„Vincenzo Bellini” változatai közötti eltérés

→‎Nápolyi tanulmányai: vesszők és egyebek
(→‎Nápolyi tanulmányai: vesszők és egyebek)
=== Nápolyi tanulmányai ===
[[Fájl:Brogi, Giacomo (1822-1881) - n. 5658 - Napoli - Porta Capuana.jpg|250px|bélyegkép|Nápoly a 19. század közepén]]
Bellini [[1819]]. június 5-én indult útnak [[Nápoly]]ba. Rövid ideig [[Messina|Messinában]] időzött apai nagynénjének családjánál. Bellini ekkor még úgy vélte, hogy nagyapjának nyomdokaiba lépve visszatér majd Cataniába,. elhatározásáraElhatározására utal az is, hogy [[1822]]-ben sikerült elérnie, hogy [[1826]]-ig meghosszabbítsák ösztöndíját. Tanulmányai során mindössze egyszer látogatott haza, [[1824]]-ben vagy [[1825]]-ben.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=21|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Nápolyba magával vitte addigi kompozícióit is, abban a reményben, hogy tanárait azok majd meggyőzik különleges adottságairól. Csalódnia kellett azonban: a kezdők csoportjába sorolták be. Nápoly ebben az időben Itália zenei központjának számított, az [[opera (színmű)|opera]] és az [[oratórium]] fellegvárának. Az opera virágzása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a [[Nápolyi Királyság|nápolyi király]] nagy összegekkel támogatta a királyi színházat, a [[Teatro di San Carlo|San Carlót]]. A színház kaszinónak is otthont adott, amelynek bevételeiből finanszírozhatta a látványos előadásokat. A San Carlo ekkor a világ legnagyobb operaháza volt és egyben a legvonzóbb mind az énekesek, mind a zeneszerzők számára. Többek között [[GioacchinoGioachino Rossini|Rossininek]] is lehetőséget nyújtott, hogy színre vigye költséges nagyoperáit.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=22-24|chapter=A young southerner}}</ref>
 
A San Carlo mellett a város zenei életének másik meghatározó eleme a konzervatórium volt. A városban tulajdonképpen négy konzervatórium működött, ezeket az egyházi rendek tartották fenn. Bellini a San Sebastiano konzervatóriumban<ref group="j">Ma már nem létezik, lebontották.</ref> élt és tanult majdnem nyolc évig. A tanítási módszerekről keveset tudni. Annak ellenére, hogy központosított vezetésű intézmény volt csoportokkal, a diákok mindegyikének saját tanára, felügyelője volt. A tanárok munkáját erre kinevezett diákok ''(maestrini)'' segítették. Bellini is hamarosan maestrino lett. A diákok énekelni és hangszeren játszani tanultak. Elsősorban a híres nápolyi zeneszerzők ([[Domenico Cimarosa]], [[Giovanni Paisiello]], [[Francesco Durante]]) munkássága volt a követendő, de a zenei igazgató [[Nicolò Zingarelli]] bevonta a tananyagba [[Wolfgang Amadeus Mozart|Mozart]] és [[Joseph Haydn|Haydn]] zenéjét is. Bellini oktatói Giovanni Furno, Giacomo Tritto, valamint az autokrata Zingarelli voltak. Mindhárman nagy népszerűségnek örvendtek abban az időben. Bellini saját bevallása szerint a legjobban Zingarellit tisztelte, ennekaminek oka az volt, hogy [[1824]]-ben ő nevezte ki az ifjú tanoncot ''primo maestrinó''nak, illetve ugyancsak neki köszönhető, hogy Bellinit kérték fel a diplomaosztó ünnepségre szánt opera megírására.<ref name="Rosselini24-26">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=24-26|chapter=A young southerner}}</ref>
 
