„Első keresztes hadjárat” változatai közötti eltérés

*5000 lovas<br>

Az '''első keresztes hadjárat''' ([[1095]]–[[1099]]) az első volt azon [[Keresztes háborúk|háborúk]] sorában, amelyekkel a katolikus európai államok megkísérelték visszafoglalni [[Jeruzsálem]]et és a [[Szentföld]]et a muszlim hódítóktól. Az első hadjáratot [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa hirdette meg az 1095-ös [[clermont-i zsinat]]on és a kiváltó oka az volt, hogy a [[Szeldzsuk-dinasztia|szeldzsuk]] törökök hódításainak következtében a keresztény [[Bizánci Birodalom]] szinte teljesen kiszorult [[Anatólia|Kis-Ázsiából]].

A felhíváshoz Franciaországban, a [[Német-római Birodalom]]ban és Dél-Itáliában lelkes tömegek, és jónéhány főnemes is csatlakozott. A hivatalos 1096 augusztusi indulás előtt a vallási buzgalomtól fűtött parasztok és egyéb közrendűek a "szegények keresztes hadjáratán" külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidó pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig, ahol a muzulmánok szétverték a seregüket. A "fejedelmek keresztes hadjárata" jórészt rendben, fegyelmezetten, a bizánci hatóságokkal együttműködve vonult Anatóliáig, de a hadjárat menetét végig meghatározta, hogy nem volt mindenki által elfogadott vezére, csak a vallási vezetést látta el [[Monteil-i Adhemar|Adhemar]] pápai legátus (míg meg nem halt [[Antiokheia|Antiókhiában]]).

A keresztesek ostrom alá vették [[I. Kilidzs Arszlán]] anatóliai szeldzsuk szultán fővárosát, [[Nicea ostroma (1097)|Nikaiát]]; majd miután visszaverték a szultán felmentő próbálkozását, a város megadta magát a bizánciaknak. [[Dorylaeumi csata (1097)|Dorülaionnál]] ismét súlyos vereséget mértek a szeldzsukokra, akik azután már nem próbálták feltartóztatni őket. Nyolc hónapos ostrommal sikerült elfoglalniuk Antiókhiát és legyőzték a környék emírjeinek egyesült felmentő seregét, de ezután fél évre megbénította őket a vezérek közötti elkeseredett vita arról, hogy kié legyen az elfoglalt város. Az egyik főnemes, [[I. Balduin jeruzsálemi király|Boulogne-i Balduin]] segítségére sietett egy közeli örmény városállam, [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] vezetőjének, majd miután azt alattvalói meggyilkolták, megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.

A 11. századra a keresztény Nyugat-Európa sikeresen elhárította a határait fenyegető veszélyeket, a pogány szászok, vikingek, magyarok támadásait és nemesek új generációjának nem volt más lehetősége, mint hogy egymással harcoljon az új földbirtokokért és címekért.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=3–4}}.</ref> Az egyház rendszeresen elítélte a keresztények vérének ontását, többé-kevésbé sikeres próbálkozások történtek arra, hogy ünnep- és vasárnapokon megtiltsák a harcot ("Isten békéje"). 1073-ban a tettre kész és határozott [[VII. Gergely pápa|VII. Gergelyt]] választották pápává, aki az püspöki [[Invesztitúra|invesztitúra]] miatt konfliktusba került a német-római császárral és aki nem habozott politikai harcait teológiai érvekkel megtámogatni. Megszokottá vált, hogy a pápa a kereszténység nevében küldjön harcba lovagokat, akár saját politikai ellenfelei, akár az andalúziai (vagy egyéb) muzulmánok ellen.<ref>{{harvnb|Riley-Smith|1991|pp=5–8}}.</ref>

