„Csing-dinasztia” változatai közötti eltérés

Az igazi arculcsapást azonban az [[1894|1894–]]95-ös [[első kínai–japán háború]] ([[kínai színház|kínai]]: 中日甲午战争, ''Zhōngrì Jiǎwǔ Zhànzhēng''; [[japán]]: 日清戦争, [[romaji]]: ''Nisshin Sensō'') jelentette a kínaiak számára. A harc a [[Koreai-félsziget]] feletti befolyásért kezdődött. Koreában, amely mindig is Kína érdekszférájába tartozott, [[1893]]-ban kitört a [[Tonghak-lázadás]] ([[hangul]]: 동학농민운동; [[handzsa]]: 東學農民運動), ami jó ürügy volt mind Kínának, mind [[Japán]]nak, hogy csapatokat küldjön a félszigetre a koreai király „megsegítésére”. 1894 nyarán a japán csapatok kiverték a kínaiakat Koreából, s nem álltak meg a kínai-koreai határnál, hanem elfoglalták az északkelet-kínai [[Liaotung-félsziget]]et (辽东半岛, ''Liáodōng''). Eközben a modern japán hadihajók az évtizedek alatt felépített kínai flottát egy-két ütközetben teljesen megsemmisítették, míg a déli japán erők Tajvan szigetének nagy részét is elfoglalták. A kínaiak [[1895]] februárjában letették a fegyvert, majd áprilisban Kína a háborút lezáró [[Simonoszeki béke|simonoszeki békében]] lemondott a Koreával kapcsolatos jogairól, Tajvanról, a Liaotung-félszigetről, emellett óriási kártérítést fizetett Japánnak. (A Liaotung-félszigetet a többi nagyhatalom nyomására Japán nemsokára visszaadta Kínának.)

 

A Japántól elszenvedett súlyos vereség azért volt különösen megalázó a kínaiak számára, mert most nem egy nyugati nagyhatalom, hanem egy olyan szomszédos – „barbár” – ország győzte le Kínát, amely egész eddigi történelme során a kínai vívmányokat másolta, a kínai mintákat követte. Ezután a megaláztatás után sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi, csak a fegyverek másolására szorítkozó politika nem folytatható: a császári udvar által önkényesen kinevezett, két és félezer éves filozófiai értekezéseken nevelkedett, korrupt hivatalnokok képtelenek a modern körülmények között sikeresen vezetni a kínai seregeket és eredményesen igazgatni az országot.

{{-}}