„Margarethe hadművelet” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
A magyar kiugrási lehetőségek kereséseiről a német külügyminisztérium, az [[Abwehr]] és a [[Gestapo]] és más diplomaták révén már 1943 elejétől naprakész információkkal rendelkezett. Márciusban a kialakult helyzetre tekintettel – a [[svédország]]i és [[törökország]]i magyar követek eredményeinek ismeretében – [[Joachim von Ribbentrop]] birodalmi külügyminiszter Budapestre küldte [[Edmund Veesenmayer]]t, majd a helyzet tisztázására [[április 16.|április 16-án]] Hitler meghívta a [[salzburg]]i [[Klessheim-kastély]]ba Horthyt, magyarázatot követelt a béketapogatózások miatt. A két ország politikája közötti különbséget jól tükrözi, hogy a kormányzó nem akarta aláírni a zárókommünikét (annak szövegezése miatt: a szovjet és az angolszász csapatokkal szemben is fellépnek), de a németek nyomására végül mégis szignálta. A tárgyalások budapesti tájékoztatója során azonban a záróközleménynek ezt a szakaszát nem hozták nyilvánosságra, ami a németek bizalmatlanságát csak tovább növelte. A következő hónapokban tovább nőtt a feszültség a két fél között és a németek világosan látták, a [[Kállay-kormány]] következetesen végrehajtja az elkülönülés politikáját. Az [[olaszország]]i helyzet után Hitler úgy döntött, beavatkozik Magyarország belügyeibe,<ref>Július 26-i megbeszélésén kijelentette: ''Ügyelnünk kell arra, nehogy Magyarországon valami disznóság történjék!''</ref> a vezetés megkezdte az ország megszállásának terveit előkészíteni.
 
Hitler ekkor már elsődleges fontosságúnak tartotta Magyarország földrajzi helyzetét a keleti front szempontjából. [[szeptember 30.|Szeptember 30-án]] a vezérkar beterjesztette a ''Margarethe&nbsp;I''<ref>Punka György szerint nevét a [[Margitsziget]]ről kapta, amit a romániai beavatkozás neve nem támaszt alá.</ref> fedőnevű tervet. A terv három megszállási zónára bontotta az országot: az első a Tisza vonaláig terjedt, beleértve a fővárost is, itt a [[Wehrmacht]] tevékenykedne; a második a Tiszántúl lett, amit a román csapatok szállnak meg; a harmadik pedig Észak-Magyarország, ahová a német és [[Szlovák Köztársaság#Csehszlovák korszak|szlovák]] csapatok együttesen vonulnak be. A terv nem tett a végrehajtási időpontra javaslatot, mert a keleti fronton egyre súlyosabb területi és katonai veszteségeket szenvedtek. A hadműveleti osztály vezetője [[november 1.|november 1-jén]] véleményezte a tervet, mellyel egyetértett, azonban kikötötte, hogy a magyar honvédséget nem lefegyverezni kellene, hanem a szövetségi rendszerben tartani. A módosított terv [[november 7.|november 7-ére]] készült el. Végleges döntés ebben sem született, mert az elkülönített erőket a keleti frontra vezényelték az ''A'' és ''Dél Hadseregcsoport''okhoz. Eközben a külügyminisztérium ismét [[Magyarország]]ra küldte [[Edmund Veesenmayer|Veesenmayert]], aki a [[Standard Villamossági Társaság]] igazgatójaként (fedőbeosztás) érkezett [[Budapest]]re, majd kapcsolatba lépett a [[jobboldal]]i politikusokkal. Tapasztalatairól [[december 10.|december 10-én]] egy 50 oldalas jelentést küldött Ribbentropnak, melyben véleménye szerint ''„a mézesmadzag és korbács módszerét kell használni”'', mellyel elérhetőek a német politikai és katonai célok.<ref>[http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/ng5560.html Veesenmayer 1943. december 10.-i jelentése]. Dr. Ravasz István nevezi 50 oldalasnak a jelentést a ''Háború...'' c. folyóiratban közölt cikkében.</ref> A jelentés megvitatása után [[1944]] januárjában a vezérkar ismét felülvizsgálta a ''Margarethe-terv''et, de mivel továbbra sem álltak rendelkezésre megfelelő katonai erők (1943. [[december 24.|december 24-én]] újabb téli szovjet offenzíva kezdődött a keleti fronton), így bizonytalan időre elnapolták a végrehajtást. Februártól azonban a ''Dél Hadseregcsoport'' helyzete egyre kritikusabbá vált, a [[2. Ukrán Front|2.]] és [[3. Ukrán Front]] egyre közelebb ért a [[Keleti-Kárpátok]]hoz. Ha Magyarország ekkor átáll a szövetségesek oldalára, a szovjet csapatok akadálytalanul kijutnak az [[Alföld]]re és a román-[[Balkán (térség)|balkán]]i térség nem lesz tartható, teljes visszavonulást kell végrehajtani [[Ausztria]] keleti határáig (a [[Duna]]-folyosó a legkritikusabb terület).
 
[[Szombathelyi Ferenc]] honvéd vezérkari főnök (HVKF) már [[november 21.|november 21-én]] javaslatot tett a német vezérkarban arra, hogy a ''Dél Hadseregcsoport'' kötelékéből kivonja a magyar csapatokat és a [[Keleti-Kárpátok]] védelmi vonalaira rendelje, ahol megfelelő védelmi állásokat tudnának létesíteni az Árpád-vonal körül.<ref>Következtetései az 1944. [[január 10.|január 10-én]] kelt vezérkari jelentésében is olvasható. Lásd: Szabó–Számvéber (2003), 54. oldal.</ref> A német vezérkar ezt határozottan elutasította. Januárban Szombathelyi utasítására megkezdték a Kárpátok térségébe vezényelni a magyarországi műszaki és légvédelmi alakulatok egy részét, [[február 13.|február 13-án]] pedig elrendelte a kárpátaljai erődítési munkálatokhoz rendelt csapatok hadi létszámra emelését (behívóparancsok). További műszaki alakulatoknál is mozgósítási parancsot rendeltek el az [[1. magyar hadsereg]] néhány seregtestével (16. és 24. gyaloghadosztály és a 2. hegyidandár) együtt (utóbbiak részleges mozgósítást kaptak). Felvonulásuk a műveleti térségben március elején kezdődött. [[március 11.|Március 11-én]] az ''1. hegyidandár'' és a ''2. páncéloshadosztály'' alakulatainak teljes hadiállományra emelését rendelték el.<ref>A ''16. gyaloghadosztály'' [[Kőrösmező]] és [[Ökörmező]] között, a ''24. gyaloghadosztály'' ettől északnyugatra az [[Uzsoki-hágó]] előteréig látta el a határvédelmet, a ''2. hegyidandár'' alakulatait pedig [[Szolyva]] körzetében vonták össze. Lásd: Szabó–Számvéber (2003), 54. oldal.</ref> Március hónap végére a HVKF az általános mozgósítási szint elérését rendelte el az országban a Keleti-Kárpátok előtt bekövetkező hadi helyzetek miatt.