„Jazz (Queen-album)” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
ref-hibák jav. |
a kékít |
||
28. sor:
== Háttér ==
Az együttes az 1970-es évek közepétől egyre slágeresebb zenét játszott, és ezzel párhuzamosan egyre népszerűbb lett világszinten is. Az 1977-ben megjelent ''[[News of the World (album)|News of the World]]'' album, és az arról megjelenő „[[We Are the Champions]]”/„[[We Will Rock You (dal)|We Will Rock You]]” kislemez nemzetközi siker volt, még Amerikában is sikerült feltörniük. A lemez szándékosan spontánabb, rockorientáltabb volt az elődeinél, mert az együttes véleménye szerint egy egyszerűbb albumot könnyebben megért a közönség, és ezáltal sikeresebb lehet. Ezúttal teljesen önállóan, producer nélkül dolgoztak, illetve a régóta ismert egykori hangmérnök, [[Mike Stone]] volt a társproducerük.{{h|Gunn–Jenkins|1992|pp=107–110}} További változás volt a környezetükben, hogy közös megegyezéssel szakítottak [[John Reid]] produkciós cégével (a menedzser időhiány miatt nem tudta egyszerre a Queen és [[Elton John]] ügyeit intézni), és ettől kezdve az együttes ügyeit saját cégeik, a Queen Music Ltd., a Queen Productions Ltd. és a Queen Films Ltd. közbeiktatásával tulajdonképpen önmaguk intézték.{{h|Blake|2010|pp=214–215}} A menedzser az együttes minden ezután befolyó jogdíjából öt százalékos részesedést kapott.<ref name="mojo">{{cite journal|first=Mark|last=Blake|authorlink=Mark Blake (író)|journal=[[Mojo (magazin)|Mojo]]|pp=82–95|year=2006|month=október|title=Born again}}</ref>
Ezekre az időkre a hírnevükkel párhuzamosan az együttest körülvevő botrányok is megsokasodtak. Míg Brian May gitáros és John Deacon basszusgitáros visszafogott családi életet éltek, addig Roger Taylor dobos és Freddie Mercury énekes az éjszakai élet ismert alakjai, a bulvársajtó állandó szereplői voltak. Mercury különösen kitűnt ebben, ekkorra már elég gazdag volt ahhoz, hogy bármit megtegyen, amihez kedve volt, és meggondolatlan szavait gyakran idézték az újságok. Ekkoriban szakított egykori barátnőjével, Mary Austinnal, és kialakult körülötte egy meleg barátokból álló társaság, akikkel gyakran éjszakákon át mulatozott.{{h|Blake|2010|pp=216–218}} 1977-ben Tony Stewart újságíró riportot készített vele, és az ''[[New Musical Express|NME]]'' hasábjain egy gúnyos cikket jelentetett meg, amelyben kigúnyolta az énekes balettimádatát és hozzáállását a szórakoztatóiparhoz.<ref>{{cite journal|journal=[[New Musical Express|NME]]|pp=12–13|date=1977-07-29|url=http://www.queenarchives.com/index.php?title=Freddie_Mercury_-_06-18-1977_-_NME|first=Tony|last=Stewart|title=Freddie Mercury: Is This Man a Prat?}}</ref> Stewart később azt nyilatkozta, hogy Mercury nagyon lekezelő volt vele az interjú során, és hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ettől kezdve Mercury és az együttes tagjai nagyon elutasítóak lettek az újságírókkal szemben, és legendásan bizalmatlanná vált a kapcsolatuk a médiával, de a sajtó sem kedvelte az együttest.{{h|Blake|2010|p=201}}
106. sor:
|{{rating-5|4}}<ref name="amg">{{CitWeb|url= http://www.allmusic.com/album/jazz-bonus-tracks-r589150/review|szerző= [[Stephen Thomas Erlewine|Erlewine, Stephen Thomas]]|cím= Queen: Jazz |nyelvkód=en |kiadó= [[Allmusic]]|weblap= |dátum= |elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref>
|}
Megjelenésekor javarészt elmarasztaló és rosszindulatú kritikák érték. Negatívan írt róla az ''[[New Musical Express|NME]]'' – „ha vannak siket rokonaid, karácsonyi ajándékként megvehetnéd nekik ezt a gyenge Gilbert & Sullivan-utánzatot” – és a ''[[Sounds]]'' is – „szeretném éppúgy kedvelni a Queent, mint a hetvenes évek elején, de lehetetlen”.{{h|Gunn–Jenkins|1992|pp=120–121}} [[Robert Christgau]] közepesre értékelte, megjegyezte, hogy „a címe ellenére nem teljesen undorító”, és hogy a „Bicycle Race” még vicces is.