„Páduai Marsilius” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
9. sor:
 
Ugyanezt a felfogást viszi tovább a [[Donatio Constantini]] nevű, a VIII. században hamisított oklevél isː a világi hatalom alá van rendelve az egyházi főségnek. A császárok az invesztitúra-harc
során kísérletet teetttektetttek a világi hatalomnak az egyházitól való függetlenségének elnyerésére. Az invesztitúra-harc utolsó felvonásába illeszkedett Marsilius Defensor Pacisa, valamint harcostársának, [[Dante Alighieri|Danténak]] a De Monarchia (Az egyeduralomról) szóló műve.
 
" A földön azonban ezt soha nem érhetjük el, az ember számára a teljes béke így csak a halál után jön el. Marsilius most szembeszáll ezzel a nézettel; amikor ő békéről beszél, akkor nem metafizikai békére, hanem csak az emberi társadalmon belüli pragmatikus békére utal, amely szerinte egyszerűen az állam egy állapota. A béke nála a társadalom jó működését jelenti. Marsilius szerint az európai békét elsősorban a pápák plenitudo potestatis (teljhatalmi) elmélete veszélyezteti, és innen ered a pádovai filozófus könyvének címe is: a béke védelmezője a pápák hatalmával szemben védi a társadalom békéjét. Figyelmet érdemel Marsiliusnak a polgárokról vallott felfogása is, amely szerint a civitas (itt: állam) célja az arisztotelészi jó élet, bene vivere. Ugyanakkor a jó életről Marsilius etikai megfontolások nélkül ír. Az állam feladata és célja, hogy az embereket ellássa az élethez szükséges dolgokkal. Mivel az állam feladatai tisztán világiak, így állami szempontból az egyháznak csak annyi szerepe lehet, amennyiben elősegíti az állam helyes működését. Amikor Marsilius az állam fölépítéséről beszél, kizárólag hasznossági szempontok vezetik. Az egyház mellett problematikussá válik a papok állami státusa is: Marsilius szerint csak annyiban érthető szerepük állami szempontból, amennyiben lojális polgárokat nevelnek. Marsilius voltaképpen megfogalmazza a nép szuverenitásának elvét is, amikor azt mondja, hogy az igazságos államforma az alárendeltek egyetértésén (consensus subditorum) alapul. Maga a nép vagy a polgárok összessége a törvényadó, és ezáltal a polgárok közössége lesz a politikai autoritás megalapozója. Összefoglalva a nép feladatait, Marsilius azt mondja, a népnek kell a törvényeket hozni, a kormányformát meghatározni, a kormányzókat megválasztani, a kormányzókat hatalommal felruházni - és szükség esetén mindezt átalakítani és megváltoztatni. Marsiliusnál a világ politikai alakításának egyetlen kritériuma végső soron csupán az emberi ész, s a legfőbb törvény nem más, mint a nép jóléte: salus populi suprema lex."<ref>http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexd111.html?option=com_tanelem&id_tanelem=273&tip=0</ref>
 
Marsilius Bajor Lajos itáliai hadjáratában egy pápai hatalomtól mentes császárság eljövetelének lehetőségét látta meg, ennek apropóján foglalta össze a világi hatalommal szembeni elvárásait. Ezen túlmenően azonban a pápai hatalomnak is meg próbálta húzni a határait ̠ emiatt kijelentette, hogy a pápa felett az egyetemes zsinat áll. Ezzel Marsilius a zsinati mozgalom, az ún. konciliarizmus vezető alakja lett, hasonlóan a szintén párizsi egyetemi kancellár [[Jean Gerson|Jean Gersonhoz]]. A császári hatalomnak végső soron sikerült magát függetlenítenie a pápaságtól az 1356-os [[Német Aranybulla|Német Aranybullával]], azonban ennek a választófejedelmeknek juttatott engedmények miatt a politikai széttagozódás lett az ára. A pápaság győzelme is csak látszólagos voltː egyrészt a feltörekvő francia királyság befolyása alá kerület az [[avignoni fogság]] során, majd az azt követő [[nagy nyugati egyházszakadás]], illetve a [[VI. Sándor pápa|reneszánsz pápák]] uralma annyira megtépázta a tekintélyét, hogy a [[reformáció]] meg tudta döntöteni a pápaság hitbéli egyeduralmát is.
 
{{források}}