„Giuseppe Garibaldi” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Visszaállítottam a lap korábbi változatát 91.104.28.237 (vita) szerkesztéséről Csuja szerkesztésére Címke: Visszaállítás |
|||
13. sor:
== Életrajza ==
A korábban a [[Szárd Királyság]]hoz tartozó [[Nizza|Nizzában]] született, amely [[1807]]-ben a [[Franciaország|Francia Császársághoz]] tartozott. Családja a tengeri kereskedelemhez kötődött, [[1832]]-ben ő maga is egy kereskedőhajó kapitánya lett.
[[1833]] áprilisában a Clorinda [[szkúner]] kapitányaként az [[Orosz Birodalom|oroszországi]] [[Taganrog]]ban találkozott Giovanni Battista Cuneóval, az „Ifjú Olaszország” nevű titkos társaság tagjával, akinek sikerült őt beszerveznie a mozgalomba. Hamarosan találkozott [[Giuseppe Mazzini]]vel, a titkos társaság alapító vezetőjével is. A társaság célja [[Itália egyesítése]] volt egy köztársaság keretein belül. Szintén [[Olaszország történelme|Itália]] egyesítését kívánták – saját koronájuk alatt – a [[Szardínia (sziget)|Szardíniát]], [[Piemont]]ot és [[Savoyai Hercegség|Savoyát]] összefogó [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] [[Savoyai-ház]]ból való uralkodói, de monarchikus államformában, saját koronájuk alatt. (Ez az elképzelés később, 1861-ben meg is valósult). Garibaldi alig egyéves ismeretség után, 1834-ben, [[Károly Albert szárd–piemonti király|Károly Albert király]] uralkodásának idején támogatást nyújtott Mazzininek egy republikánus felkelés megszervezéséhez Piemontban. A rebelliót leverték, és Garibaldi hajóval a franciaországi [[Marseille]]-be menekült a felelősségre vonás elől. Távollétében a piemonti királyi bíróság halálra ítélte, több összeesküvő társát ki is végezték.
1835-ben a [[tunisz]]i bej tengerészetében vállalt állást. Részt vett [[Uruguay]] függetlenségi harcában is: 1836-ban a dél-amerikai Rio Grande do Sul, majd Montevideo köztársaságok zászlaját támogatta, a brazíliaiakat több ízben megverte és különösen a San Antonio melletti 1846. február 8-ai ütközetben mutatta tekintélyes katonai tehetségét.
Amikor 1848-ban hírt kapott az itáliai forradalom kitöréséről és Károly Albert királynak [[Lombardia]], [[Veneto]] és [[Dél-Tirol]] meghódítására indított hadjáratáról, Annitának (dél-amerikai születésű nejének) és néhány hívének kíséretében elhagyta Montevideót és 14 évi számkivetés után [[Genova|Genovába]] hajózott. Itt azonban keserű csalódásra ébredt. Károly Albert szárd király visszautasította szolgálatait, a [[Joseph Wenzel Radetzky|Radetzkytől]] elszenvedett vereségek ([[custozzai csata (1848)|custozzai]] és [[novarai csata (1849)|novarai csaták]]) pedig már-már elnyomták a lombardok felkelését. Mindazonáltal Garibaldi önkéntes csapatával néhány kisebb győzelmet vívott ki, de az augusztus 9-én kötött fegyverszünet után svájci területre kellett visszavonulnia. Időközben Károly Albert király is lemondott.
Garibaldi ezután a [[Római Köztársaság (1849)|Római Köztársaság]] (Mazzini) szolgálatába lépett és nemcsak a parlamentben buzgólkodott az olasz egység érdekében, hanem a csatatéren is. 1849-ben Rómát védte a francia intervenciós csapatok ellen, azonban a túlerő ellen tehetetlen volt. Róma elbukása után 3000 önkéntessel az Északi-Abruzzókba húzódott, ahol lángelméjének számos jelét adván, sokáig dacolt az osztrákokkal. Midőn ezek végre [[San Martino|San Martinónál]] teljesen bekerítették, maroknyi hadát feloszlatta, ő maga pedig nejével együtt szerencsésen kisiklott üldözői kezéből. Azután [[Ravenna]] vidékén bujdosott egy ideig, miközben hű nejét elragadta a halál.
