„Adolf Hitler politikai végrendelete” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Visszaállítottam a lap korábbi változatát: 89.133.24.184 (vita) szerkesztéséről Gerry89 szerkesztésére |
|||
14. sor:
Április 28-án Hitler a [[stockholm]]i rádióból értesült [[Heinrich Himmler]]nek a szövetségesekkel folytatott titkos tárgyalásairól és arról az ajánlatáról, hogy egy részleges kapituláció érdekében lemondana a [[A zsidóság Magyarországon|magyar zsidók]] elgázosításáról. Ezen túl közölték vele, hogy [[Karl Wolff]], [[Waffen-SS|SS]] tábornok fegyverszüneti egyezményt kötött az amerikai csapatokkal [[Olasz Királyság|Olaszországban]], valamint hogy [[Felix Steiner]] SS tábornok megtagadott egy parancsot. Erre Hitler megparancsolta, hogy [[Hermann Fegelein]]t – aki összekötője volt az [[Schutzstaffel|SS]] és Himmler irányában, ráadásul [[Eva Braun]] sógora – tartóztassák le annak berlini lakásában és lőjék agyon. Egy SS rögtönítélő bíróság tárgyalás nélkül halálra ítélte Fegeleint mint dezertőrt és mint olyant, aki tudott Himmlernek az ellenséggel fenntartott kapcsolatairól és ezeknek részese is volt.
Hitler aláírta a halálos ítéletet, amelyet azután a birodalmi kancellária kertjében végre is hajtottak.{{refhely|Groehler 1995| 59. o.}}{{refhely|Görtemaker 1999|16. o.}} Ezt az utolsó gyilkosságot történészek úgy értelmezték, mint Himmleren vett bosszút, akit már nem fogathatott el, és ez a döntése azt is mutatta, hogy valószínűleg tartott a környezetében lévő SS katonák merényletétől és retteghetett attól, hogy esetleg a saját emberei majd leváltják.{{refhely|O’Donnell 1975| 98. o.}}{{refhely|Auer 1983| 92. o.}}{{refhely|Spiegel 1995 április 10}} A nap során Hitlert értesítették arról, hogy a remélt felmentő seregeket körbezárták és egymástól elvágták. Éjféltájban házasságot kötött [[Eva Braun]]nal, aki vele együtt kívánt meghalni. Éjszaka két óra tájban megfogalmazta mind személyes, mind politikai végrendeletét. Reggel a Vörös Hadsereg támadást indított Berlin központja ellen. Megfigyelők telefonon informálták őt az oroszok további előnyomulásáról. Déltájban már csak néhány száz méterre voltak a [[Szovjetunió|szovjet]] [[Harckocsi|tank]]ok a birodalmi kancelláriától. Este tíz óra táján értesítették Hitlert szövetségese, [[Benito Mussolini]] (és annak szeretője, [[Clara Petacci]]) lelövetéséről, akiket menekülésük közben [[partizán]]ok fogtak el a [[svájc]]i határ közelében. Ez végérvényesen megerősítette őt abban, hogy [[öngyilkosság]]ot kell elkövetnie.
