„Második római–makedón háború” változatai közötti eltérés

A '''második római-makedón háború''', informálisabb szóhasználatban '''második makedón háború''' vagy '''második makedóniai háború''' a [[Római Köztársaság]] és szövetségesei ([[Aitól Szövetség]]{{Wd|Q245273}}, [[Attalida finasztia|Pergamoni Királyság]]{{Wd|Q2022162}}, [[Rodosz (település)|Rodosz]], [[Athén]] stb.) [[{{ie|200}}]] és [[i. e. 197|197]] között zajló háborúja volt az [[V. Philipposz makedón király|V. Philipposz]] vezette [[Makedónia|Makedón Királyság]] ellen. A két nagyhatalom közötti korábbi összecsapás, az [[első római–makedón háború]]{{Wd|Q75626}} csupán néhány évvel korábban, {{ie|205-ben}} zárult le, és az újabb konfliktusra azt követően került sor, hogy Róma katonai erőforrásai felszabadultak az {{ie|201-ben}} győzelemre vitt [[második pun háború]] után. Az {{ie|200-ban}} elindított háború hadszíntere az első két évben [[Illíria|Dél-Illíria]] és a makedóniai határvidék volt. A rómaiak elfoglalták [[dasszaréták|Dasszarétiát]], majd nyugati irányból, míg a velük szövetséges [[illírek]] és [[dardánok (Balkán)|dardánok]] északnyugatról és északról támadták Makedóniát. Kitörési pontot keresve V. Philipposz hadseregével az [[Vjosa|Aóosz]] völgyén keresztül [[Epirusz (történeti régió)|epiruszi]] területre vonult, az ott kibontakozó [[aóoszi csata (i. e. 198)|aóoszi csatátcsatában]] azonban elvesztettealulmaradt. Makedónia már e vereség után is kereste a béke lehetőségeit, de a következő évben [[Thesszália|Thesszáliában]] megvívott [[künoszkephalai csata|künoszkephalai ütközetben]] rájuk mért megsemmisítő vereség végleg eldöntötte a háború kimenetelét. Az {{ie|196-ban}} kihirdetett béke értelmében Makedóniának ki kellett vonnia csapatait az általa megszállt területekről, hadseregének és flottájának nagy részét leszerelték, valamint hadisarc megfizetésére kötelezték. Róma gondosan ügyelt azonban arra, hogy V. Philipposz országa ne legyen túl gyenge, és így a régió erőviszonyait egyensúlyban tarthassa, valamint a „görög szabadság atyjának” hirdetve magát megindult a hellén világ római gyarmatosításának lassú folyamata.

A Római Köztársaság az [[első római–illír háború]] ({{ie|229–228}}) megnyerésével vetette meg a lábát a [[Balkán-félsziget]] délnyugati partvidékén, amikor [[Apollónia (Illíria)|Apollónia]] és [[Epidamnosz]] térségében megszervezte a [[protektorátus]]a alatt álló [[illíria]]i területeket. Bár az elkövetkező évtizedekben a [[Földközi-tenger]] nyugati medencéjének hegemóniájáért folyó harc, a [[pun háborúk]] kötötték le Róma erőforrásait, időközben keleti kereskedelmi és geopolitikai érdekeit is egyre inkább sértették [[V. Philipposz makedón király]] területszerző hódításai. Amikor V. Philipposz a [[szövetséges háború]]{{Wd|Q1006077}} ({{ie|220–217}}) után Róma illíriai érdekeltségeit fenyegette, kitört az [[első római–makedón háború]] ({{ie|214–205}}). A csaknem egy évtizedig elhúzódó katonai konfliktus Róma és szövetségesei győzelmével zárult, de az {{ie|205-ös}} [[phoinikéi béke]]{{Wd|Q679600}} feltételei csupán konzerválták az erőviszonyokat, és nem vették elejét a makedón uralkodó hatalmi törekvéseinek.{{refhely|Polányi 1978|:248–249.;|Wilkes 1992|:165–166.;|Ceka 2013|:185–186.}}