A nápolyi konzervatórium másik jeles tanára [[Girolamo Crescentini]], a híres [[Kasztrált (énekes)|kasztrált]] énekes volt. Éneklést tanított, és mivel ugyanakkora fizetéssel volt alkalmazva, mint Zingarelli, a kettejük közötti ellenségeskedés érthető volt. Nem tudni, hogy mindebből Bellini mit érzett, tény, hogy Crescentini Bellini operájának bukását jósolta. A két neves tanár egy dologban egyetértett, mégpedig [[GioacchinoGioachino Rossini|Rossini]] zenéjének elítélésében. Az akkor karrierje csúcsán járó zeneszerzőnek felrótták az eltúlzott [[hangszerelés]]t, feldolgozott témáinak egyszerűségét és nem utolsósorban vulgaritását. Zingarelli, aki az 1800-as évek elején harmincnyolc [[opera seria|opera seriát]] írt, megvetően tekintett Rossini munkájára, és fiatal tanítványát a negyed évszázaddal korábban, [[Giovanni Paisiello|Paisiello]] által fémjelzett zenei stílus szellemében oktatta, amely a [[pátosz]]ra fektette a hangsúlyt, melodikája gyengéd és méltóságteljes volt. Noha a fiatal Bellini mestere Rossini-ellenes tanításainak szellemében érlelődött, mégis hamarosan felfedezte művészetének újító vonásait, és hamarosan példaképének tekintette a zeneszerzőt. Rossini műveivel a San Carlóban ismerkedett meg, ugyanis ''primo maestrinóként'' heti két belépőjegyet kapott az operaházba. Rossini operái mellett megismerte [[Johann Simon Mayr]], [[Gaspare Spontini]], [[Saverio Mercadante]], [[Michele Carafa]], [[Giovanni Pacini]] és [[Gaetano Donizetti]] műveit is. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy misét, tucatnyi kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat nyitányt és egy oboa concertótoboaconcertót. Több munkájának részletei is fennmaradtak, de valószínűleg ennél sokkal többet komponált, csak a kéziratok az idők során elvesztek.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=26-29|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Mindezen zeneszerzői próbálkozások mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen vizsgaelőadása is volt. Az ''Adelson és Salvini''t mindössze huszonhárom évesen írta. Az ''[[opera semiseria|opera semiseriát]]'', ahogyan Bellini nevezte művét, [[1825]]. február 12-én mutatták be a konzervatórium színházában. Librettóját [[Andrea Leone Tottola]] írta [[François-Thomas-Marie de Baculard d’Arnaud]] ''Épreuves du Sentiment'' (Érzelmes mesék) című regénye alapján. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság köreiben, és egy éven át, minden vasárnap előadták. A mű sikerének köszönhetően figyelt fel az ifjú zeneszerzőre a San Carlo impresszáriója, [[Domenico Barbaja]].<ref name="Rosselip30"/>
 
A ''Bianca és Fernando''<ref group="j">Eredetileg ''Bianca e Fernando'', de mivel a trónörökös [[II. Ferdinánd nápoly–szicíliai király|II. Ferdinánd]] születésnapján adták elő, a címet meg kellett változtatni a főszereplő nevét.</ref> szövegkönyvét [[Domenico Gilardoni]] írta [[Carlo Roti]] ''Bianca e Fernando alla tomba di Carlo IV, duca di Agrigento'' (Bianca és Fernando IV. Károly, Agrigento hercege síremlékénél) című műve alapján. A nagy sikerű bemutató előadásra [[1826]]. május 30-án került sor a San Carlóban. A sikernek köszönhetően Bellini átköltözött a [[San Pietro a Majella Zenekonzervatórium (Nápoly)|San Pietro a Majella konzervatórium]] egyik patinás lakosztályába. Magánéletéről és hétköznapjairól keveset tudni. Megismerkedett befolyásos személyiségekkel, többek között Noja hercegével, aki a városi színházak főintendánsa volt. Ugyancsak kapcsolatba került a francia-nápolyi Cottrau zenekiadó családdal, valamint barátságot kötött a San Carlo karmesterével, Giuseppe Festával. Mindig is hiányolta a családját, ezért megpróbált bensőségesebb kapcsolatokat kialakítani nápolyi családokkal. A legközelebb az Andreana családhoz került. Kapcsolatának megromlását velük valószínűleg az okozta, hogy megkérte a leányuk kezét, viszont az erre utaló adatok zavarosak. Tény viszont, hogy hosszú ideig udvarolt egy Maddalena Fumaroli nevű nápolyi leánynak, aki végül kikosarazta. A legjobbLegjobb barátja viszont, akivel egy életen át tartó kapcsolatot ápolt, Francesco Florimo volt. Az egy évvel idősebb iskolatárs egy [[calabria]]i kisvárosból származott. Bellini távozása után Florimo Nápolyban maradt, a kettejük közötti intenzív levelezésből ismert Bellini életének számos momentuma: problémái műveivel, szerelmi ügyei stb.<ref name="Roseli30-35"/>
 
=== A La Scala meghódítása ===