Orbán pápa 1095 nyarán szülőhazájába, Franciaországba utazott és Clermont-ba újabb [[Clermont-i zsinat|zsinatot]] hívott össze. A zsinat november 18-28. között gyűlésezett és az utolsó előtti napon, november 27-én a pápa az összehívott francia nemesség és főpapság előtt nagy beszédet tartott. Szavait négy korabeli krónikás is feljegyezte, akik vagy ott voltak az eseményen vagy másodkézből értesültek róla: Szerzetes Róbert, Dol-i Baldric, Chartres-i Foucher és Nogent-i Caubert. Valamennyien a sikeres keresztes hadjárat után írták le a beszéd tartalmát és változataik eltérnek egymástól, így a pápa beszédére csak következtetni lehet.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|p=32}}.</ref><ref name="Runciman 95. o">Runciman 95. o.</ref>

II. Orbán leírta a keleti keresztények szenvedéseit a muzulmánok által megszállt területeken, mesélt a Jeruzsálembe utazó nyugati zarándokok megpróbáltatásairól. Ezután felhívást tett közzé, hogy a nyugati kereszténység siessen hittestvérei megmentésére, gazdag és szegény ragadjon fegyvert és egymás gyilkolása helyett küzdjenek Isten ügyéért. A szent háborúban elesetteknek teljes bűnbocsánatot ígért.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=31–39}}</ref> A pápa nagy szenvedéllyel beszélt, magával ragadta hallgatóságát, akik ''Deus vult!'' (Isten így akarja) kiáltásokkal kísérték beszédét.<ref name="Runciman 95. o"/><ref>{{harvnb|Tyerman|2006|p=65}}.</ref><ref>Runciman 95. o.</ref> A lelkes hallgatók seregesen jelentkeztek a hadjáratra, "vették fel a keresztet" (a hadjárat résztvevői ezt a köpenyük bal vállára varrott vörös kereszttel jelezték). Orbán a háború szellemi vezetőjévé [[Monteil-i Adhemar]]t, Le Puy püspökét nevezte ki. Egyszemélyi katonai vezér soha nem volt, ami sok súrlódásra adott okot. Az első főúr, [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|Rajmund]] toulouse-i gróf néhány nappal a meghirdetés után csatlakozott a vállalkozáshoz. Példáját további arisztokraták követték szerte Európából, de főleg Franciaországból és az észak-francia és dél-itáliai normann nemesség köréből: [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf, [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, az ő sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf, [[Bouillon Gottfried]] alsó-lotaringiai herceg és testvérei Eustache boulogne-i gróf és [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduin]]; valamint [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói herceg és unokaöccse [[Tankréd galileai fejedelem|Tankréd]]. A hadjárat kezdetét a következő év aratása utánra, 1096 augusztusára tették.<ref>Runciman 102. o.</ref>

A pápa a püspököket kérte fel a hadjárat eszméjének terjesztésére, de rajtuk kívül már a kezdetektől vándor prédikátorok, szerzetesek is megkezdték a toborzást, és jellemzően nem a nemesek, hanem a parasztok és városi szegények körében. Közülük a leghatékonyabbnak [[Remete Péter]] bizonyult, aki Franciaországban kezdte körútját, majd a Rajna-vidékre indult és mire 1096 áprilisában [[Köln]]be ért, már 15 ezer követője volt.<ref>Runciman 100. o.</ref> Sikerének oka egyrészt az volt, hogy a túlnépesedett lakosságnak az 1094-95-ös évek árvizei és aszályai nem jutott elég élelem; másrészt az általánosan elterjedt meggyőződés, hogy közel van [[Krisztus második eljövetele]]. Az írástudatlan parasztok nem is igazán tudtak különbséget tenni a valódi és a papok által ígért mennyei Új-Jeruzsálem között.