Rómának sürgetőbb volt a még mindig zajló [[második pun háború]] lezárása, V. Philipposz pedig [[Aitól Szövetség|aitól]] és [[Dardán Királyság|dardán]]{{Wd|Q17524011}} területeket hódított meg, és ismét rátette a kezét [[Illíria]] déli vidékeire, [[dasszaréták|Dasszarétiára]] és [[parthinok|Parthiniára]]. Figyelme ezt követően [[Anatólia|Kis-Ázsia]] felé fordult. Amikor {{ie|202-ben}} a [[Márvány-tenger]] partján fekvő, az Aitól Szövetséghez tartozó városok ellen indított hadjáratot, az aitólok, akhájok, athéniak, pergamoniak, rodosziak egyszerre Makedóniában látták a legfőbb ellenségüket, aki biztonságukat és kereskedelmi érdekeiket is veszélyezteti. A hellén világ népeit összefogó koalíció szervezőmunkáját elsősorban [[I. Attalosz pergamoni király]] vállalta magára.{{refhely|Polányi 1978|:248–249.;|Kertész 1983|:176–177.;|Wilkes 1992|:149.;|Ceka 2013|:209.}} Bár az aitólok Rómát is igyekeztek bevonni a szervezkedésbe, a Római Köztársaság részvételéről ekkor még szó semnem lehetett szó: Róma a mindent eldöntő [[zamai csata|zamai ütközetre]] készült a punok ellen (emellett pedig neheztelt is az aitólokra az {{ie|206-os}} aitól–makedón különbéke miatt). Végül, a pergamoni és rodoszi gályákból felállt flotta {{ie|201}} júliusában [[Híosz (sziget)|Khiosz szigeténél]]{{Wd|Q160483}} vereséget mért a makedónokra, majd {{ie|201/200}} telén blokád alá vonta a makedón kézen lévő [[kária]]i{{Wd|Q193214}} [[Bargülia]]{{Wd|Q808168}} városát. A szárazföldön azonban számukra kedvezőtlenül alakultakalakult a dolgokhelyzet: a makedónok feldúlták a Pergamon Királyság nagy részét, és a megerősített főváros bevételére is kísérletet tettek. Az ostromot végül feladták, és miután flottájuk is áttörte a bargüliai hajózárat, a makedónok hazatértek.{{refhely|Kertész 1983|:177–178., 186.}}

{{ie|200}} szeptember közepén [[Publius Sulpicius Galba Maximus|Sulpicius Galba]] consul kihajózott [[Brindisi|Brundisiumból]] és két [[római légió]] élén az illíriai Apollóniában szállt partra. Ötven hajóból álló flottájának egy része [[Pireusz]]ba és [[Kalkísz|Khalkiszba]] hajózott, másik része pedig [[Korfu|Kerküránál]] vetett horgonyt. Maga a consul a légiók élén Apollónia közelében, az [[Osum|Apszosz]] partján vert tábort.{{refhely|Cabanes 1988|:304.;|Ceka 2013|:209.}} Utasítására parancsnokainak egyike, Lucius Apustius még a tél beállta előtt elfoglalta [[dasszaréták|Dasszarétia]] egy részét, kiverte a mindmáig beazonosítatlan [[Koragosz]]ból{{Wd|Q45279457}}, [[Gertusz]]ból{{Wd|Q15040984}} és Orgüsszoszból a makedón helyőrséget, majd [[Antipatreia]] ellen vonult. Titus Liviustól tudjuk, hogy a város lakói nem adták harc nélkül Antipatreiát, így véres ostromra került sor, amelynek végeztével a rómaiak kardélre hányták a város minden tizenhat év feletti férfi lakóját, a római katonák pedig kifosztották és földig rombolták a várost.{{refhely|Cabanes 1988|:304–305.;|Ceka 2013|:209.;|Gilkes 2013|:68.}} Ezt követően Apustius még elfoglalta a szintén beazonosítatlan Knidosz városát, majd megfutamította a város felmentésére siető [[Athénagorasz (makedón hadvezér)|Athénagorasz]]{{Wd|Q4813405}} csapatait. Mielőtt még visszavonultak volna az apollóniai táborba, a rómaiak átvették az ellenőrzést Kodrion (talán [[Irmaj]]{{Wd|Q46326562}}) felett is.{{refhely|Cabanes 1988|:304–305.;|Ceka 2013|:209–210.}}

