„Rátai János” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Uzenet42 (vitalap | szerkesztései)
Uzenet42 (vitalap | szerkesztései)
56. sor:
==== Homo sapiens spiritualis ====
 
„Talán ha komolyabban foglalkoznánk a parapszichológia kérdéseivel, több esélyünk lenne fölfejteni valamit abból a titokból, hogy a több százezer éve alakuló emberi kultúrában miként vette át az uralmat a [[Agykéreg | neocortex]] a limbikus[[Határkérgi rendszer | limbikus rendszer]] felett, miként sikerült a legbensőbb énünktől elidegenítő civilizációt úgy csűrni-csavarni, hogy jószerivel már csak fanatizáló ideológiákkal, kábítószerekkel, alkohollal és más hallucinogén anyagokkal vagyunk képesek átcsörtetni torz képekért a neocortex és a limbikus rendszer közötti ingerküszöbökön, és igazán csak keveseknek adassék meg a mélyebb énünkkel, a benső képességeinkkel való találkozás angyalian tiszta heurékaélménye. Vélekedhetünk erről az élményről bármiképpen, (…) de tényként kell elfogadnunk, akár látunk belőle valamit, akár nem, akár tudunk vele kezdeni valamit, akár nem: [[Kognitív tudomány | kognitív]] fajunk dolgainak alakulását mindenekelőtt a bennünk élő Homo sapiens spirituális képességei határozták meg. Ha egy kultúrában a tudományosság, művészet, gazdaság és politika – civilizációs nyomásra leválva a spiritualitásról – nem tud a spirituális szubsztanciával mint realitással kalkulálni, akkor az a kultúra hosszú távon egész bizonyosan morális deficitet termel.” [[Veér András | Dr. Veér Andrásnak]], az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főigazgató főorvosának Lektori véleménye szerint „Külön erőssége a könyvnek Freud és Jung munkásságával foglalkozó fejezetei. A szerző kiválóan oldja meg a feladatot, munkásságukkal nem a spiritizmust, parapszichológiát akarja bizonyítani, de joggal és éles szemmel fedezi fel munkásságuk azon elemeit, melyek a könyv témájához adalékokkal szolgálhatnak.”
 
==== Homo sapiens humanus ====
 
Az élővilág feltérképezésének modern kori tudományos alapjait Carl von Linné svéd természettudós fektette le a 18. század derekán, megalkotva a szükséges kiegészítésekkel máig érvényes és szigorú kötöttségekkel használatos rendszertani kategóriák hierarchiáját s a kettős nevezéktant, amely a felmenők családfáján való elhelyezés mellett latin névadást ír elő az egyes fajok elkülönítésére. Az alfajok nevének értelemszerűen háromtagúnak kell lennie: Homo (nem) + sapiens (faj) + sapiens (alfaj). Rátai azonban felhívja a figyelmet, hogy a fajok, alfajok névvel való elkülönítését ennél komolyabban kell venni, különösen a mi esetünkben, mert a harmadik nevünk tulajdonképpen vallomás. Itt derül ki, hogy legmélyebb hitünk és tudományos meggyőződésünk szerint minek is tartjuk magunkat valójában, mi különböztet meg bennünket a Homo nem egyébként anatómiailag már szintén modern, ám csupán egyszeresen sapiens rokonnépeitől, mondjuk a neandervölgyiektől. A rendszer- és nevezéktan tudományának jelenlegi tanúsága szerint mindössze az, hogy mi nem egyszerűen csak okosak, hanem nagyon okosak vagyunk. [[Filogenetikus rendszertan | Filogenetikus családfánk]] jobbára morfológiai, anatómiai, fiziológiai összehasonlítások és genetikai elemzések mindent és mindenkit egy okra, egy ősre visszavezető hipotézise szerint az emberré válás során a lombországban élő hominidák egy csoportja