Április 30-án Hitler búcsút vett alárendeltjeitől, megengedte nekik, hogy megkíséreljék a kitörést, [[méreg|mérget]] tartalmazó fiolákat osztott szét közöttük és kipróbálta az egyik hatását Blondi nevű [[Német juhászkutya|német juhászkutyáján]]. Még néhány kérdést intézett rádiókapcsolatán keresztül a [[Wehrmacht]] főparancsnokságát vezető [[Wilhelm Keitel]]hez azért, hogy megtudja a még harcoló német erők elhelyezkedését, és parancsot adott a maga és Eva Braun holttestének és hátrahagyott dolgaiknak az elégetésére. 15:30 és 15:50 közt mindketten öngyilkosságot követtek el.{{refhely|Bihl 2000|76-80. o.}}
Adjutánsa, [[Nicolaus von Below]] szerint Hitlernek már április 27-e óta határozott szándéka volt az öngyilkosság.{{refhely|Below 1980| 434. o.}} [[Sebastian Haffner]] szerint április 22. és 29. között érlelődött meg benne ez az elhatározás.{{refhely|Haffner 1980| 15. o.}} Ennek összetevői: a front áttörése április 22-én az [[Odera|Oderánál]], Berlin szovjet csapatokkal való bekerítése április 25-én, Himmler kétkulacsos tevékenységéről való értesülés április 28-án és 29-étől kezdődően és a szovjet [[hadifogság]]ba esés állandó veszélye. Személyes végrendelete szerint Hitler az öngyilkosságával el akarta kerülni „a leváltásának vagy a [[kapituláció]]nak a szégyenét”.{{refhely|Thamer 2011|87. o.}}
== Tartalma ==
71. sor:
{{Idézet|''Mindenekelőtt kötelességévé teszem a nemzetnek és vezetésének, hogy kínos pontossággal tartsák be a [[Nürnbergi törvények]]et és könyörtelenül álljanak ellen valamennyi nép megmérgezőjének, a nemzetközi zsidóságnak.''}}
Hitleren kívül a dokumentumot aláírták még a tanúk: Joseph Goebbels, Martin Bormann, [[Wilhelm Burgdorf]] és [[Hans Krebs (vezérkari főnök)|Hans Krebs]]. A keltezés 1945. április 29-ét, 4:00 órát jelez, de egy Joseph Goebbelstől származó kiegészítés már 5:30-at mutat.{{refhely|Kershaw 2000|1058. o.}}
=== Kiegészítés Goebbelstől ===
89. sor:
Kicsivel később Goebbels küldte el az utolsó táviratot Dönitznek a Führerbunkerből, ebben informálta Hitler haláláról, ennek időpontjáról, de nem említette meg az öngyilkosságot. Megadta a saját, Bormann és Seyß-Inquart Hitler által megjelölt pozícióját a kormányon belül, közölte, kinek küldte meg Hitler a végrendeletét és még kiegészítésül: {{Idézet| Bormann, birodalmi vezető, még ma megpróbál eljutni Önhöz, hogy tájékoztassa a helyzetről. A nyilvánosságra hozatal formája és időpontja, a csapatok informálásának formája is Önre van bízva. Igazolja vissza a vételt! Aláírók: Goebbels – Bormann.{{refhely|Greiner 1965|1469.old}}}}
Bormann a parancsot követve, május 1-jén elhagyta a Führerbunkert. A berlini [[Lehrter vasútállomás]] közelében szovjet katonák megállították, ő erre méregfiolával megölte magát.{{refhely|Spiegel 1968 május 4}}
Goebbels Hitler végrendeletével ellentétesen, hiábavalóan ugyan, de megpróbálkozott a szovjetekkel egy részleges kapitulációban megegyezni. Este ő és felesége előbb megmérgezték hat gyermeküket és aztán 20:30 körül megölték önmagukat is.{{refhely|Large 2002| 342. o.}} [[Wilhelm Burgdorf]] és [[Hans Krebs (vezérkari főnök)|Hans Krebs]], a végrendelet tanúi is öngyilkosok lettek 1945. május 1-jén délután.{{refhely|Tofahrn 2008|224. o.}}