[[Titus Livius]] történeti munkájából ismert, hogy a rómaiak Apollónia melletti táborát {{ie|200}} végén felkereste [[III. Pleuratosz illír király|III. Pleuratosz]] illír, [[Baton dardán király|Baton]] dardán és [[Amünandrosz athaman király|Amünandrosz]]{{Wd|Q2807445}} athaman király, hogy szolgálataikat és katonai erejüket felajánlják Rómának. Sulpicius Galba az illírek és a dardánok segítségét elfogadta azzal, hogy amikor a következő évben a rómaiak Dasszarétia felől már makedón földön járnak, új szövetségesei északi irányból gyakoroljanak nyomást az ellenfélre.{{refhely|Kertész 1983|:188.;|Cabanes 1988|:305.;|Wilkes 1992|:149–150., 170.;|Ceka 2013|:209–211., 282.}} Miután e szövetkezés híre eljutott V. Philipposzhoz, úgy rendelkezett, hogy fő serege az [[Crna Reka|Erigon]] völgyében készüljön a római támadásra, fiát, [[Perszeusz makedón király|Perszeuszt]] pedig azzal bízta meg, hogy embereivel a [[pelagónia]]i{{Wd|Q1138800}} völgyszorosok védelmét szervezze meg, ahonnan az illírek és a dardánok támadására számítani lehetett.{{refhely|Wilkes 1992|:150.;|Ceka 2013|:210., 282–283.}} A következő év, {{ie|199}} tavaszán Sulpicius Galba megindította a hadjáratot, további dasszarétiai területeket hódított meg, aminek során a lakosság és a makedón helyőrséghelyőrségek részéről egyaránt csekély ellenállással találkozott. A hadsereg vélhetően a Dasszarétiát átszelő [[Devoll|Eordaikosz]]{{Wd|Q83839}} völgyében nyomult előre, és annak felső folyásánál, egy Lünkosz nevű helyen tábort vert. Ennek hírére a makedón sereg – a pelagóniai szorosokat őrizetlenül hagyva – egyesült, és a határvidékre sietett. A rómaiak a történelem során első ízben makedón földre léptek, de különösebb elszántság nélkül feldúlta az [[eordaia]]i{{Wd|Q1346328}} és [[elimeia]]i{{Wd|Q1329498}} határvidék makedón erődítéseit, anélkül hogy V. Philipposszal összecsapott volna.{{refhely|Cabanes 1988|:305.;|Wilkes 1992|:150.;|Ceka 2013|:210–211., 283.}} Ezzel párhuzamosan, ahogy Perszeusz elvonult Pelagóniából, III. Pleuratosz illírjei és Baton dardánjai betörtek Makedóniába. V. Philipposz lovassága Oktolophosznál kisebb vereséget szenvedett az illír–dardán seregtől. Ezt követően az illírek visszatértek országukba, a dardánok azonban tovább dúlták a makedón vidéket, és már amikor hadi zsákmánnyal megrakottan elhagyni készültek Makedóniát, V. Philipposz akkor küldte ellenük a hadvezére, Athénagorasz parancsnoksága alatt álló könnyű- és nehézlovasságot. A dardánok harcászati téren és felszereltségben ugyan elmaradtak a makedónoktól, de kötött alakzatban védve magukat visszavonultak, és bár többen megsebesültek, kevesen estek el a harcmezőn.{{refhely|Hammond 1966|:250.;|Cabanes 1988|:305.;|Wilkes 1992|:150.;|Ceka 2013|:283.}} Eközben, a makedón határvidék feldúlása után Sulpicius Galba is visszatért apollóniai táborába, de még előtte elfoglalta a Makedónia védelme (és megtámadása) szempontjából kulcsfontosságú [[Pélion (Dasszarétia)|pélioni]] erősséget, és római helyőrséget helyezett el benne.{{refhely|Cabanes 1988|:305.;|Ceka 2013|:211.}}

