„Litvánia történelme” változatai közötti eltérés

Jogaila lengyel királyként maga helyett fivérét, Skirgailát bízta meg Litvánia kormányzásával. Skirgaila azonban népszerűtlen volt, és Vytautas megpróbálta megdönteni a hatalmát. Mikor első próbálkozása Vilnius elfoglalására megbukott, ismét szövetséget kötött a teuton lovagokkal. 1390-ben ismét sikertelenül ostromolták Vilniust, majd a [[Litván polgárháború (1389–92)|polgárháború]] még két éven keresztül eldöntetlenül zajlott. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyik fél sem tud gyors győzelmet elérni, Jogaila kompromisszumot javasolt. 1392-ben megkötötték az ostrówi szerződést, amely szerint Litvánia ura Vitold (Vytautas) lett, de formálisan csak mint Jogaila régense. Vitold (Vytautas) megszilárdította a nagyfejedelmi hatalmat, egyik első dolga volt, hogy 1393–95 között több, túlságosan önálló ruténiai fejedelemtől elkobozta címeit.<ref name="H48">History of Lithuania{{refhely|Bumblauskas-Kulakauskas, 2013|48-50. o.</ref>}} A német lovagok 1392–94 között többször betörtek az országba, de lengyel segítséggel visszaverték őket. A lovagrend azután felhagyott az Ó-Litvánia elleni támadásokkal, és inkább csak Szamogitiára koncentráltak. 1395-ben [[IV. Vencel cseh király]] (német királyként a lovagrend feljebbvalója) megtiltotta nekik a Litvánia elleni támadásokat.

1409-ben a Teuton rend [[Lengyel–litván–lovagrendi háború (1409–11)|hadat üzent]] a litván–lengyel szövetségnek, mert Vytautas támogatta a szamogitiai felkelést. A következő év nyarán a [[Grünwaldi csata|grünwaldi csatában]] a lovagrend olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy állama beleroppant, és a későbbiekben már nem jelentett veszélyt szomszédaira. Központját, [[Malborki vár|Marienburgot]] azonban nem sikerült elfoglalniuk a lengyel–litván erőknek. Az 1411-es [[Első thorni béke|thorni békében]] Litvánia Vytautas haláláig visszakapta Szamogitiát, és a lovagok tetemes hadisarcot fizettek.{{refhely|Ochmański 1982|83-84. o.|azonos=83-84}}{{refhely|Baczkowski, 1999|90-100. o.}}<ref name="H50">History of Lithuania{{refhely|Bumblauskas-Kulakauskas, 2013|50-53. o.</ref>|azonos=50-53}}

Vytautas vallási szempontból toleráns volt, sőt grandiózus keleti terveiben az ortodox egyházat akarta felhasználni, hogy befolyásolhassa az orosz fejedelemségeket és Moszkvát. 1416-ban kinevezte Grigorij Camblakot kijevi metropolitának, akinek ellensúlyoznia kellett volna a moszkvai vallási befolyást. Camblak vezette az 1418-as [[konstanzi zsinat]]ra küldött keleti keresztény delegációt, de az ortodox szinódus végül nem ismerte el a kinevezését.{{refhely|Ochmański 1982|85-86. o.|azonos=85-86}} A nagyfejedelem új katolikus püspökségeket hozott létre Szamogitiában<ref name="H53">History of Lithuania{{refhely|Bumblauskas-Kulakauskas, 2013|53-57. o.</ref>|azonos=53-57}} és Ruténiában is (Luckban és Kijevben).{{refhely|Ochmański 1982|85-86. o.|azonos=85-86}}

1422-ben a két hónapos [[Lengyel–litván–lovagrendi háború (1422)|gollubi háborúban]] a teuton lovagok ismét vereséget szenvedtek a lengyel–litván szövetségtől, és végképp le kellett mondaniuk Szamogitiáról,{{refhely|Ochmański 1982|85-87. o.|azonos=85-87}} amely egész Európában az utolsó kereszténnyé váló régió volt (1413-ban).<ref{{refhely|Bumblauskas-Kulakauskas, name2013|53-57. o.|azonos="H53"/>53-57}}<ref>History of Lithuania, 17. o.</ref>

Vytautast legnagyobb sikerei és elismertsége élete vége felé érték, amikor sikerült befolyása alá vonni a krími és volgai tatárokat; sőt [[I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem|I. Vaszilij nagyfejedelem]] halála után özvegye (Vitold lánya), Zsófia és a litván nagyfejedelem közösen kormányozták a moszkvai államot. 1426-ban és 1428-ban a nagyfejedelemséghez csatolták Pszkovot és Novgorodot.<ref{{refhely|Bumblauskas-Kulakauskas, name2013|53-57. o.|azonos="H53"/>53-57}} A [[lucki kongresszus]]on [[Zsigmond magyar király|Zsigmond]] német-római császárral és Jogailával esetleges királlyá koronázását tárgyalták, ám Vytautas halála miatt erre végül nem került sor.