„Zénobia palmürai királynő” változatai közötti eltérés

==Élete==

Az Újperzsa Birodalom előretörését felismerve [[Gallienus római császár]] Odaenathust [[262]]-ben az egész Kelet kormányzójává (corrector) nevezte ki<ref>Historia Augusta - 1968 - Jegyzetek</ref> és a ''dux Orientis'' címmel ruházta fel a város királyát, Odenathus – Aegyptus, Syria, Arabia Petraea és az anatóliai provinciák erőforrásai felett rendelkezve – gyors hadjáratban a fővárosig, Ktésziphónig űzte a perzsákat. Amikor azonban túlzott hatalma veszélyessé vált, meggyilkolták [[267]]-ben. Ekkor özvegye – aki egyes feltételezések szerint szintén részt vállalt ebből – magához ragadta a hatalmat [[Palmüra]] felett. Mivel fia Vaballathus<ref>Trebellius Pollio - Historia Augusta - 1968</ref> nagyon fiatal fiú volt, nevében ténylegesen ő uralkodott. Önállósította magát, gyermekét (gyermekeit?) imperatori címmel ruházta fel, és meghódította a római Közel-Kelet nagy részét, Egyiptom egy részét is beleértve. Északon a Boszporuszig jutottak a palmürai hadak.

Trebellius Pollio szerint Zénobia „azzal dicsekedett, hogy a Kleopátrák és a Ptolemaioszok nemzetségének sarja”, ami viszont a történelem szerint fikció. Hatalmát öt évig tudta megtartani, ez kiterjedt Gallienus (ur. 260–268) és [[II. Claudius Gothicus római császár|Claudius Gothicus]] (ur. 268–270) császárok uralkodásának idejére is és csak [[Aurelianus római császár|Aurelianus]] (ur. 270–275) tudta nagy nehezen legyőzni [[272]]-ben Antiochiánál. Zénobia a vereséget követően elindult a korábban meghódított perzsákhoz segítséget kérni, de az Eufrátesznél utolérték a római lovasok. A győzelem tiszteletére megrendezett diadalmenetben Zenobiát is felvezették, melyet többen is helytelenítettek Rómában, mondván ''„…mintha az valami legyőzött hadvezér lenne.”''<ref name="T. Pollio - lásd az előbb">T. Pollio - lásd az előbb</ref>

Zénobia tehát fogolyként vonult Aurelianus diadalmenetében. T. Pollio ezeket a színpompás részleteket jegyezte föl erről az eseményről: ''„…olyan pompába öltöztették, amilyet Róma lakossága még sohasem látott. Olyan drágaköveket aggattak rá, hogy ez az erős és bátor asszony a menetben gyakran megállt, és panaszkodott, hogy nem bírja vinni a ránehezedő ékkövek súlyát.”''