valamikor valamiért leereszkedett a fákról, s egy hosszabb-rövidebb ideig tartó, sok mindenben nyomot hagyó vízparti kitérő után, már mint emberelőd, egyenes derékkal, két lábon kezdett járni. Ezzel létre hozta az emberi (Homo) nemet, aztán már elég okosan rájött, hogy felszabadult kezét szerszámok, eszközök készítésére, munkavégzésre használhatja (Homo habilis), a közösen végzett munka pedig a vele együtt járó fogalmi gondolkodás és nyelvhasználat kialakulásával kitaposta számunkra az állatvilágból való végleges kiemelkedés útját a Homo sapiens-szakaszon át. Ám ha mégis valamennyi meghatározó jellegünket egyetlen ragadványnévbe kellene sűrítenünk, akkor Rátai szellemében, igazi keresztszüleink: öntudatunk, önismeretünk, önbecsülésünk sugallatát követve, tagadhatatlan rossz hírünk ellenére, csakis a Homo sapiens humanus törzskönyvi megjelölést volna szabad magunkra nézve elfogadnunk. Egyelőre még ott tartunk, hogy a Homo sapiens humanusnak nincs konszenzussal elfogadott világképe, a Homo sapiens humanus megismerésében és megismertetésében a modern tudománynak irdatlan a restanciája és vele együtt a felelőssége.
 
Tény: az ember csúcsragadozóként jelenleg már az egyetlen olyan emlős faj a Földön, amelynek egyedszáma növekszik. Robbanásszerűen. Bizonyos térségekben (Afrika, Latin-Amerika, Távol-Kelet) tragikus méretű a túlszaporodás, viszont más (európai, észak-amerikai) típusú kultúrákban, állítólagos ellensúlyként, aggasztóan apad a népesség. Ám – ahogy Rátai fogalmaz – büntetlenül nem lehet keveset akarni, és az élet élni akar. Háziasított körülmények között is, akkor is, ha az ember már domesztikálta önmagát. „Az én törvényem egyetlen szó: élet. A többi szélgörcs, ahrem nyammogás. Adj életet és életednek véred, hadd szívja el, míg el nem szívja más. Igen, tudom, a végcél még homályos, ha van egyáltalán, és ismerem az összes fontos fontolást és kételyt, hogy hol, meg hogy, meg honnan merre tartunk, mettől meddig, mért és miért nem, de mind e műkín zigóta korom óta törpe hangyányit sem érdekel, míg élet van, az esély végtelen.”<ref>Amnézia, Rátai 2007 – Tizedik mandala, 294. o.</ref> Ha valamely kultúrában tartósan és tendenciózusan csappan a gyermekáldás bősége, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a létfontosságú feltételek közül valamiben az a kultúra, akár öntudatlanul is, súlyos hiányokat szenved. ([https://miau.gau.hu/mediawiki/index.php/Liebig-féle_minimum-elv Analógiaként l. Liebig] hordója.)<ref>Rátai 2018, 64-65. o.</ref> A [http://mek.oszk.hu/02000/02007/html/02.html kollektív tudattalannak] is van árnyoldala, melynek bűneit – az almafa törvénye ellen elkövetett bűneit is – a természet társadalmi [http://www.kislexikon.hu/anomalia_a_a_a.html anomáliák] formájában torolja meg, kollektíve, kiszámíthatatlanul. A tünetek egyértelműek. Nukleáris fenyegetettség, földrésznyi területek éhínsége, világjárványok, terrorizmus, migrációs robbanás, [[Demencia|demenciával]] tetézett túlöregedés, létteret habzsoló energiaválság, [[Sztratoszféra|sztratoszféráig]] ható környezetrombolás, intézményesített népbutítás és még ki győzné felsorolni, hányféle szívbénító, gerincroppantó rémség tornyosul fölénk a civilizáció magaslatain. Az a kultúra, amely nem képes, vagy bármi okból nem akarja felismerni a hiánybetegségeinek hátterében húzó rejtett összefüggések rendszerét, pusztulásra