Az elkövetkező év, {{ie|198}} tavaszán az új consul, [[Publius Villius Tappulus|Villius Tappulus]]{{Wd|Q1275457}} váltotta fel Sulpicius Galbát a római seregek élén. Érkezése után nem várt nehézséggel kellett szembenéznie: a hazatérni vágyó veterán legionáriusok fellázadtak.{{refhely|Cabanes 1988|:305.}} V. Philipposz kitörési pontot látott meg a római lázadásban, és hogy megelőzze a rómaiak újabb makedóniai támadását, seregével [[Epirusz (történeti régió)|Epiruszba]] menetelt, ahol az [[Vjosa|Aóosz]] völgyszorosánál vert tábort, hogyahol felkészüljönfelkészült a rómaiakkal való összecsapásra.{{refhely|Cabanes 1988|:305–306.;|Ceka 2013|:212.;|Gilkes 2013|:280.}} Időközben azonban a római szenátus leváltotta a lázadással megbirkózni képtelen Villius Tappulust, és az energikus [[Titus Quinctius Flamininus|Quinctius Flamininust]]{{Wd|Q349222}} nevezte ki a római sereg parancsnokává, aki {{ie|198}} nyarán a [[khaónok|khaón]] vezető, [[Kharopsz]]{{Wd|Q5086631}} jóváhagyásával epiróta földön, a [[Drino|Drinosz]]{{Wd|Q1259101}} völgyén keresztül közelítette megmegközelítette a makedón tábort. Összecsapásra azonban negyven napig nem került sor.{{refhely|Ceka 2013|:212.}} Egy a környéket jól ismerő helyi pásztorember vezetésével a római sereg egy része a makedón tábor mögé került, így a rómaiak két irányból csaptak le a meglepett makedónokra. Az így kibontakozó [[aóoszi csata (i. e. 198)|aóoszi csatában]] kétezer makedón harcos esett el, V. Philipposzt megmaradt seregével pedig a makedón határig űzték a rómaiak. Flamininus a győzelmet követően erődemonstrálási céllal Epiruszon, [[Antigoneia (Épeirosz)|Antigoneián]] és az [[Amvrakiai-öböl|Ambrakiai-öblön]] keresztül tért vissza [[Korfu|Kerküra]] szigetére. Az elkövetkező időszakban a hadszíntér Thesszáliára helyeződött át, és a rómaiak Apollónia helyett [[Ambrakia]] kikötőjét használták fő bázisukul.{{refhely|Cabanes 1988|:306.;|Ceka 2013|:212.;|Gilkes 2013|:280.}}

A mindent eldöntő [[künoszkephalai csata|künoszkephalai csatára]] Thesszáliában került sor {{ie|197}} júniusában. A {{szám|32500}} fős egyesült római–aitól sereggel V. Philipposz {{szám|25500}} fős serege nézett farkasszemet. A csata eleinte a makedónok győzelmével kecsegtetett, de V. PhilipposznakPhilipposz a terep sajátosságait mellőzőszámításba nem véve egy rossz döntésetaktikai döntést hozott, amelynek következtében a harci elefántokkal is támogatott rómaiak először a makedón balszárnyat morzsolták fel, végül pedig a jobbszárnyat is szétverték. A csatatéren nyolcezer makedón harcos vesztette életét, ötezrüket pedig foglyul ejtették. Ehhez képest a rómaiak vérvesztesége, hétszáz(700 halott) elhanyagolhatónak volt mondható. A makedónokra mért megsemmisítő vereséggel a második római–makedón háború véget ért.{{refhely|Kertész 1983|:192–194.;|Wilkes 1992|:150.;|Ceka 2013|:213.}}

