„Svante August Arrhenius” változatai közötti eltérés

1884-ben benyújtotta az Uppsalai Egyetemre doktori disszertációját, melynek az [[elektrolit]]ok vezetőképessége volt a témája. A 150 oldalas disszertációban 56 tézist állított fel olyan állításokkal, amelyek kisebb módosításokkal ma is megállják a helyüket és általánosan elfogadottak. Elmélete szerint a sók vízben oldva elektromosan töltött részecskékre, [[ion]]okra bomlanak szét (az ionok létét korábban [[Michael Faraday|Faraday]] is felvetette, de szerinte ezek csak elektromos áram hatására jöttek létre, míg Arrhenius teóriája szerint állandóan jelen voltak az oldatban). A disszociáció mértéke a só kémiai természetétől és az oldatbeli koncentrációjától függ. Az ionok miatt képes vezetni az oldat az elektromosságot, míg a szilárd só és a víz magában nem viselkedik így. Arrhenius azt is állította, hogy az elektrolitok kémiai tulajdonságaiért is az ionok a felelősek. Az újszerű elmélet nem nyerte el a bírálóbizottság tetszését és elégségesre értékelték azt a dolgozatot (ezért később nem folyamodhatott docensi állásért), aminek kibővített változatáért Arrhenius 1903-ban kémiai Nobel-díjat kapott. A neves fizikus, [[Per Theodor Cleve]] szerint “Ostobaság elhinni Arrheniusnak, hogy a [[kálium-klorid]] oldatában a klór és a kálium elválik egymástól”. Elméletének eredetisége azonban többek érdeklődését felkeltette, mint a Stockholmi Műszaki Főiskola kémiaprofesszoráét, Otto Petterssonét, aki méltatta azt a ''Nordisk Revy'' folyóiratban. Arrhenius végül megkapta doktori fokozatát fizikai kémiából, ő volt az új tudomány első hivatalos képviselője Svédországban. Edlund támogatásával elnyerte a tudományos akadémia ösztöndíját, így végiglátogathatta az akkori Európa híres fizikusait. 1886-ban [[Wilhelm Ostwald|Ostwaldnál]] dolgozott [[Riga|Rigában]] és [[Friedrich Kohlrausch|Kohlrausch]]-sal [[Würzburg]]ban. 1887-ben [[Ludwig Boltzmann|Boltzmannt]] látogatta meg Grazban, 1888-ban pedig [[Jacobus Henricus van ’t Hoff|van ‘t Hoffot]] [[Amszterdam]]ban. Ezen évei alatt Arrhenius bebizonyította, hogy az elektrolitok disszociációjának mértéke arányos oldatuk [[Ozmózis|ozmotikus nyomásával]], fagyáspontja csökkenésével és forráspontja növekedésével. Tanulmányozta elektrolitelméletének használgatóságáthasználhatóságát a fiziológiában, mint a toxinok és antoxinok kölcsönhatásában, a szérumterápiában, az emésztésben és a tápanyagok felszívódásában, valamint az emésztőnedvek kiválasztásában.