Bormann első távirata Hitler halálát elhallgatta. Így Dönitz táviratban mondott köszönetet Hitlernek, és megígérte, mindent megtesz a kiszabadításáért. A háborút úgy kívánta a befejezésig vezetni, „ahogyan ezt a német nép egyedülállóan hősies küzdelme megkívánja”. A kormányba azokat az embereket hívta meg, akiket megfelelőnek talált. A [[nürnbergi per]] tárgyalásától, 1946-tól kezdődően Dönitz azt állította, hogy feltételezése szerint Hitler maga is kapitulálni kívánt, és csak utólag, annak végrendeletéből értesült ennek ellenkezőjéről. Történészek ezt mégis legendaképzésnek tartják, mivel Dönitz Hitler akaratát, azaz a küzdelem folytatását, a végrendelet nélkül is ismerte és követte mindaddig, amíg meg nem győződött Hitler haláláról.{{azonos|Rahn 2004. 534. o.}}
100. sor:
=== Az eredeti példányok útja ===
[[Traudl Junge]], Hitler titkárnője, a végrendelet három példányának elkészítését kapta feladatul. Ezeket a címzettekhez Hitler adjutánsának, Nicolaus von Belownak valamint a német híriroda képviselőjének, [[Heinz Lorenz]]nek és [[Wilhelm Zander]], SS-hadseregparancsnoknak kellett eljuttatnia. Mindegyiküknek egy-egy példányt kellett személyesen átadni Karl Dönitznek Plön városában, [[Ferdinand Schörner]]nek [[Prága|Prágában]] és az NSDAP pártközpontban [[München]]ben.{{refhely|Junge és Junge 2002 | 204. o.}} Schörner Zandernek a bizalmi embere volt. Neki kellett volna átadnia a rábízott példányt. Ő, Below és Lorenz, valamennyien 1946 tavaszáig a szövetségesek fogságába kerültek (a Jelenkor-történeti Intézet (Institut für Zeitgeschichte) 2003. évi adatai szerint). Ennek során legkevesebb két példányt biztonságba helyeztek.{{refhely|Ossmann-Mausch 2007| 356. o.}} Újabb adatok bizonyítják: mindhárom példányt felfedezték és elkobozták a szövetségesek röviddel a háború befejezését követően.{{refhely|Harris 2008|445. o.}}
Herman Rothman, aki üldözött zsidóként 1939-ben [[Németország]]ból az [[Egyesült Királyság]]ba menekült és brit katonaként a nemzetiszocialista rezsim ellen harcolt, német hadifoglyok kihallgatása során megtalálta Hitler mindkét végrendeletének a Lorenz zakójába bevarrt, eredeti példányait. Azzal bízták meg, hogy a legnagyobb titoktartás mellett fordítsa le ezeket angol nyelvre. Később kikérdezte Hermann Karnau rendőrőrmestert, az események szemtanúját Hitler halálának körülményeiről. Rothman megírta könyvében a felfedezését és Karnau vallomását 2009-ben.{{refhely|Rothmann 2009}}
125. sor:
[[Alan Bullock]], Hitler életrajzírója hangsúlyozza, hogy Hitler a szavait gondosan megválasztotta, hogy az öngyilkosságát az őérte elesett katonákkal való egyfajta egyesülésnek és egyben mindhalálig való kötelességteljesítésként tüntesse fel.{{refhely| Bullock 2000| 797. o.}}
Ezzel ellentétben áll, hogy a katonák és NSDAP hivatalnokok öngyilkosságát Hitler gyakran megbélyegezte, gyávaságnak és a „felelősségtől való menekülésnek” nevezte, így tett még 1945. április 21-én is, miután értesült [[Lipcse (Németország)|Lipcse]] főpolgármesterének öngyilkosságáról.{{refhely| Schreckenberg 2006| 133. o.}} [[Helmuth Weidling]] számára, aki Berlint védelmező csapatok főparancsnoka volt, épp emiatt volt az állítólagos hősi halál nyilvánvaló hazugság. Közvetlenül Hitler öngyilkosságának hírét hallva felmentette katonáit hűségesküjük alól: „A Führer 1945. április 30-án végzett magával, és ezzel minket, akik rá hűségesküt tettünk, cserben hagyott.”{{refhely|Großbölting 2011| 81. o.}}
Hitler gyakori hivatkozásait és utalásait a [[biblia]]i kifejezésekre, témákra és epizódokra többször is megfigyelték és analizálták. Önmagát az e világi fölé emelte, a messiás szerepbe. Ez azt a célt szolgálta, hogy az 1920 óta a propaganda által életre hívott Führer-kultuszt megszilárdítsa. Ezzel próbálta meg Hitler a németeket a halálát követő időkben is önmagához, politikai céljaihoz kötni.{{refhely| Steins 2006|153. o.}}