<ref name="rc"/> [[Dave Marsh]], a ''[[Rolling Stone]]'' kritikusa később hírhedtté való, egészen rosszindulatú kritikáját így összegezte: „Bármit állítanak, a Queen nem csak azért van itt, hogy szórakoztasson. Ez az együttes elérte, hogy tisztán látszódjon, ki a felsőbbrendű és ki az alsóbbrendű. Himnusza, a »[[We Will Rock You (dal)|We Will Rock You]]« egy harci induló: »nem te ringatsz el minket, mi ringatunk el téged«. Valóban, a Queen lehet az első fasiszta rockzenekar. Az egésztől csodálkozás fog el, hogyan viselheti el bárki is ezeket a szerencsétleneket és a szennyes ötleteiket.”<ref name="rs"/> (Nem sokkal később, az 1979-es ''[[Rolling Stone Album Guide]]'' kiadványban már enyhült Marsh véleménye, a ''Jazz''t „egy újabb bombasztikus bohózatnak” nevezte.)<ref>{{cite book|title=[[Rolling Stone Album Guide|The New Rolling Stone Record Guide]]|publisher=Random House|year=1983|author=[[Dave Marsh|Marsh, Dave]] – Swenson, John|isbn=978-039-472-107-1|pages=408}}</ref> Mitchell Cohen, a ''[[Creem]]'' magazin írója is nagyon rossz véleménnyel volt a lemezről: „Még mindig megvetem a Queent, de a ''Jazz''en hallható zene annyira abszurd és unalmas, tele buta ötletekkel és másolt attitűddel, hogy lehetetlen komolyan venni. […] Talán azt hiszik, hogy vicces ez a leplezetlen leereszkedés és az operai manírok, […] de számomra egyáltalán nem az.”<ref name="creem"/> Az amerikai ''[[Billboard]]'' magazin jóval kedvezőbben írt róla, megjegyezte, hogy Roy Thomas Baker visszatérésével a lemez a Queen korábbi munkáit idézi, hogy a dalok ismét feszegetik a stílusbeli határokat, és a mások által sokat szidott „Fat Bottomed Girls” és „Bicycle Race” dalokat a lemez legjobbjainak nevezte.<ref>{{cite journal|title=Jazz|year=1978|journal=[[Billboard]]}}</ref>
A visszatekintő kritikák már jóval pozitívabbak, és bár ugyanúgy megosztja a kritikusokat, többen mégis az együttes egyik legjobb lemezének tartják. 1991-ben Jim Farber, az ''[[Entertainment Weekly]]'' kritikusa az újra kiadott albumot B+ jelzéssel értékelte: „Jazz, vagy inkább csillám, ahogy tetszik. Tartalmazza a szörnyen nevetséges „Fat Bottomed Girls”-t.”<ref name="ew"/> 1994-ben a ''[[Q magazin|Q]]'' magazin négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből, és azt írta róla: „a ''Jazz'' meglepően jó. […] valóban nagyszerű dalokkal, Mercury színpadias stílusában…”<ref name="q">{{cite journal|journal=[[Q magazin|Q]]|year=1994|month=február|title=Jazz|pages=119}}</ref> 2004-ben a ''[[Rolling Stone Album Guide]]'' kritikájában mindössze két csillagot kapott a lehetséges ötből, mint az együttes hanyatlásának kezdetét jelző album.<ref name="rsag"/> 2006-ban [[Jim DeRogatis]] a ''[[Chicago Sun-Times]]'' hasábjain kedvező kritikát írt róla: „A ''Jazz'' még ma is zsigeri és izgalmas erőfeszítés, legfőképpen a tiltott örömökre való célozgatásai miatt. […] egyértelmű szexuális energia fut keresztül a tizenhárom számon, és mindegyikben több dallam van, mint amennyi más együttesek egész albumán […] Bár a [[punk]]-megszállott angol kritikusok lehúzták a megjelenésekor, utólag mégis úgy tűnhet, hogy a Queen azzal, hogy kitartott a saját szokatlanul egyedi és változatos víziója mellett, sokkal inkább megtestesítette a „punk” hozzáállást, mint a stílus sok akkori divatos követője.”<ref name="suntimes"/> [[Stephen Thomas Erlewine]], az [[Allmusic]] írója négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből. Erlewine szerint az együttest valóban megrészegítette a siker, de az önhittség, ami a ''News of the World'' albumon is jelen volt, itt a legnagyobb összetartó erőt jelenti a dalok között.<ref name="amg"/> William Ruhlmann kritikus ezt írta róla 1995-ben: „A kereskedelmi sikereik ellenére a Queen albumai „találat és elhibázás” ügyek, minden előrelépést ''(News of the World)'' látszólag egy visszalépés követ ''(Jazz)''. Hogy a címe mire utal, az sosem volt egyértelmű, és bár a „Bicycle Race”/„Fat Bottomed Girls” kislemeze kisebb sláger volt, mégsem tartozik az együttes emlékezetes erőfeszítései közé. Ezután elérkezett az ideje az új irányvonalnak, amelyre a Queen szerencsésen rátalált a ''[[The Game (album)|The Game]]'' albumon.”<ref>{{cite book|title=All Music Guide to Rock|first=William|last=Ruhlmann|year=1995|isbn=087930376X}}</ref>
| |||