget ért, de romjain kivirágzottak a modern dzsessz stílusai. Maga a szvingzene - némi vegetálás után - az elkövetkező évtizedekben is viszonylag népszerű zenei stílus maradt köszönhetően olyan énekeseknek, mint [[Bobby Darin]], [[Dean Martin]], [[Judy Garland]], [[Nat King Cole]], [[Ella Fitzgerald]] valamint elsősorban [[Frank Sinatra]].
A big band formátum a negyvenes évek végétől kezdve gazdaságilag sokáig nem volt nyereséges. Alig két olyan big bandről tudunk, ami sikeresen átvészelte ezeket az ínséges időket, ezek a [[Woody Herman]] és a [[Stan Kenton]] féle együttesek.
Több ezer big band szűnt meg ekkoriban, szélnek eresztve tízezernyi tehetséges zenészt. [[1955]] után azonban egy komoly big band reneszánsz vette kezdetét (sokan az újraszervezett Duke Ellington Orchestra 1956-os [[newport]]i koncertjét tekintik a reneszánsz kezdetének). A következő évtizedekben a big band formátum egy önállóan működő, kreatív műhellyé vált, ahol számos kitűnő, kísérletezőkedvű hangszerelő alkotott, olyanok, mint [[Sammy Nestico]], [[Neal Hefti]], [[Thad Jones]], [[Mel Lewis]], [[Quincy Jones]], [[Oliver Nelson]] vagy [[Gil Evans]]. Napjainkra a big band apparátus vált a dzsessz szimfonikus zenekarává.
=== Az európai dzsessz kezdetei ===
| |||