„Albert Camus” változatai közötti eltérés

Apai felmenői [[Algéria]] első francia telepesei közé tartoztak, [[Bordeaux]] vidékéről költöztek Észak-Afrikába. Apját egyéves korában veszítette el: Lucien Camus-t az [[első világháború]] kitörésekor azonnal besorozták, s a [[Első marne-i csata|Marne-i csatában]] szerzett súlyos fejsérülésébe hamarosan belehalt. Apjáról csak egy fénykép és egy annál jelentőségteljesebb anekdota maradt fenn: az undor, amit egy halálos ítélet végrehajtásának megtekintése ébresztett benne.

Zsarnoki természetű nagyanyja mielőbb pénzkeresetre kívánta fogni a gyermeket, de tanítója, Louis Germain felismerve tehetségét, külön foglalkozott vele, legyőzte a nagymamamatróna ellenállását, és ösztöndíjpályázatokra nevezte be kiváló diákját. Camus ettől kezdve naponta ingázott Belcourt szegényes világa és az iskola polgári légköre között, ahol osztálytársai előtt eltitkolta származását, szégyellve analfabéta és hallás- illetve beszédgyenge édesanyját. Sokat sportolt, egy futballcsapat kapusaként szerette volna javítani státuszát az osztályban. Camus tanítójának ajánlotta az [[irodalmi Nobel-díj]] átvételére írott beszédét.

17 éves korában jelentkeztek betegségének első tünetei: súlyos [[gümőkór|tüdőbajt]] állapítottak meg nála, ezért több hónapot egy dél-franciaországi szanatóriumban kellett töltenie. Visszatérése után édesanyja gyermektelen testvéréhezlánytestvéréhez és annak jól szituált és az irodalom utániránt érdeklődő férjéhez került. Itt nagyon jól érezte magát, sokat olvasott és írt.

[[1932]]-ben sikeresen befejezteletette érettségi vizsgáit (baccalauréat). Szeretett volna az ''[[École normale supérieure]]'' nevű párizsi elitiskolában tovább tanulni, de Algériában nem volt a felvételi vizsgára előkészítő osztály. Filozófiai tanulmányait az éppen megnyílt Algériai Egyetemen folytatta, ahol életre szóló barátságot kötött tanárával, Jean Grenier-vel. Ő egész pályája során bátorította őt, s egyben szigorú kritikusa is volt.

[[1934]]-ben, 21 évesen (ahogy nagykorú lett) elvette a 19 éves csinos és extravagáns ''Simone Hié''-t, egyegyik barátja ex-jegyesétexjegyesét. Camus rövid szövegeket írt Simone-nak ifjúságáról, amitamelyeket egy kis kötetbe foglalt össze: ''L’Envers et l’Endroit'' (Színe és visszája, 1937-ben jelent meg).

[[1935]]-ben a népi front (a francia bal és középbal pártok [[antifasiszta]] szövetsége) megalakulása után – sok más fiatal értelmiségihez hasonlóan – kommunista lett és belépett a [[kommunizmus|francia kommunista párt]] algériai tagozatába, hogy lehetősége nyíljék a szegények érdekében cselekedni. A párt azt a feladatot adta neki, hogy a város [[muzulmán]]-[[Arabok|arab]] lakossága körében antikoloniális és prokommunista [[propaganda|propagandát]] terjesszen és tagokat toborozzon. Ez utóbbi szinte lehetetlennek bizonyult, mivel a [[marxizmus|marxista]] [[ateizmus]] elutasította a muzulmánokatmuszlimokat. Camus bepillantást nyert az akkoriban kb. 8 millióra becsült arab és [[Berberek|berber]] őslakosok szociális és pszichológiai problémáira. 800. 000 algériai francia (vagyis francia, spanyol és olasz bevándorlók leszármazottai, valamint „elfranciásodott” zsidók) uralkodott felettük.

Még abban az évben [[1936moszkva]]-ban moszkvaii utasításra minden antikolonialista propagandát megszüntettek, mert az [[Franciaország]] védelmét a fegyverkező [[Németország]]gal szemben gyengítette volna. Camus, aki szívén viselte az arabok szociális és politikai egyenjogúságát, felháborodott pártja politikájának pálfordulásán és szembekerült a hivatalos, [[sztálinizmus|sztálinista]] vonallal, ezért [[1937]]-ben kizárták a pártból.

Első írásai [[1932]]-ben a ''Sud'' című folyóiratban jelentek meg. Az első kettő [[Paul Verlaine]]-ről és [[Jehan Rictus]]-ről készült, a harmadikban [[Henri Bergson]] utolsó nagy vallás- és erkölcsfilozófiai munkája fölött érzett csalódottságának ad hangot. A negyedik, zenéről szóló esszéje [[Friedrich Nietzsche|Nietzschéről]] és [[Arthur Schopenhauer|Schopenhauerről]] írott disszertációjának átalakított változata volt. Ifjúságában Nietzsche mellett döntő hatással volt rá [[Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij|Dosztojevszkij]] és [[Herman Melville|Melville]].