136. sor:
=== A politikai végrendelet, mint a holokauszt dokumentuma ===
Hitler „politikai végrendelete” a [[holokausztkutatás]]ban mint a [[holokauszt]] dokumentuma nyert besorolást.{{refhely|Arad 1999| 162. o.}} Ez Hitler zsidógyűlölete folytonosságának bizonyítéka 1919-től haláláig.{{refhely| Bergen 2009| 30. o.}} Így például [[Ernst Nolte]], neves német történész és filozófus hangsúlyozta, hogy Hitler utolsó mondata „jelentése szerint egészen olyan, mint politikai ténykedésének első dokumentumában is volt, a Gemlichnek írt levelében.{{refhely| Deuerlein 1989| 89-95. o.}} A legszörnyűbb eseményekkel – köztük a legújabb az [[Auschwitzi koncentrációs tábor|Auschwitz]] nevet viselte – teli negyed század elmúlt: Adolf Hitler változatlan maradt.”{{refhely| Nolte 2000| 444. o.}}{{refhely|Zischka 1986 | 40. o.}}
[[Gerald Fleming]], neves holokausztkutató történész a végrendeletben Hitler utolsó próbálkozását látja, hogy a németeket örök zsidógyűlölethez kösse.{{refhely| Fleming 1987 | 186. o.}} [[Klaus Hildebrand]] történész hangsúlyozta:{{refhely| Hildebrand 2009| 98. o.}}
{{Idézet|A zsidók megsemmisítése politikájának központi célja volt, ez már karrierje kezdetén megszilárdult benne, amikor 1919. szeptember 16-án, sziklaszilárdan főként a zsidók eltávolítását követelte‘, amely követelés egészen az 1945. április 29-i végrendelete utolsó mondatáig követte őt, amennyiben felhívta követőit… könyörtelen ellenállásra valamennyi nép megmérgezője, a nemzetközi zsidóság ellen‘.}}
[[David Bankier]] [[izrael]]i történész a retorikai stratégia részeként értelmezi Hitler visszahivatkozását a [[Reichstag, a Harmadik Birodalom parlamentje (1933–1945)|Reichstagban]] 1939. január 30-án tartott beszédére: Hitler és Goebbels (véleménye szerint) egyrészt nyíltan bejelentették a zsidók megsemmisítését, másrészt azonban a részletek elhallgatásával szándékosan homályban is tartották. Ezzel tesztelték, meddig mennek el a németek velük ezen az úton, hagyták őket tanakodni, valójában mi is történik, és így őket, mint akik valamennyire tudják, mi történik, bevonni a felelősségbe. Hitler a holokausztot [[jövendölés]] formájában, a világháború következményeként bejelentette, hogy ezzel azt objektív és ugyanakkor előre meghatározott történésként állítsa be, így semlegesítve mindenféle erkölcsi felelősséget. A holokauszt végrehajtásakor aztán ez a retorika már visszatekintő alibiként szolgált: ami megtörtént, azt mindenféle bűnös szándék nélkül előre megmondtuk.{{refhely| Bankier 2002| 48. o.}}
A dokumentumot megvitatták abban a vitában, amelyben az úgynevezett [[Internacionalizmus|internacionalista]], másrészről funkcionalista történészek vitatkoztak. {{refhely|Atkins 2009| az 51. oldalon hivatkozás a végrendeletre}}
[[Martin Broszat]] és [[Hans Mommsen]] német történészek szerint Hitler nem parancsolta meg egyértelműen a holokausztot. Mommsen szerint ő itt a „feltüzelő, a hajcsár szerepét játszotta ahelyett, hogy kifejezett parancsot adott volna”. Kérdéses, „vajon Hitler a megsemmisítésről mondott szavai valódi következményeiről számot adott-e önmagának, még ha nincs is hiány a részletekbe menő információkban”.{{refhely| Mommsen 2002|188. és 184. old}}
Mommsen egyik korábbi dolgozatában úgy látta, Hitler „vagy nem vette tudomásul, vagy pedig megpróbálta a zsidók megsemmisítésének valós következményeit pszichésen elnyomni”.{{refhely|Mommsen 1983| 381-420. o.}}{{refhely|Bankier 2006| 270. o.}}