A béke feltételeiről a győzelmet magáénak kisajátító Római Köztársaság [[senatus|szenátusa]] volt hivatott dönteni. Flamininus ezt meg sem várva, V. Philipposzt 200 talentum hadisarc azonnali megfizetésére kötelezte, és arra, hogy kivonuljanak a Makedónián kívüli, megszállt területekről, emellett legkisebb fiát, [[Démétriosz (V. Philipposz fia)|Démétrioszt]]{{Wd|Q1185467}} is kezesként ki kellett szolgáltatnia Rómának. Az aitólok mindezzel elégedetlenek voltak, és V. Philipposz eltávolítását, a Makedón Királyság felszámolását követelték. Ám a rómaiak éppen a görög földekre nézve tartották veszélyesnek ezt az elgondolást. [[Titus Livius]] szerint Flamininus azzal érvelt, hogy Makedónia megszűnése esetén a [[trákok]], [[illírek]] és [[kelták]] félbarbár tömegei előtt nyitva állna az út a makedónMakedónia, majd onnan a görög földekHellász lerohanására. Ebből a szempontból Makedóniát a kisebbik veszélynek tartotta, amelynek eltávolítása egy komolyabb fenyegetettség lehetőségét teremtené meg.{{refhely|Kertész 1983|:194.;|Ceka 2013|:213.}}

* Makedónia ugyancsak a fenti időpontig kiadja az összes hadifoglyot és katonaszökevényt,;
* valamintMakedónia leszereli teljes flottáját úgy, hogy magának csak öt vitorlást és egy tizenhat evezősoros hajót tarthat meg;

* V. Philipposz azonnali 500 talentum hadisarc megfizetése mellett az elkövetkező tíz évben további 500 talentum megfizetésére köteles.{{refhely|Kertész 1983|:194–195.;|Ceka 2013|:213., 283.}}

Róma tehát hangsúlyt helyezett arra, hogy V. Philipposz további ellenségeskedéseinek elejét vegye, de gondja volt arra is, hogy túlságosan se Makedónia, se a vele szövetséges [[Spárta]] ne gyengüljön meg. A római protektorátusi területek és MakedóniMakedónia között ütköző zónátütközőzónát hozott létre, amelyet az [[Illír Királyság (ókor)|Illír Királyság]] fennhatósága alá rendelt. A katonai erőegyensúly kialakítása a régióban Róma érdekeit szolgálta, hiszen így folyamatos katonai jelenlét nélkül is szavatolható volt a béke.{{refhely|Kertész 1983|:196–197.;|Cabanes 1988|:308.}} Flamininus consul az iszthmoszi játékok alkalmával hirdettette ki nyilvánosan a békefeltételeket. A hellén városállamok szabadságáról és függetlenségéről szóló passzust a görögök nagy lelkesedéssel fogadták. Róma ezzel a görögöket szabaddá tevő nagyhatalom szerepében tetszelgett, a háttérben azonban diplomáciai úton és erőltetett gyámkodásával kezdetét vette a görög világ római leigázása is. Általában is a görög városállamok arisztokrata köreit támogatta, Thesszáliában bevezettette a [[timokrácia|timokráciát]], egymás ellen tüzelte az [[akhájok]]at és a spártaiakat, a [[Boiót Szövetség]] makedónbarát vezetőjét, [[Brakhüllasz]]t{{Wd|Q4953468}} pedig meggyilkoltatta.{{refhely|Polányi 1978|:249.;|Kertész 1983|:195–196.;|Ceka 2013|:213.}} Eme összetett folyamatok és további háborúk eredményeként az {{ie|2.}} század közepére a Római Köztársaság leigázta Makedóniát és Illíriát, valamint Athén és Spárta kivételével a görög világot is.{{refhely|Polányi 1978|:249.}}

{{Portál|Ókor||Ókori Róma}}