Első könyve, a ''L’Envers et l’endroit'' című esszégyűjtemény (1937), majd az [[1939]]-ben megjelent ''Noces'' (Nász) című esszékötet [[Franciaország]]banFranciaországban gyakorlatilag ismeretlenek maradtak, noha [[André Gide|Gide]] és [[Henry de Montherlant|Montherlant]] is felfigyeltek a szerzőre.

Csalódottságában regényt kezdett írni ''(La mort heureuse)'' egy tüdőbajos emberről, aki megöl és meglop egy gazdag, nyomorék embert, hogy aztán ő maga is meghaljon. A regényt soha nem fejezte be, de [[1938]]-ban alapkőnek használta a ''L’ÉtrtangerL’Étranger''-hez, egy politikai indíttatású regényhez, amelyben egy fiatal algériai francia ''(Meursault)'' véletlenül lelő egy arabot, és aki tettét be akarja vallani, de bűnbak válik belőle és saját halálos ítéletét provokálja (''Meursault: meurs, sot! = halj meg, te bolond''!).

[[1938]]Az év szeptemberében talált rá arra a tevékenységi formára, amiamely hosszú időre munkásságának legfontosabb terepe lett: az újságírásújságírásra és a szerkesztésszerkesztésre. Ekkor ismerkedett meg [[Pascal Pia|Pascal Piával]], élete egyik legfontosabb barátjával, akit az [[abszurd]] ember megtestesülésének tekintett. Pia nemrég érkezett [[Algír]]baAlgírba, ahol alapítója és főszerkesztője lett a baloldali ''Alger Républicain'' című lapnak. Camus ebben az újságban dolgozott 1938 szeptemberétől. Egyik specialitása az [[arabok]] és [[berberek]] elleni perekről szóló birósági riportok készítése volt.

A hatóságok a lap működését rendkívül rossz szemmel nézték, Camus tevékenységét kiváltképp kártékonynak ítélték, a fiatal írót minden eszközzel megpróbálták Algériában ellehetetleníteni. A II.[[második világháború]] kitörése után bevezetett cenzúra tovább gátolta munkáját. A lap 1940-ben megszűnt. Camus – miután sikerült elválnia Simone-tól – újra nősült, de munka és bevétel híján felesége, Francine tartotta el, amit nagyon nehezen viselt. Ezért Párizsba ment, ahol szintén Pascal Pia segítségével a ''Paris Soir'' szerkesztőségében kapott munkát.

Röviddel azelőtt, hogy a német csapatok bevonultak Párizsba, Camus ''Clermont Ferrand''ba, majd [[Lyon]]ba menekült, ahol tanúja volt a [[június 22.|június 22]]-ei]] fegyverszünetnek és a [[Henri Philippe Pétain|Pétain]] vezette új ''État français'' kezdetének.

A következő években Camus hol Franciaországban, hol Algériában élt, szorgalmasan írt. 1941/1942 telén [[Orán]]ban befejezte a ''Sziszüphosz mítoszát'', s itt gyűjtött tapasztalatokat a háború utáni nagy regényéhez, mely a ''La Peste'' (A pestis) címet viseli (1941-421941–42-ben súlyos [[hastífusz|tífuszjárvány]] pusztított az észak-afrikai országban).

1942-ben Camus ismét Dél-Franciaországba ment gyógykúrára, és miután Algériát angol-amerikai csapatok foglalták el, a németek pedig [[november 11.|november 11]]-én]] az addig megkímélt déli ''zone libre''-et is bevették, nem tudott visszatérni Oránba. Ezért Párizsba[[Párizs]]ba ment, ahol a ''Gallimard kiadó'' lektori állást kínált neki. [[André Malraux]] és [[Jean Paulhan]] közvetítésével a kiadó elfogadta közlésre a ''Közönyt'', ami óriási sikert aratott, nagy kritikai visszhangja támadt. [[Jean-Paul Sartre|Sartre]] [[1943]]-ban a ''Cahiers du Sud''ben és [[1945]]-ben a ''[[Vogue]]''-ban is elismeréssel méltatta. Még ugyanebben az évben napvilágot látott a ''Sziszüphosz mítosza'' is, amitamelyet az író Pascal Piának ajánlott.

Szorgalmasan dolgozott a ''Pestis'' című regényén, amely hűen tükrözi egyrészt személyes helyzetét – az embereket elválasztó, a száműzetés érzését keltő háború és megszállás, illetve a közös harc és a szolidaritás érzésének átélését az ellenállásban, másrészt az ország általános állapotát, amelynek fiai többnyire egykedvűen [[kollaboráció|kollaborálnak]] a megszállókkal, vagy mint később maga Camus is – csatlakoznak az ellenállási mozgalomhoz. (A pestis [[1947]]-ben került kiadásra, és nagy siker lett.)