Ezzel szemben azok a történészek, akik Hitler [[antiszemitizmus]]át cselekedetei döntő okának látják és Hitler központi szerepét hangsúlyozzák mind a holokauszt eldöntésében, mind a tervezésében és a kivitelezésében, a politikai végrendeletével érvelnek. [[Shlomo Aronson]] izraeli történész számára Hitler utolsó kijelentései cáfolják azokat az értelmezési modelleket, amelyek a holokausztban csupán eszközt látnak, amelyek távolabbra mutattak, mint a nemzetiszocialisták birodalmi-rasszista céljai, és a holokausztban csupán az első lépést látják ezek realizálása irányában.{{refhely| Aronson 2004 | 41. o.}} [[Ian Kershaw]] angol történész hangsúlyozta, Hitler azon kijelentése, hogy a zsidók megsemmisítését, mint ahogyan azt ő 1939-ben meghirdette, keresztül is vitte, „ez a dolog kulcsa, indirekt utalás a zsidó kérdés végső megoldására”.{{refhely|Kershaw 2000|1056. o.}} [[Saul Friedländer]] izraeli történész utal Hitler kivégzési parancsaira és azokra a jelentésekre, amelyeket ő megkövetelt és meg is kapott a szovjet zsidóknak az SS általi tömeges kivégzéseiről :{{refhely| Friedländer Nachdenken...2007|31. o.}}
{{Idézet|Amennyiben Hitler […] pszichikai értelemben elnyomta a tudomását a zsidók megsemmisítéséről, vagy lélektani okokból kitért ez elől, akkor mégiscsak meg kell kérdeznünk, miért is büszkélkedik utolsó politikai megnyilvánulásában, az 1945. április 29-i végrendeletében halála előestéjén pont a zsidók irtásával, melyet úgy tüntet fel, mint amivel a nemzetiszocializmus az emberiséget a legnagyobb mértékben szolgálta.}}
Bár kaotikus körülmények közt jött létre a dokumentum, mégis „Hitler hite mindennél fontosabb dogmáit foglalja össze”. Ezért tette felelőssé a zsidó áldozatokat a megsemmisítésükért, Dönitzt csak birodalmi elnökké nevezte ki és nem „Führerré” és kizárólag a Wehrmacht katonáihoz szól, s nem a pártbéli elvtársaihoz. A birodalmat annak leromboltsága okán, az NSDAP-t a sok „áruló” miatt már nem említi meg a dokumentum záró soraiban. Az isteni elrendeltetésről a háború elvesztése miatt és öngyilkossági szándékáról sem beszélt többé. Csak az a meglepő, hogy a „[[Leninizmus|bolsevizmus]]t” sem említi itt többé. Valószínűsíthető, hogy legutoljára arra koncentrált, hogy önön felelősségét a háború elvesztéséért és a holokausztért áthárítsa a zsidókra, így nyitva utat a nemzetiszocializmus „újjászületésének” a halála után.{{refhely|Friedländer 2007| 1043. o.}}
Az állítólag „humánusabb” megsemmisítésre való utalás nem más, mint zsidók [[koncentrációs tábor]]okban való elgázosításának cinikus körülírása.{{refhely | Glanninger 2009|141. o.}}{{refhely | Hübner-Funk 1998|255. o.}}
[[Robert W. Wistrich]] izraeli történész Hitlernek a zsidók megsemmisítését illető önigazolásában (állítólagos reakció a világháborúra és az ellenség „humánusabb” leküzdése) a [[holokauszttagadás]] kezdetét látta meg. Maga az önigazolás is mutatja: Hitler tudott a holokausztról.{{refhely|Wistrich 2001|116. o.}}
[[Christian Goeschel]] Hitler politikai végrendeletét abba a keretbe helyezi el, amelyet a háború végén elterjedt, magas és közepes rangú NS-funkcionáriusok ezreinek példátlan öngyilkossági hulláma képez, akik így vonták ki magukat a felelősség alól. Ez a végrendelet a legjobb példája ezek négy legfontosabb öngyilkossági motívumának:
157. sor:
* kísérlet a saját halálról önállóan dönteni,
* valamint kísérlet, a különösen drámai távozással az utókor ítéletét meghatározni.
