„Marillion” változatai közötti eltérés

1979-ben alakult egy instrumentális zenét játszó együttes az angliai Aylesburyben, melyet Tolkien egyik regénye után egyszerűen Silmarillionnak nevezett el a három alapító tag, Mick Pointer (dob), Brian Jelliman (billentyű) és Doug Irvine (basszus). Mint minden lelkes kezdő csapat, ők is szinte minden szabadidejüket örömzenéléssel töltötték, melynek eredményeként hamarosan néhány dal (The Web, Grendel) gerince is megszületett, bár gitáros hiányában fellépéseket még nem tudtak vállalni és persze a próbák is egyre nehezebben folytak. Sok sikertelen meghallgatás és keresgélés után végül a Melody Makerben feladtak egy hirdetést, amire jó 300  km-nyi utazás után egy Steve Rothery nevű srác jelentkezett. Az első meghallgatás után örömmel vették tudomásul, hogy megtalálták végre a legmegfelelőbb embert a gitáros posztjára, aki úgy tűnt, életet tud lehelni majd a dalokba. Néhány hónapi próba után 1980 márciusában sikerült elrendezniük maguknak egy kis stúdióidőt, és a későbbi esetleges jogi problémák elkerülése végett, már Marillion néven jelentkeztek be, hogy felvegyék első demójukat, amely Spring Demo néven vált ismertté. A négy nagyobb lélegzetű szerzeményt rögzítettek, melyek közül három – a „Haunting of the Gill House”, a „Herne the Hunter” és a „Scott’s porridge” – instrumentális dal volt, a negyediket, az „Alice”-t pedig néhány versszaknyi énekkel támogatták meg. Doug nagy ímmel-ámmal elvállalta, hogy a basszus mellett énekelni is fog, bár mivel tisztában volt énekesi képességeivel, nem állt kitörő örömmel a mikrofon elé. Ennek ellenére úgy érezték, ez utóbbi kísérlet bejött, és a következő, júniusi stúdióidőt már e recept szerint, énekkel megerősített dalok rögzítésével töltötték ki. Felvették a „The Web” elődjét, a „Close”-t, mely már igazán emlékeztetett a végkifejletre, a „Lady Fantasy”-t és még egyszer az „Alice”-t. Ez a Summer Demo néven ismert felvétel már egy összekovácsoltabb, profibb, egy igazán lemezre érett csapat munkáját mutatta, mely arra enged következtetni, hogy két demo közti hihetetlenül rövid időszakban óriási fejlődésen ment keresztül a zenekar, mind a dalírást mind pedig a zenei színvonalat illetően. Némi kívánnivalót szinte kizárólag az ének hagy maga után. Érezhetően hiányzik a karakteres drámaiság, amely később Fish beléptével megoldódott.

A Marillion előtti időkben Fish a középiskola elvégzése után lakóhelye, Dalkeith mellett egy fafeldolgozó üzemben végzett valamiféle irodai munkát, mellette persze énekelt különböző helyi zenekarokban. Legnagyobb kedvencei az [[ELP]], a [[Yes]] és természetesen a [[Pink Floyd]] voltak. Már 16 évesen zenekart akart magának, csak hát az volt a baj, hogy egy hangszerhez sem értett igazán. A dobolással próbálkozott, de nehezebb volt számára, mint aminek látszott. Egy dolog viszont könnyen ment neki, az éneklés. Egy Genesis koncert után döntötte el, hogy mindenképp énekelni fog valami bandábanzenekarban. Keresett zenekarokat, elment meghallgatásokra, míg végül a Blewitt nevű csapat bevette énekesnek. Nem azt a fajta zenét játszották, amit Fish igazán szeretett, de tudta, hogy színpadi tapasztalatot, énekesi rutint csak a dobogón szerezhet magának. Nagyon jó barátságba került a gitárossal, aki később Fish szólókarrierjében igen fontos szerepet játszott. A gitárost Frank Usher-nek hívták. Ő is le volt nyűgözve Fish hangjától, előadásmódjától, és azt is tudta, hogy ez a zenekar nem az, amire Fish valójában vágyik. Ajánlotta neki hogy inkább menjen Londonba, és keressen magának egy másik bandátzenekart. Fish szétküldte a kazettáit, és az egyik zenekar, a Stone Dome Band válaszolt is. Itt basszusozott Diz Minnit. Bevették a bandábazenekarba, ami egy viszonylag jobb amatőr együttes volt, de sem Diz, sem pedig Fish nem volt elégedett a zenéjükkel. Otthagyták őket, elköltöztek Cambridge-be, majd némi sikertelen próbálkozás után úgy döntöttek visszamennek Fish lakóhelyére, Dalkeith-be és összehoznak valamit. Elkezdtek dalokat írni, közben hogy egy kis pénzhez jussanak, Fish visszament a Blewitt-be énekelni. Ez volt 1980 decemberében, amikor is Diz meglátta az aylesbury-i bandazenekar hirdetését.

Márciusban újabb tagcsere történt. Diz Minnit mondott búcsút a csapatnak, ami Fisht, a jó barátot nem annyira, de Steve Rothery-t annál inkább feldobta, mivel ő – ahogy már szó volt róla –, nem volt teljes mértékben elégedett a basszeros teljesítményével. Helyére Pete Trewavas került, akit egyből bedobtak a mélyvízbe egy 25 állomásos skót turné keretében. Időközben folyamatosan keresték a lehetőséget egy lemezszerződés aláírására, melyre hamarosan sor is került az EMI-nál, annál a lemezcégnél, ahol nem sokkal korábban visszautasították őket. Szeptemberben felvették a „Market Square Heroes” és a „Three boats down from the Candy” című dalokat, melyek októberre kiadásra is kerültek Mark Wilkinson fantasztikus borítójával. A lemez az angol lista 60. helyére kúszott fel, mely egy első kislemezes zenekartól óriási teljesítmény, bár hozzá kell tenni, hogy a Marillion már annyira ismert volt országszerte, mint egy jól befutott kétlemezes bandazenekar. Innentől kezdve aztán tényleg beindult a szekér, a Marillion karrierje meredeken ívelt felfelé.