[[1943]]-ban írta Camus a ''Le Malentendu'' darabot is, és dolgozni kezdett a földalatti mozgalom ''Le Combat'' című lapjának, amelynek [[1944]]-ben főszerkesztője lett. Annak ellenére, hogy politikailag az ellenállást képviselte, ''Lettres à un ami allemand'' (Levelek egy német baráthoz) írásaival (1945) a német-francianémet–francia kibékülésen dolgozott.

[[1947]]-ben írói sikere csúcspontjára ért. Az [[Az abszurd|„abszurd”]] divatszóvá vált. Június 10-én megjelent ''La Peste'' ''(A pestis)'' című regénye, melyért megkapta a kritikusok díját. [[Jean-Paul Sartre|Sartre]] a [[Harvard Egyetem]]en tartott róla előadást.

A következő évek kiújuló betegsége és a ''L'Homme révolté'' ''(A lázadó ember)'' jegyében teltek. Második nagy könyvesszéje, melynekamelynek végleges változata [[1951]]-ben készült el, a ''Sziszüphosz mítoszában'' megkezdett gondolkodási folyamat folytatásaként értékelhető. Az [[abszurd|abszurd hőst]] önmagában középpontba állító korábbi művel ellentétben ''A lázadó ember'' kiinduló kérdése nem az öngyilkosság, hanem a gyilkosság. A lázadó ember társadalomban él, és a vele és embertársaival szembeni elfogadhatatlan méltánytalanságra kell választ találnia. A második könyvesszé az ideologikusan igazolt bűn és az elnyomó rendszerek elfogadása ellen szólal fel rendkívül határozottan.

A tisztán látó, s a jövő veszélyeit érzékenyen kitapintó könyv azonban egyúttal igen polemikus, sok kortárs értelmiségi találva, vagy sértve érezte magát, s hamarosan ellentámadásba lendültek. Camus számára a legfájóbb [[Jean-Paul Sartre|Sartre]] és a ''Temps modernes'' körének reakciója volt. ''[[Jean-Paul Sartre|Sartre]]'', el akarván kerülni a nyílt vitát, egyik munkatársát, [[Francis Jeanson]]-t kérte fel recenzió írására. Utóbbi rendkívül kemény szövegét Camus a szívére vette és nyílt levelet intézett [[Jean-Paul Sartre|Sartre]]-hoz, a barátjához, Főszerkesztő úrnak szólítva őt. Ezzel a két író között véglegesen megszakadt a kapcsolat. A vita, [[Jean-Paul Sartre|Sartre]] szerint, a [[Szovjetunió]] megítélése miatt mérgesedett el.

Kevésbé sikeresek voltak a ''L’État de siége'' (1948) vagy a cári [[Oroszország]]ban játszódó ''Les Justes'' (1949), amiamely a Szergej Alexandrovics Romanov nagyherceg elleni merényletből (1905) kiindulva a politikailag motivált merényletek problematikáját elemzi: megkérdőjelezi az értelmét, de nem teljesen ellenzi azt.

Arra a kérdésre, hogy „mit tehet a művész a mai világban?” így válaszolt: ''„véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amitamelyet egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövőnek.”''

[[december 12.|December 12-én]], [[stockholm]]i egyetemi előadására menet az írót provokáció érte: egy algériai diák számon kérte rajta, hogy miért nem hallatja szavát [[Algériai háború|Franciaország és Algéria véres háborújában]]. A támadás Camus-t, aki maga is „[[feketelábúak|feketelábú]]” volt, érzékenyen érintette. [[1958]]-ban ''Actuelles III'' címen újraközölte [[Algéria|Algériával]] kapcsolatos írásait, később [[Charles de Gaulle|De Gaulle]] tábornokkal folytattak eszmecserét [[Algéria]] függetlenségének kérdéséről.

[[1960]]. [[január 4.|január 4-én]] Camus és [[Michel Gallimard]] egy [[Facel Vega]] FV3 típusú sportkocsiban utaztak vissza [[Párizs]]ba, amikor délután két óra előtt, [[Petit-Villeblevin]]-nél halálos kimenetelű balesetet szenvedtek.

A magyar olvasó számára érdekes lehet, hogy Camus, csaknem egyedüliként, [[1956]]-ban kiállt a [[1956-os forradalom|magyar forradalom]] ügye mellett. Szolidaritását mutatja a ''A magyarok vére'' című kiadványa is. Így ír benne a forradalomról: ''„Létezik egy igazi [[Európa]], mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”''