Remete Péter seregéhez lovagok is csatlakoztak; főleg németek, mert német főúr nem indult a Szentföldre. Egyik híve, [[Nincstelen Walter|Nincstelen Valter]] a sereg türelmetlenebb részével már húsvét után elindult Kölnből és a Duna völgyét követve május 8-án elérte a magyar határt. [[Kálmán magyar király|Kálmán]] király átengedte őket az országon és baj nélkül elérték [[Zimony]]nál a bizánci határt (ahol néhányan fosztogatni kezdtek, őket lefegyverezték és ruháikat kifüggesztették a zimonyi vár falára) és átkeltek a Száván [[Belgrád]]ba. A fosztogatások Belgrádban is folytatódtak és szabályos ütközetre is sor került a helyőrséggel, de végük továbbvonultak [[Niš|Naisszoszba]], ahol Alexiosz küldötte ellátta őket élelmiszerrel.<ref>Runciman 106. o.</ref>

Remete Péter április végén indult el Kölnből addigra kb. 20 ezresre duzzadt seregével. Magyarországon egy részük dunai hajókon, többségük gyalog kelt át és június 20-án érkeztek Zimonyba. Itt hírét vették a korábbi konfliktusoknak és egy vita lázadássá fajult, a keresztesek lerohanták a várost, elfoglalták a várat és négyezer magyart megöltek. Ezután Kálmán király bosszújától tartva gyorsan átkeltek Belgrádba.<ref>Runciman 107. o.</ref> Belgrád parancsnoka megpróbálta korlátok közé fogni az átkelésüket és a vonulásukat, mire kifosztották és felgyújtották a várost. A fegyelmezetlen tömeg ezután Naisszoszba vonult tovább, ahol a bizánci hatóságok élelemmel látták el őket, majd augusztus 1-én Konstantinápolyban csatlakoztak Nincstelen Valter seregéhez.

1096 elején, miközben és miután Remete Péter nagy serege elindult Kölnből, Németországban további keresztes seregek szerveződtek egy bizonyos Volkmar; Remete Péter régi tanítványa, Gottschalk és Emicho von Leiningen gróf vezetésével. Ezek a kereszténységért való harcot a helyi zsidó közösségek megtámadásával kezdték. Emicho és követői május 3-án [[Speyer]]ben rendeztek pogromot, de mivel a helyi püspök védelmébe vette a zsidókat, csak tizenkettőt sikerült megölniük. Innen [[Worms (település)|Wormsba]] vonultak át, ahol május 20-én a helyi lakosok közreműködésével a zsidónegyedre támadtak. Annak lakói a püspöknél kerestek menedéket, de a tömeg betört a palotába és legalább ötszáz zsidót lemészároltak. Május 25-én [[Mainz]]hoz érkeztek, ahol az érsek bezárta a keresztesek előtt a kapukat, de városbeli szimpatizánsaik beengedték őket. A helyi zsidók az érsek palotájába menekültek, de a keresztesek utánuk nyomultak és mészárlásban mintegy ezer zsidót megöltek.<ref>Runciman 116. o.</ref><ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=84–85}}.</ref> Emicho ezután Kölnbe tartott, ahonnan a zsidók jövetelének hírére szétszóródtak a vidéken; majd végül délnek indult, hogy a Szentföldre menjenek, a közbeeső városokban további pogromokat tartva.

A másik, Volkmar vezette német keresztes sereg május végén [[Prága|Prágába]] érkezett és június 30-án ők is elkezdték leöldösni a helyi zsidókat. Ezután Magyarországra mentek tovább, ahol az első jelentős városban, [[Nyitra (település)|Nyitrán]] is feltehetően hasonló terveik voltak, de a helyi magyar hatóságok megtámadták és szétszórták a gyülevész hadat. A Gottschalk vezette sereg előbb [[Regensburg]]ban rendezett pogromot, majd [[Moson]]nál magyar területre lépett és haladás közben gátlástalanul fosztogatott, az ellenálló parasztokat pedig megölték. Kálmán király végül [[Székesfehérvár]]nál szétverte őket. Néhány héttel később Mosonhoz érkezett Emicho jóval nagyobb hada is. Kálmán megtagadta az átvonulást és megerősítette a mosoni Duna-hidat. A keresztesek másik hidat ácsoltak és megostromolták Moson várát. Amikor híre jött, hogy a király nagy hadsereggel közelít, az ostromlók pánikba estek, a helyőrség kicsapott rájuk és szétszórta őket. A három német had maradékai később feltehetően csatlakoztak Bouillon Gottfried csapataihoz. <ref>Runciman 117. o.</ref><ref>Tyerman 103. o.</ref>

