„Kenotáfium” változatai közötti eltérés

{{Bővebben|Masztaba|Az egyiptomi piramisok tipológiája}}
 
Az első görög kenotáfiumok egyszerű síremlékek voltak, amiket azok emlékére emeltek, akiknek földi maradványait nem találták meg. Az ókori görögök vallási hite szerint a temetetlen holtak lelke nem juthatott be az alvilágba, hanem a [[StyxSztüx]] partján kellett bolyonganiuk mindaddig, amíg testüket el nem temették. Ezért, ha a halott eltemetése nem volt lehetséges, legalább jelképes temetést végeztek, például port hintettek a holttestre (lásd [[Szophoklész]]: [[Antigoné]] c. drámájának történetét). Ha a holttest nem volt hozzáférhető, például tengerbe veszett, akkor üres síremléket ''(κενοτάφιον)'' állítottak neki. Ugyanily emlékművet állítottak néha az idegen földön eltemetett nevezetes férfiaknak is.
 
Ezt a szokást követték a [[ókori Róma|rómaiaknál]] is ''(cenotaphium).'' Hitük szerint a holtak szellemét ''(dii manes)'' kellett megbékíteni ezzel a cselekedettel. Csak gonosztevők és hazaárulók testét hagyták temetetlenül, vadállatok és madarak zsákmányául. Az ilyen síremlék felszentelésekor a halottat fennszóval háromszor nevén szólították, és meghívták, hogy költözzék be az üres sírba. Hasonlóan jártak el az otthonuktól távol eltemetett személyek esetében is, ilyenkor a családtagok, vagy a polgártársak díszes síremléket emeltek az elhunyt szülőhelyén. Kenotáfiumnak nevezték azokat a [[mauzóleum]]okat is, amelyeket valaki még életében emeltetett saját maga vagy családtagjai részére. A kenotáfiumot a rómaiak ''tumulus honorarius''-nak,<ref>Lásd [[Caius Suetonius Tranquillus|Suetonius]]: Cézárok élete, [[Claudius római császár|Claudius]] 1</ref> vagy ''inanis''-nak,<ref>Lásd [[Publius Vergilius Maro|Vergilius]]: [[Aeneis (epika)|Aeneis]], III. 303.</ref> jelezve, hogy a sír csak emlékműve valakinek, aki nincsen odatemetve.