Regényes kalandok után végül [[Chiavari]]ba érkezett, ahol a szárd kormány letartóztatta és a következő alternatíva elé állította: börtön avagy kivándorlás. Garibaldi az utóbbira határozta el magát és [[Tunisz]]ba vitorlázott, melynek ura azonban a francia konzul tiltakozása folytán nem merte őt szolgálatába fogadni. A dologról értesített szárd kormány pedig [[Maddalena]] szigetére internálta, ahol Garibaldi 1850–51-ben szegényesen, vadászatból és halászatból élt. 1851-ben másodszor indult Amerikába, ahol három évig előbb [[New York]]ban mint gyári munkás, majd a [[Csendes-óceán]]on mint hajóskapitány és vállalkozó némi vagyont szerzett, mellyel azután visszatérése után 1854-ben Caprera felét megvette. Öt évet töltött e jóformán lakatlan kis szigeten, csakis családjának és a gazdaságnak szentelve idejét, mígnem az 1859. évi szabadságharc hírére rögtön felcserélte az ekét a karddal.
Garibaldiban oly elemi erővel égett a hazafiság lángja, hogy a [[szárd–francia–osztrák háború]]ban nem tudta bevárni a franciák megérkezését, hanem átkelt embereivel a [[Ticino (folyó)|Ticino]] folyón és [[Karl von Urban|Urban]] osztrák tábornok hadosztályát [[Varese]] és [[San Fermo]] mellett merészen megtámadta. Mindkét ütközetben ő győzött, erre azonban az osztrákok megemberelték magukat és Garibaldit körülfogták. Szerencséjére a francia-szárd fősereg a döntő pillanatban megérkezett a segítségére. A kiszabadult Garibaldi ezentúl is mindig az elővédet vezényelte, de azután északra fordulván, a [[Garda-tó]] bal partján a Dél-Tirolba vezető szorosok megvívásához fogott. Az észak-itáliai Habsburg-hű fejedelemségek ([[Toszkánai Nagyhercegség|Toszkána]], [[Parma]], [[Modena]]) behódoltak [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak]]. Viktor Emánuel szárd király (Cavour sürgetésére) tábornoki rangra emelte és a [[Dél-Tirol]]ba rendelt hegyivadászok fővezérévé tette.
Amikor a [[villafrancai fegyverszünet]]ről (július 11.) értesült, az mint annyi más olasz hazafit, őt is a legnagyobb elkeseredéssel töltötte el. Haragból otthagyta a szárd hadsereget és miután az a terve sem sikerült, hogy Közép-Itáliából vezethessen önkéntes hadat Róma ellen, tiltakozott a parlamentben [[Nizza]] és [[Savoie|Szavoja]] átengedése ellen, és azután Caprerára vonult vissza.
A [[zürichi béke]] dacára a megoldásnak indult olasz kérdés feltartóztathatatlanul továbbhaladt megvalósítása felé. És ezzel felvirradt Garibaldi fénykora. 1860 márciusában Szicíliában kitört a forradalom, a királyi csapatok a városokban és a sűrűbben lakott vidékeken ugyan helyreállították a nyugalmat, a felkelők azonban a hegyekbe vonultak vissza és onnan gerillaháborút vívtak a királyi csapatok ellen, egyúttal azonban az akkor részben már felszabadított Olaszország népeitől segítséget kérve. Több szicíliai és nápolyi menekült Garibaldit kérte fel, hogy ő indítsa meg a szicíliai és nápolyi népnek segítségnyújtását. Garibaldi ennek megfelelve a [[Két Szicília Királysága|Nápoly–Szicíliai Bourbon Királyság]] ellen indult és már május 6-án Genovában hajóra szállt önkénteseivel, 1064 emberrel és 4 ágyúval (a ''marsalai ezerrel''). A kis sereg vezérkari főnökéül Garibaldi hazánk fiát, [[Türr István]]t, volt piemontei ezredest szemelte ki. Garibaldinak csak úgy sikerült észrevétlenül Szicíliába jutni, hogy Genovából előbb [[Afrika]] felé vette útját és így megkerülve Szicíliát, dél felől közeledett a szigethez. Május 11-én vetett horgonyt [[Marsala|Marsalánál]] és rögtön a sziget belsejébe, [[Salemi]] vidékére vonult, ahol május 14-én 3000 felkelővel egyesült. A következő napon elindult [[Palermo]] felé. Útközben legyőzte az elébe küldött Londi királyi tábornokot 3500 emberével [[Calatifimi]]nél és május 26-án Palermo elé érkezett meg. A királyi helyőrség a várost makacsul védte és csak hosszú küzdelem, véres utcai harcok után, amelyekben hazánkfia, [[Tüköry Lajos]] őrnagy is elesett, kapitulált a város királyi parancsnoka június 6-án.