Elsőként [[Hugó vermandois-i gróf|Hugó]], Vermandois grófja ([[I. Fülöp francia király|I. Fülöp]] francia király öccse) indult el. Bár királyi családból származott, birtoka jelentéktelen volt; talán ez indította, hogy szerencsét próbáljon Keleten. Hűbéreseiből és bátyja néhány lovagjából álló kis seregével Itáliába vonult, ahol Rómát érintve októberben ért [[Bari]]ba. Az [[Adriai-tenger|Adrián]] való átkelés viharosnak bizonyult, a hajóraj néhány tagja elsüllyedt, mások az albán partokon hajótörést szenvedtek. A [[Durrës|dürrakhioni]] bizánci kormányzó vendégül látta őket, de megvárta a császár engedélyét, mielőtt útjára bocsátotta a kereszteseket. Hugó Konstantinápolyban királyi herceghez való kitüntetett fogadtatásban részesült és Alexiosz kérésére esküt tett neki, hogy az általa a muzulmánoktól elfoglalt birtokokon elismeri őt hűbérurának.<ref>Runciman 120. o.</ref>

Néhány nappal később, 1097 április 9-én [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói hercegnek és unokaöccse, [[Tankréd galileai fejedelem|Tankrédnak]] a vezetésével megérkezett a bizánci főváros alá a dél-itáliai normann keresztes hadsereg. Bohemund ([[I. Roger szicíliai gróf|I. Roger]] szicíliai király unokaöccse) tizenöt évvel korábban maga is harcolt Alexiosz ellen, amikor a normannok megpróbálták [[Dürrakhioni csata|elhódítani]] a Balkánt a bizánciaktól. Ők is Dürrakhionnál szálltak partra és a korábbi ellenségeskedés ellenére fegyelmezetten, a helyi hatóságoktól jól ellátottan vonultak egészen Konstantinápolyig. A császár tőle tartott leginkább, de Taranto hercege az elvárásoknak megfelelően cselekedett és igyekezett megnyerni az uralkodó jóindulatát, hogy biztosítsa segítségét a küszöbön álló harcokhoz; a hűségeskü ellen sem tiltakozott.<ref>Runciman 130 o.</ref> A dél-itáliaiakat április 26-án szállították át a Boszporuszon; ugyanazon a napon érkezett meg a bizánci fővárosba a dél-francia keresztes kontingens [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|IV. Rajmund]] toulouse-i gróf vezetésével.

A már hatvan körüli Rajmund volt az első, aki csatlakozott Orbán pápa felhívásához és azt remélte, hogy ő lehet az egész hadjárat parancsnoka. A pápa azonban óvatosan elhárította igényeit és az - egyházi - vezetést Monteil-i Adhemar kezébe adta. A dél-francia sereg Észak-Itálián átvágva Dalmácián át vonult Konstantinápoly felé. A rossz utak és az ellenséges lakosság miatt csak lassan haladtak, de jelentősebb veszteség nélkül értek Dürrakhionba, ahol kiegészítették megcsappant élelmiszertartalékaikat és a bizánciak besenyő segédcsapatainak kíséretében vonultak tovább. Az elkalandozó franciákat a besenyők megtámadták, az összecsapásokban két báró elesett, Adhemar pedig megsebesült. A fővárosba érve Rajmund megtagadta a hűségeskü letételét, mert úgy vélte, ezzel elveszíti azt a tekintélyét, amit a pápának elsőként letett esküje és az Adhemarral való viszonya jelentett. Alexiosz végül beérte egy egyszerűbb esküvel, melyben a gróf megígérte, hogy tiszteletben tartja a császár méltóságát és alattvalói tulajdonát.<ref>Runciman 133. o.</ref>

