„Areális nyelvészet” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Sablon |
|||
12. sor:
A harmincas években a balkáni és az eurázsiai nyelvszövetség kutatása virágzott, míg Európa és a többi világrész areális övezetekre osztása nem haladt előre. [[Antoine Meillet]] 1918-ban, majd 1928-ban megjelent tanulmányában elemezte ugyan Európa nyelveit, főként azok külső történetére koncentrálva, szociolingvisztikai szempontokat szem előtt tartva. A grammatikai rendszer vizsgálata, a nyelvek areális sajátosságainak kimutatása azonban nem szerepel a műben.
1942-ben jelent meg [[Ernst Lewy]] monográfiája, 1948-ban pedig [[Becker]] két műve, melyekben már az areális nyelvészeti szempontok kerültek előtérbe. Lewy Európa nyelveinek fő sajátosságait a szófajok új csoportosítása alapján vázolja föl. Öt nyelvcsoportot különböztet meg: atlanti vagy flektálva izoláló, központi vagy szóflektáló, balkáni vagy mutató névmásos, keleti vagy tőflektáló és alárendelő, illetve arktikus vagy alárendelő zónákról beszél. Azonban, ahogy [[Balázs János (nyelvész, 1907–1989)|Balázs János]] is megjegyzi összefoglalójában, az érintett szófaji jellemvonások csak kiragadott részei az adott nyelvek egész alaktani rendszerének.<ref name="Balázs János 1983">Balázs János: ''Az areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei'', In: Balázs János (szerk.): ''Areális nyelvészeti tanulmányok'', Tankönyvkiadó, Budapest, 1983.</ref>
Becker az európai nyelveket egy nyelvszövetségnek tekinti, mivel e területen a francia és a latin uralkodása a többi nyelv fejlődésének útját alapvetően befolyásolta, így szerinte ezen nyelveken ugyanazt a mondanivalót azonos módon lehet kifejezni. Az egyetemes európai nyelvi modell részrendszereinek tárgyalására nem került sor, viszont a magyar és cseh nyelv fejlődésére felhívja a figyelmet.
| |||