Hitler végrendelete rendkívül stilizált formában dokumentálja fanatikus antiszemitizmusát és bűnének áthárítását, amennyiben „a zsidóság” a felelős a háborúért és szenvedésért, miközben kifejezésre juttatja örömét a maga által okozott megsemmisítés fölött.{{refhely*|Goeschel 2005|186. o.; lásd a fenti idézetet: „Örömmel halok meg ...”}}
[[Hermann Lübbe]] német filozófus Hitler politikai végrendeletét az NS-ideológia felülmúlhatatlan példájának tartja. Ez az ideológia a fajok küzdelmének – mint a világtörténelem törvényszerűségének – dogmájából levezeti a népirtás abszolút kötelességét. Valamennyi gondolkodást dominált ez, az individuálist, a gyakorlatiast és a célszerűt. „Lelkiismeretünk elaltatása azzal, hogy ideológiailag magasabb célokat követünk” bár nem az egyetlen, de szükséges feltétele volt a népirtás politikájának. Emiatt Hitler annál inkább ragaszkodott „a saját ügy magasabb igazsága tudatához”, mennél inkább meghiúsult valamennyi politikai célja (Nagy-Németország, a Szovjetunió megsemmisítése és „végső győzelem”). E ragaszkodás nélkül a következmény: meghasonlás, annak kényszere, hogy belássa: millió és millió embert küldött a halálba ideológiai megszállottsága miatt. Csakis így érthető meg a politikai végrendeletének utolsó, irrealitása okán „kísérteties” mondata.{{jegyzet* |„Mindenekelőtt kötelességévé teszem a nemzetnek és vezetésének ...” (lásd fent!)}}{{refhely|Lübbe 1997|188-190. o.}}
[[Mark Weitzman]] antiszemitizmuskutató és a [[Simon Wiesenthal Center]] képviselője,{{refhely|Weizman 2007|?. o.}} a végrendelet utolsó állításaiban parancshoz hasonló megbízást lát meg, „megbosszulni az itt, mint zsidó győzelemnek leírt történelmi szégyent”. Ez a parancs szerinte a globális [[szélsőjobboldal]]iságban történelmileg hatásossá vált. A radikális antiszemitizmus, mint ennek állandó része, a [[globalizáció]] óta és épp a nemzetiszocializmus veresége miatt, meg éppenséggel [[Izrael]] államának 1948-as megalapítása miatt ma talán erősebb, mint valaha volt.{{refhely|Weizman 2006|34.-37. o.}}
168. sor:
A szélsőjobboldal hagyományosan Dönitzt tekinti „Hitler egyedüli jogos utódjának”, akinek a kormánya a Wehrmachttal ellentétben soha nem kapitulált. Így aztán a [[Nyugat-Németország|Német Szövetségi Köztársaságot]] illegális, kívülről kikényszerített államként állítják be, melynek intézményei ellen az ellenállás joga megalapozott.{{refhely|Jaschke 2001|145. o.}} Dönitz maga is támogatta ezt a magatartást az 1972-ben folytatott levelezésében olyan szélsőjobboldali terroristával például, mint [[Manfred Roeder]], aki Dönitzre hivatkozva időnként mint az ő, illetve Hitlernek a törvényes utódjaként adta ki magát.{{refhely|Stöss 1989|163. o.}}
Dirk Nolte állítása szerint Hitler politikai végrendeletének van alkotmányjogi jelentése: „Az akkori jogfelfogás alapján” Hitler legálisan nevezte ki Dönitzt, mivel a nép által megválasztott Reichstag Hitlerre teljes körű államhatalmat ruházott át, és mivel más vezető nemzetiszocialisták, mint például Heinrich Himmler, Dönitzt elismerték.{{refhely| Nolte 1989|440-443. o.}}
Thomas Moritz és Reinhard Neubauer azzal bírálták Nolte érvelését, hogy az nemzetiszocialista [[jogpozitívizmus]]t követ és emlékeztettek arra, hogy már az 1933. március 24-én elfogadott „[[felhatalmazási törvény]]” (németül:''Ermächtigungsgesetz'') sértette a [[weimari alkotmány]]t: mivel annak 76. cikke a Reichstag legitim tagjainak kétharmadát követelte meg az alkotmánymódosításokhoz, tehát a megválasztott és jelenlévő képviselők kétharmada volt ehhez szükséges. A nemzetiszocialisták ezt azonban csak a képviselők elleni masszív, törvénytelen [[terror]] alkalmazásával érték el.{{jegyzet* | Az alkotmányellenes intézkedésekről lásd: Daniela Münkel, Peter Struck (Hrsg.): Das Ermächtigungsgesetz 1933: eine Dokumentation zum 75. Jahrestag. Vorwärts Buch, 2008, {{ISBN|3-866-02547-5}}, 32. o. }} Továbbá, ez a felhatalmazási törvény a [[hatalom megosztása]] és a [[jogállam]]iság alkotmányjogi alapelveit függesztette fel. Így Hitler uralma a weimari alkotmány mértékével mérve nem volt legitim, és ezért semmilyen jogi kontinuitást nem lehet igazolni.{{refhely|Moritz 1989|475-481. o.}}
=== Irodalmi feldolgozások ===
| |||