„Cserei Mihály (író, 1667–1756)” változatai közötti eltérés

Apja, nagyajtai és miklósvárszéki Cserei János [[Kálvinizmus|református]], anyja, kászoni Cserei Judit [[Latin rítusú katolikus egyház|katolikus]] vallású volt, gyermeküket reformátusnak keresztelték. Kora gyermekkorát a [[fogarasi vár]]ban töltötte, ahol édesapja kapitány volt. [[Béldi Pál]] kegyvesztése után, 1678-ban apját is börtönbe vetették és hat éven át raboskodott. Cserei 1678 és 85 között a [[Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium|székelyudvarhelyi kollégiumban]] tanult. 1685–86-ban apródként [[Teleki Mihály (kancellárfőgenerális)|Teleki Mihály]] kancellár mellett szolgált. 1690-ben a császári–erdélyi oldalon részt vett a [[Zernyesti csata|zernyesti csatában]], ahonnan nagy szerencsével menekült meg. Erről írt beszámolója Históriája legelevenebb lapjai közé tartozik. Átállt [[Thököly Imre|Thököly]] oldalára és részt vett Thököly fejedelmi beiktatásán [[Kereszténysziget]]en. A császári csapatok ellentámadása után Thököly híveivel két és fél hónapig [[Havasalföld]]ön bujdosott, majd visszatért és beállt [[Johann Friedrich Ambrosius von Veterani|Veterani]] seregébe. 1692-től [[Apor István]] személyi titkára volt. 1697-ben feleségül vette a tizenhárom éves Kún Ilonát. 1703-ban a [[kurucok]] elől [[Görgényszentimre|Görgény várába]] húzódott, és súlyos betegen vészelte át a vár első ostromát. A [[zsibói csata]] után, 1705-ben a kurucokhoz csatlakozott, de a következő évben visszatért a császár pártjára. Ismét a kurucok elől költözött 1706-ban [[Brassó]]ba, ahol rövid megszakításokkal 1711-ig élt. Felesége halála után, 1720-ban Széki Zsuzsannával kötött házasságot. Élete utolsó évtizedeit [[Nagyajta|Nagyajtán]] töltötte.

Művének szereplőihez többnyire elemzően viszonyul. Kivétel [[Teleki Mihály (kancellárfőgenerális)|Teleki Mihály]] és a [[Jézus Társasága|jezsuiták]], akiket gátlástalan cselszövőkként ábrázol, valamint [[Béldi Pál]] és [[Johann Friedrich Ambrosius von Veterani|Veterani]], akikkel feltétel nélkül szimpatizál. Gyakran hangot ad politikai elfogultságainak is, de ellen- és rokonszenve sohasem korlátlan. Hazájának [[Erdély]]t tartja és több ízben óva inti olvasóit a magyarországi urakkal való szövetségtől. Ugyanakkor az erdélyi rendekkel szemben is kritikus, akik érvelése szerint például maguk szegték meg a [[Diploma Leopoldinum]]ot. Több passzusa pedig nyilvánvalóan szolidáris a magyarországiak iránt. A [[kurucok]]at sokat gyalázza (részben személyes okokból, ugyanis kifosztották birtokait), de nem híve fenntartások nélkül a [[Habsburg-ház|Habsburg]]-szövetségnek sem, és keserűen ír az Erdélybe beszállásolt császári katonaság okozta veszteségekről. Bár a [[Oszmán Birodalom|török]] orientációt már nem tartja időszerűnek, de hazája aranykorának a Török Birodalomtól való függés időszakát tartja, amelyet az erdélyiek szerinte nem becsültek meg kellőképpen. Hasonló viszonylagos függetlenséget remél Erdélynek a Habsburgok oldalán, és alkalmas kompromisszumnak véli a Diploma Leopoldinumban biztosított jogokat. Elméletben egyetért a magyar nemesség törekvésével is a nagyobb politikai önállóságért, és a [[Rákóczi-szabadságharc|kuruc mozgalmat]] részben azért kritizálja, mert reménytelennek ítéli.