Az utolsó nagy keresztes sereg 1096 októberében indult Észak-Franciaországból [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf és a herceg unokatestvére, [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf vezetésével. István a felesége (Adél, [[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] angol király lánya) nyomására döntött úgy hogy felveszi a keresztet. Róma érintésével Dél-Itáliába vonultak, ahol Flandriai Róbert előresietett és Tarantói Bohemunddal egyszerre érkezett Konstantinápolyba. Normandiai Róbert és István [[Calabria|Calabriában]] telelt, majd márciusban indulva május elejére érkeztek meg a Boszporuszhoz, ahol a főurak vonakodás nélkül letették az elvárt hűségesküt Alexiosz császárnak.

Két napos pihenő után a keresztesek délkelet felé, a hosszabb, de biztosabb úton haladtak tovább, de a kopár, víztelen, háborúk sújtotta anatóliai tájon így is nehezen haladtak; különösen hogy a szeldzsukok igyekeztek mindent elpusztítani előttük. Augusztus közepén érkeztek [[Konya (település)|Ikonionhoz]], majd némi pihenő után [[Ereğli (Konya)|Hérekleiába]]. Itt a danismend emír várta őket, de amikor Bohemund rájuk támadt, inkább elmenekültek. A főút itt délnek fordult a tengermenti [[Kilikia]] felé, a keskeny és nehezen járható Kilikiai-kapun keresztül. A többség úgy döntött, hogy inkább északról kerüli meg a [[Torosz-hegység|Taurusz-hegység]]et, de a két birtok nélküli másodszülött vezér, Boulogne-i Balduin és Tankréd szeptember 15-én délnek fordult, hátha sikerül kikanyarítaniuk maguknak egy hercegséget. A két főnemes riválisnak tekintette a másikat és hamarosan össze is különböztek, amikor [[Tarsus|Tarszosz]] városát (amelynek kapuit a helyi keresztények kinyitották előttük) Balduin magának követelte. Tankréd elvonult, de röviddel később 300 lemaradt katonája Tarszoszhoz ért. Balduin nem volt hajlandó beengedni őket és éjszaka a város körül ólálkodó törökök lemészárolták őket.<ref>Runciman 160. o.</ref> A frankok nem tapasztaltak számottevő ellenállást, de a mocsaras, maláriafertőzte kilikiai síkság nem nyerte meg tetszésüket és nehezen védhetőnek is tartották, ezért inkább keletnek indultak és Balduin [[Kahramanmaraş (település)|Marasnál]] csatlakozott az Anti-Tauruszon átkelő fősereghez, Tankréd pedig még elfoglalta [[İskenderun|Alexandretta]] kikötővárosát és utána vonult a többiek irányába, [[Antiokheia|Antiókhia]] alá.

Alig néhány nappal később, június 5-én megérkezett Kerboga felmentő serege és ostrom alá vette a korábbi ostromlókat.<ref name="Tyerman142">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=142–143}}.</ref> Június 10-én Adhemar püspököt felkereste egy Péter Bertalan nevű katona és azt állította, hogy látomásaiban [[Szent András apostol|Szent András]] elmondta neki, hogy a [[Szent Lándzsa|Szent lándzsa]], amellyel megölték Jézust, Antiókhiában található. A püspök eleinte tamáskodott, de aztán engedélyt adott a keresésre és A Szt. Péter-bazilika alatt rátaláltak egy lándzsahegyre. A csoda nagy lelkesedést keltett a városban, míg a muszlimok szövetsége egyre inkább bomladozott. Június 27-én a keresztesek követséget küldtek Kerbogához, de az feltétlen megadást követelt. Másnap a védők kitörtek a városból. Az emírek tartottak attól, hogy a győzelem esetén Kerboga túlságosan erőssé válik, ezért cserbenhagyták. A fővezér egy ideig védekezett, de mikor látta hogy szövetségesei elmenekülnek, maga is visszavonult.<ref>Runciman 195. o.</ref><ref>Tyerman 137. o.</ref>