[[Fájl:GaribaldiParlamento1861WP.jpg|bélyegkép|bal|Garibaldi 1861. április 18-ai felszólalása Cavour ellen az olasz parlamentben, Torinóban]]
Palermóban Garibaldi mint diktátor minisztériumot nevezett ki, a sziget kormányzására vonatkozó rendeleteket bocsátott ki és azután [[Messina]] felé indult. [[Milazzo|Milazzónál]] ismét egy királyi dandár (5000 ember) akarta útját állni, de Garibaldi 3600 emberével visszaverte a támadókat és az estefelé Palermóból megérkezett erősítésekkel a milazzói régi várat megadásra kényszerítette. Ezután Messinába sietett, ahol a királyi csapatokat részint az erődbe való hátrálásra, részint a messinai szoroson való átkelésre kényszerítette. Eközben [[Észak-Olaszország]]ból folytonosan érkeztek még önkéntesek, úgyhogy augusztus elején már 6000 garibaldista táborozott Messina mellett a világítótorony környékén, a [[Scylla]] partjain.
Augusztus 6-án éjjel Bixio tábornok 330 önkéntessel halászcsónakokon kelt át a tengerszoroson, míg egy hadihajóvá átalakított gőzös a királyi hajóhadat és a legközelebbi erődöt foglalkoztatta, miközben a hajó összes hajósával másfél órai harc után el is merült. Bixio a hegyekbe vetette magát és ott szervezte a calabriai népfelkelést; Garibaldi pedig – egyelőre csak 5000 emberrel – augusztus 19-én szintén átkelt, [[Reggio Calabria|Reggio di Calabriát]] megtámadta és – ugyan nagy veszteségek árán – el is foglalta. Ekkor is több magyar esett el, köztük Száraz nevű főhadnagy, aki az alpesi vadászoknál szolgált. A királyi csapatok [[Mileto|Miletónál]] gyülekeztek, Garibaldi további előnyomulásakor azonban a Nápolyból jövő erősítések elé vonultak észak felé. Útközben e seregrész folytonosan körül volt véve részint Garibaldi csapatai, részint a calabriai népfelkelők által, úgy hogy végül az éhségtől kimerülve, [[Soveria Mannelli]]nél 19 ezer ember lerakta a fegyvert.
Ezentúl a felszabadító sereg feltartóztathatatlanul sietett [[Nápoly]] felé, és szeptember 7-én bevonult a városba. Ugyanekkor a király és a nápolyi helyőrség [[Capua|Capuába]] vonult vissza, mégpedig oly sietősen, hogy az állam pénztárában volt 7 millió tallért sem vitték magukkal. Szeptember 19-én 25 000 önkéntes volt [[Caserta]] körül összpontosítva, és onnan Capua felé nyomult, ahol a király ekkor már 34 000 embert gyűjtött össze. Október 2-án a királyi sereg megtámadta Garibaldinak a [[Volturno]] folyó mögötti hadállását, amelyben 25 000 önkéntes állt. Garibaldi eleinte csak igen nehezen védhette meg hadállását és csakis estefelé kényszerítette a királyiakat a visszavonulásra. E csatában 185 magyar huszár Darbay őrnagy vezénylete alatt sikerrel támadta meg a királyi sereg két zászlóalját és a magyar légió gyalogsága (160 ember) is bátran fogadta a királyi lovasság támadását, mely alkalommal két tisztje (Fliegl és Kanyuk) is elesett. A csatát oly közel vívták Capuához, hogy helyenként a vár ágyúi is támogatták a királyi sereget.
Az a körülmény, hogy Garibaldi fiatal csapatai a királyi sereg legjobb csapatait (gárdák, svájciak, németek) nyílt terepen vívott rendes csatában is megverték, rendkívülien lehangolta a királyi sereg tisztjeit és legénységét. Miután az északról Nápoly felé siető piemonti sereg már a Volturno-völgybe érkezett meg, a királyiak Capuában csak helyőrséget hagytak és Gaëtába vonultak vissza. Garibaldi október 8-án serege jobbszárnyával a Volturnón átkelt (az elővédet - az 1. olasz zuáv zászlóaljat - ez alkalommal Kápolnai vezette) és Capua ostromát kezdte meg. A nápolyi arzenálból hozott várvívó lövegeknek 48 órai működtetése után, november 2-án Capua kapitulált.
A felszabadított területeket, Szicíliát és Nápolyt átadta Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak, akivel november 7-én ismét bevonult Nápolyba, ahol a lakosság a királynak hűséget esküdött. Garibaldi harmadnapra letette diktátori hatalmát és visszavonult Caprerára. A változások eredményeként 1861-ben kikiálthatták az egységes [[Olasz Királyság]]ot, a [[Savoyai-ház]] koronája alatt.
