„Olasz nyelv” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
18. sor:
Az '''olasz nyelv''' (olaszul ''lingua italiana)'' az [[indoeurópai nyelvcsalád]] [[Italikus nyelvek|itáliai ágán]] belül az [[újlatin nyelvek]] csoportjába tartozik. A mai egységes irodalmi nyelv alapja a toszkán nyelvjárás, amely átmenetet képez a keleti és nyugati típusú újlatin nyelvek között. Hangtani szempontból konzervatívabbnak tekinthető a többi újlatinnál, mivel többnyire megőrizte az eredeti szóközi mássalhangzókat, ugyanakkor teljesen elvesztette a latin szó végi ''-s'' hangot, például tempus-tempo. Sok, latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan, az olaszban is léteznek hosszú (kettőzött) mássalhangzók, amelyeket a [[magyar nyelv|magyarhoz]] hasonlóan, hosszan is ejtenek (ellentétben az [[Angol nyelv|angollal]], a [[Francia nyelv|franciával]] és a [[Német nyelv|némettel]]). A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Hangsúlyos rendszerint az utolsó előtti szótag, de bármelyik lehet az; ha az utolsóra esik, ékezettel jelöljük. Az olasz tulajdonneveket különösen nem szép rossz helyen hangsúlyozni, például Taranto, Rimini, Domenico (helyesen: „táranto, rímini, doméniko”). A szó végi rövid magánhangzókat sem szabad – magyar módra – megnyújtani, például Marco (helyesen: „márko”).
 
A magyar nyelv hangkészletéből az olasz nem használja a ''h, gy, ö-ő, ü-ű, ty'' és ''zs'' hangokat. Magyarban ismeretlen hangot – gyakorlatilag – nem használ. A nálunk megszokott hangokat egy, két, vagy akár három betűvel írja le (például „ny” – gn, „s” – ''sce'' vagy ''sci'', „dz” – z, „dzs” – ge vagy ''gi'' stb.) Vigyázat: az „sch” mindig 'szk'„szk” és nem „s”, mint a [[Német nyelv|németben]]. Elválasztás a magyarhoz hasonlóan a mássalhangzóhatáron történik, egy kivétellel, amikor is a következő sorba visszük át mindazt a mássalhangzót, amellyel olasz szó kezdődhet, például que-sto. A ''diftongus''ok mellett ''triftongus''okat is használ, például mio, tuoi. Ezek, mivel nem képeznek önálló szótagot, nem választhatók el a magánhangzóhatáron.
 
Az olaszt nem anyanyelvként beszélők száma korábban csökkenőben volt, az utóbbi időben azonban ismét emelkedik: jelenleg 70 milliósra tehető. Régebbi adatok még 120 millió ember közvetítő nyelvének mondták. Főleg az egykori olasz gyarmatokon beszélték ([[Etiópia]] (történelmi nevén: Abesszínia, olaszul: Abissinia), [[Eritrea]], [[Líbia]], [[Szomália]]), ezenkívül [[Szlovénia|Szlovéniában]], a horvát [[Dalmácia|Dalmáciában]] és [[Albánia|Albániában]].
 
== Története ==
A [[Római Birodalom]] felbomlása után az irodalmi és a beszélt nyelv eltávolodása tovább folytatódott, és miközben írásban változatlanul igyekeztek minél jobban igazodni az aranykori római irodalmi nyelv normáihoz, a beszélt nyelvállapot idővel annyira különbözött már a sokkal konzervatívabb írott változattól, hogy a beszélők már nem értették az utóbbit, le kellett fordítani. [[Assisi Szent Ferenc]] (vigyázat, helyesen ejtve: „asszízi” és nem „assziszi”!) Naphimnusza, a ''Cantico delle Creature'' (A teremtmények dalocskája) [[1225|1225-ből]] tekinthető a „köznyelvi” olasz első lejegyzésének.
 
== Az olasz dialektusok ==