Az egyiptomi Fátimidiák tényleges vezetője, [[Sáhánsáh al-Afdal]] nagyvezír Kerboga veresége után követséget küldött Antiókhiába, hogy tárgyaljon a keresztesekkel egy szeldzsukellenes szövetségről; ezt azonban ők visszautasították, mert végleges céljuk Jeruzsálem volt, amelyre Egyiptom is igényt tartott. Al-Afdal ezután visszafoglalta Palesztinát a törököktől; magát Jeruzsálemet 40 napig ostromolta és a határt [[Bejrút]]ig tolta ki északra.

Az észak-szíriai városok arab uralkodói örültek a szeldzsuk uralom összeomlásának és hajlandónak bizonyultak békében átengedni a keresztes hadat. Rajmund eleinte a szárazföld belsejében vezette seregét, majd miután a [[Saizar|saizar]]i emír kalauzokkal és élelemmel látta el, kikanyarodott a tengerpartra, mert a [[Libanoni-hegység]]től keletre vezető út a damaszkuszi szeldzsuk Dukák kezén volt. A [[Tripoli (Libanon)|tripoliszi]] emír is hajlandó volt egyezkedni, de a pénzszűkében lévő gróf, hogy nagyobb összeget zsarolhasson ki az emírből, ostrom alá vette Arka városát. Itt érte utol őket az Antiókhiából a tengerparton délre haladó Bouillon Gottfried és Flandriai Róbert (Normandiai Róbert és Tankréd már kezdettől vele tartott). Az ostrom február 14-én kezdődött, de a város keményen ellenállt, ezért végül május 13-án dolgavégezetlenül indultak tovább. Az útjukba eső városok élelmiszerrel és ajándékokkal váltották meg földjeik sértetlenségét és a frankok többé-kevésbé akadálytalanul haladtak a tengerparton [[Arszuf]]ig, ahol a szárazföld belseje felé fordultak. Itt megszállták [[Ramla|Ramlát]], amelyet többségében muzulmán lakossága elmenekült. Ramlától már két nap alatt elérték a Szent Várost és 1099. június 7-én megkezdték Jeruzsálem ostromát.<ref>Runciman 216. o.</ref>

A várost a fátimida Iftikár ad-Daula védte, aki jól felkészült: megmérgeztette a falakon kívüli kutakat és az árulás elkerülése érdekében valamennyi keresztényt kiűzte Jeruzsálemből (a zsidókat nem).<ref name="madden">Madden, Thomas F. ''The New Concise History of the Crusades'' page 33 (Rowman & Littlefield Pub., Inc., 2005)</ref>. A becslések szerint 12 ezer ostromlónak (ebből 1500 lovas)<ref name="crusadearmy">{{harvnb|Konstam|2004|p=133}}.</ref> a palesztinai nyár hevében alig volt vize, ezért már június 12-én általános rohammal próbálkoztak, de mivel alig volt létrájuk, visszaverték őket. Szerencséjükre, néhány nappal később kis keresztény flotta érkezett [[Jaffa]] kikötőjébe, amellyel utánpótlát (élelem és eszközök az ostromgépek építésére) kaptak. Miután messze földről begyűjtötték a szükséges fát, ostromtornyokat, kővetőket és létrákat készítettek. A vízutánpótlási nehézségek és éhezés mellett Rajmund és Tankréd is összeveszett [[Betlehem]] birtoklásán, de mikor híre ment hogy Egyiptomból felmentő sereg indult, megkettőzték erőfeszítéseiket és július 14-én hajnalban újabb általános támadást indítottak. A három közül a legnagyobb ostromtornyot a védők állandó kő- és nyílzáporában estére sikerült a falhoz gördíteni, de Rajmund csapatai nem tudták megvetni lábukat a falon. Másnap reggelre Gottfriednek sikerült egy kisebb tornyot az északi falhoz tolni és a lotaringiai lovagok elfoglalták a fal tetejét, amire aztán már tömegesen másztak fel létrákon a társaik, majd kinyitottak egy kaput. Iftikár visszavonult a [[Dávid-torony]]ba és Rajmundnál nagy összeggel megváltotta magát, de az egész városból ő és a katonái voltak az egyetlenek akik életben maradtak, mert a győztes keresztesek válogatás nélkül minden muzulmánt: férfit, nőt és gyereket legyilkoltak. A zsidókra, akikben a muszlimok segítőit látták, rágyújtották a nagy zsinagógájukat és valamennyien bennégtek. A jeruzsálemi mészárlás a keresztény és az iszlám világot is megrázta. A keresztény fanatizmus felébresztette a muszlim fanatizmust és sok környező uralkodó, aki a kereszteseket csak egy újabb színfoltnak tekintette a Közel-Kelet színes palettáján, azontúl a frankok kiűzésére törekedett.<ref>Runciman 224. o.</ref>