ítéli önmagát. De az is igaz, hogy az almafának nincs szabad akarata. Az almafának nincs [[Személyiség|személyisége]]. Az almafának nincsenek [[Személyhez fűződő jogok|személyhez fűződő jogai]] társadalmi szerepének betöltéséhez. Ha tehát feltesszük a kérdést: mi, emberek, hogyan váltjuk valóra az almafa törvényének nekünk címzett végrehajtási utasítását, akkor Rátai szellemében a lehetséges válasz: kultúráktól függően. Vagyis ellentmondásosan. A globális kép szinte átláthatatlan, de annyi legalább mégis általános érvénnyel elmondható, hogy az élet alaptörvényének végrehajtási utasítása emberi társadalmakban minden körülmények között a többgenerációs fészekalj speciálisan szocializálódott emberének feladatait megosztó, javait elosztó, moralitásában egyre inkább belátó, szolidaritásfüggő kultúrája szerint érvényesül. Frusztrált, kényszeresen érdekérvényesítő [[Én|egonktól]] hajtva egymás ellen és önmagunkkal is örökösen viaskodva bár, de az állati múltunk torzult örökségeként bennünk élő „sátánt” kriminalisztikai értelemben is mind jobban megismerve, megértve és megszelídítve. S mindemellett és mindezeken túl: a kultúra és a civilizáció egymásba fonódó kettős spiráljának kényszerítő és egyben inspiráló hatására mindinkább kikerülve az evolúció gyámsága és önkénye alól, terepet készítve a Homo sapiens humanus születésre váró valódi, globális demokráciájának, melyben a maga helyén mindenki egyaránt kompetens, mindenki választó és kiválasztott. Rátai szigorú intelme: a képzelt piramis csúcsára felkapaszkodott, spirituális hagyatékából önmaga által kiforgatott, kiüresített Homo sapiens sapiens sohasem fog valódi demokráciát teremteni. Alkalmatlan rá. Arra csak a Homo sapiens humanus lehet képes. Az nem működik, hogy szeresd felebarátodat, de csakis a kiválasztottaké a kegyelem, és hadd hulljon a férgese. Az nem működik, hogy erősebb kutya fajfenntart, egyébként pedig te csak légy jó mindhalálig. A skizofrén monoteizmus mentális örökségében fogant, felszenteletlen szelekcióelmélet és az álszent teológia érdekházasságából született újkori fajhibrid demokráciák morális hátországa feneketlen ingovány. A probléma súlyának és mélységének érzékeltetésére Rátai [[Nietzsche]] közszájon forgó mondását (Isten halott) kiegészíti a filozófus egy másik, kevéssé ismert kitételével: „a tudomány talajáról a tudomány problémáját felismerni nem lehet"<ref>Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, Európa Könyvkiadó, 1986, 8. o. ISBN 963 07 3903 8 / HU ISSN 0231-2433</ref>. A következtetés: Kikezdhetetlen morális axiómákból levezetett [[Statika|statikai]] alapvetések nélkül építhetünk bármi nagyot és merészet, egészen biztos, hogy a dágvány előbb-utóbb magába húzza, és minden a feje tetejére fordul. Gyűlnek a feszültségek a felszín alatt, szabad szemmel látható jelzések nélkül, aztán egyszer csak itt a földcsuszamlás, a [[cunami]], orrunk előtt a krízis. Örökösen újabb és újabb végítélet felé sodródunk, és nem jön a Jézuska. Magunknak kell kézbe vennünk dolgaink irányítását valódi öntudattal, valódi önismerettel, valódi önbecsüléssel. Ezért születtünk. Erre születtünk. Az épp csak eszmélő Homo sapiens humanus gerincroppantó feladatok előtt áll, melyek megismerésében, megismertetésében a modern tudománynak és vele együtt valamennyi vallásnak irdatlan a restanciája és a felelőssége.