[[Kép:Pietro Aldi - Victor Emanuel II Meeting Giuseppe Garibaldi at Teano - Google Art Project.jpg|jobbra|bélyegkép|230px|[[II. Viktor Emánuel olasz király|Viktor Emánuel]] találkozása és kézfogása Garibaldival [[Teano]]nál 1860. október 26-án]]
Nem fogadott el semmi kitüntetést, még az ''Olaszország első polgára'' címet is visszautasította. A képviselői mandátumot azonban nem merte visszautasítani, de nagyon ritkán jelent meg a parlament ülésein. Az [[1860-as évek]] elején a magyar emigrációval folytatott alkudozásokat egy újabb felkelés és szabadságharc ügyében az akkori népdalok híven tükrözik a beléje helyezett reményeket és bizalmat. Ámde az olasz viszonyok sem alakultak kívánságai szerint és végül 1862-ben nem tudott már többé nyugton maradni. Június 28-án megint Szicílián termett, ahol önkénteseket toborzott és nyíltan bevallott szándéka szerint az egyházi állam és [[Róma]] felszabadítására készült. [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon császár]] fenyegetésére az olasz kormány eltiltotta ugyan ettől a tervtől, de Garibaldi mindazonáltal augusztus 25-én átkelt [[Calabria|Calabriába]]. Az olasz királyi csapatok már augusztus 25-én önkénteseit [[Aspromonte]] hegy tövében megtámadták és legyőzték, a jobb lábán súlyosan megsebesült Garibaldit pedig foglyul ejtették. Egy ideig a kormány [[La Spezia|La Speziában]] és [[Palmeira]] szigetén fogva tartotta, de azután december 19-én azon feltétel alapján szabad lábra helyezte, hogy visszamegy Caprerára, ahonnan a következő években csak egyszer (1864) távozott, amikor [[Anglia|Angliát]] meglátogatta, melynek kormánya és népe valóságban bálványozta. (l. [[Onedin család]], 1/10. rész<ref>[https://www.youtube.com/watch?v=2JwX9iF9lrM&list=ELzuMpviuQhhs&index=11 Garibaldi az Onedinen]</ref>)
[[Fájl:Giuseppe Garibaldi..jpg|thumb|bal|Lovasszobra, [[Genova]] (Fotonazario, [[2014]])]]
Az 1866-ban kitört [[porosz–osztrák–olasz háború]]ban ismét az osztrák császári csapatok ellen harcolt, de ismét vereségeket szenvedett. (A poroszok [[königgrätzi csata|königgrätzi győzelme]] után, a katonai támogatás fejében az Olasz Királyság mégis megkapta [[Veneto]] tartományt). Garibaldi az [[1860-as évek]]ben kétszer is kísérletet tett Róma elfoglalására, de egyszer sem járt sikerrel. Rómát az olasz királyi csapatok csak 1870-ben foglalták el, amikor a várost és a [[Pápai Állam]]ot védelmező francia császári csapatok a [[porosz–francia háború|poroszok elleni háborúra]] készülve távoztak Olaszországból. Tevékenységével Garibaldi vezető szerepet játszott az olasz egység megteremtésében.
Az [[1871]]-es [[porosz–francia háború]]ban a franciák oldalán harcolt önkénteseivel. A franciák katonai veresége és [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] lemondása után hazatért Olaszországba.
1871 februárjában [[Nizza]] lakói hálából a [[bordeaux]]-i nemzetgyűlésbe választották. Garibaldi elfogadta a mandátumot és részt is vett néhány gyűlésen. Három év múltán (1874) Rómában az olasz parlamentbe választották és ezután Rómában is időzött hosszabb ideig és le is tette az alkotmányra az esküt. Az olasz királyság által neki felajánlott évi dotációt (100 000 lírát) csak sok rábeszélés után, a fiai zilált anyagi viszonyára való tekintettel fogadta el.
Rómában közegészségügyi tervekkel foglalkozott, így a [[Tevere]] szabályozásával és az elmocsarasodott [[Campagna]] kiszárításával. De most sem tudván megbarátkozni a parlamentáris pártélettel és fondorlatokkal, 1879-ben megint szigetére vonult vissza. Három év múlva újból Rómába ment, ahol a király kegyesen fogadta. Radikális és irredenta beszédeivel és terveivel azonban a kormányt több ízben zavarba ejtette.
Végrendeletében ugyan azt kötötte övéinek szívére, hogy tetemét elhamvasszák és hamvait Caprera szigetén, gyermekeinek sírja mellett helyezzék nyugalomra: az olasz nemzet közakarata folytán azonban földi maradványait június 10-én államköltségen nagy pompával sírboltban helyezték nyugalomra. Az özvegynek és Garibaldi öt gyermekének fejenként 10 000 líra kegydíjat szavazott meg a parlament és azonfelül emlékszobrot állítottak az elhunyt szabadsághősnek.
== Írói munkássága ==
| |||