Július 22-én tanácsot tartottak a meghódított területek további sorsának eldöntésére. A vezérek közül ketten (Flandriai Róbert és Normandiai Róbert) haza akartak térni Európába, Tankrédot pedig csak Bohemund szegény rokonának tartották. A papság végül Rajmundnak ajánlotta fel Jeruzsálem [[Jeruzsálemi Királyság|koronáját]], noha őt nem kedvelték, mert önhatalmúlag magát tartotta a hadjárat vezetőjének és az arkai ostrom kudarca is megtépázta hírnevét. Rajmund - talán hogy szerénységét bizonyítsa - visszautasította a felkérést és feltehetően abban bízott, hogy másodszor is neki ajánlják a koronát. A választók ezután Gottfriedhez fordultak, aki elfogadta a felkérést, azzal a kikötéssel hogy nem kíván király lenni abban a városban, ahol Jézus a töviskoronát viselte, beéri a Szent Sír védelmezője címmel.<ref name="Tyerman159">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=159–160}}.</ref> Rajmund rosszul viselte a kudarcot; csalódottan kivonult Jeruzsálemből, de miután dühe elpárolgott, nem hazaindult, csak a Jordán völgyében, Jerikónál táborozott le.

Az első keresztes hadjárat sikerrel zárult. Elfoglalták Jeruzsálemet és a Közel-Keleten "keresztes államok" alakultak: a [[Jeruzsálemi Királyság]], az [[Antiókhiai Hercegség]], az [[Edesszai Grófság]] és később a [[Tripoliszi Grófság]].

Bouillon Gottfried sikeresen megerősítette újszülött királyságának határait, de hűbéreseivel (elsősorban a [[Galilea|Galileát]] megszerző Tankréddal) és az egyházzal nehezen boldogult. Alig egy évvel kinevezése után, 1100 júliusában megbetegedett és meghalt. Utódjává az edesszai [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduint]] választották.

Számukra [[1101-es keresztes hadjárat|újabb keresztes hadjáratot]] szerveztek 1101-ben, de a sereget a szeldzsukok még Anatóliában szétverték, csak töredékei jutottak el Jeruzsálembe.<ref name="Lock142">{{harvnb|Lock|2006|pp=142–144}}.</ref> A palesztinai kikötővárosok elfoglalása után az új államoknak jelentős segítséget nyújtottak az itáliai kereskedő köztársaságok ([[Velencei Köztársaság|Velence]], [[Genovai Köztársaság|Genova]], [[Pisai Köztársaság|Pisa]]), akik kereskedelmi privilégiumokért cserébe tengeri szállítást biztosítottak a kockázatos szárazföldi helyett. A keresztes államok katonai utánpótlása igen rapszodikusnak bizonyult, de helyzetüket megszilárdította a [[Máltai lovagrend|johannita]] és a [[Templomosok|templomos]] lovagrendek megalapítása, amelyek egyfajta állandó hadseregként szolgálták a keresztények védelmét.