„Arianizmus” változatai közötti eltérés

Az '''arianizmus''' [[Arius]]nak és követőinek (az ''ariánusok''nak) mozgalma és a [[kereszténység]] egyik ága volt a [[4. század]]tól. Legfőbb tétele, hogy a [[Jézus|Fiú-isten]] nem öröktől való, hanem az [[Isten|Atya-isten]] „teremtménye”. Nem egylényegű ''([[Egylényegűség|homousziosz]]),'' hanem hasonló lényegű ''(homoiuszion)'' az Atyával. Ezzel sok kortársa szerint Jézus isteni voltát, s egyúttal a [[Szentháromság]] tanát tagadta. Az ortodox és katolikus egyházak [[eretnekség]]nek nyilvánították. Az arianizmus tanait először az [[első nikaiai zsinat]] ([[325]]) ítélte el<ref>A Niceai hitvallással: "Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt."</ref>, de [[Arius]] és követői néhány módosítást eszközöltek tanaikon és így az egyházi hatóságok csak az [[első konstantinápolyi zsinat]]on, [[381]]-ben ítélték el szervezetileg. A [[Nyugatrómai Birodalom]] szétesése után több, pl. a [[gótok]] vagy [[longobárdok]] által alapított európai államban hivatalos államvallás lett.

A gótoknál a [[Nyugati gótok|toledói gót királyságban]] a [[harmadik toledói zsinat|III. toledói zsinat]]ig ([[589]]) maradt meg. A longobárdoknál 603-ban [[Adaloald longobárd király|Adaloald]] katolikus hitre tért, de Itália északkeleti része továbbra is ariánus (''és pogány'') maradt. Az arianizmus Észak-Afrikában az iszlám hódítással tűnt el végleg {{forr}}, Európában pedig csak a [[frankok]] megtérésével ([[8. század]]) kezdett végérvényesen leáldozni a [[germánok]] körében is.<ref>Marton József: A keresztény ókor, 2004, 153. old.</ref>