„Költészet” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
7. sor:
A költészetet a beszéd egyéb alkalmazásaitól, illetőleg az irodalom egyéb ágaitól (társalság, levél, szónoklat, tudomány stb.) az különbözteti meg, hogy a költészet termékei műalkotások, amelyeknek kizárólag művészeti feladatuk van, semmiféle elméleti vagy gyakorlati célra nem szolgálnak, hanem tisztán a művészeti érdek, a szépnek, a tetszésnek, a gyönyörködtetésnek érdeke uralkodik benne; a költeménynek nincs közvetlen gyakorlati rendeltetése, hanem közvetlen és főfeladata, hogy gyönyörködtessen. Ebben a célban minden művészettel megegyez. Megegyez abban is, hogy a gyönyörködtetést első sorban az ember valójának jellemző és eleven ábrázolásával éri el; azzal gyönyörködteti a lelket, hogy mintegy tükröt tart eléje, melyben a lélek a maga örök vonásait élénken kidomborítva és intenzív világításban ismeri fel. Minden művészetben az emberi elem érdekel bennünket és a költészet is „az emberi szív eleven és szabatos rajza” ([[Gyulai Pál]]). Egyezik abban is minden művészettel, hogy első sorban az emberi lélek érzelmi oldalát fejezi ki, érzelmekkel foglalkozik és érzelmeket költ. Tükrözi pedig, ábrázolja az ember valóját épp úgy, mint minden művészet, nemcsak elvontan, fogalmilag értekezik róla, mint a tudomány. A költészet mintegy szemléletünk elé állítja, érzékelteti az emberi lelket, minden ábrázolásánál a valóság látszatát költi, szinte érzéki hatást tesz. De egyezik a művészetekkel abban is, hogy bármennyire valószínű is ábrázolása, a lényegességtől, a nyers valóságtól mindig különbözik, bizonyos fokú eszményítés mindig van benne, a valóságot csak tükrözi, de nem másolja, tükrözi pedig jellemző vonásainak erősebb kitüntetésével, a lényegtelen vagy szükségtelen vonások kirekesztésével. Az eszményítésben a valóság elemeiből egy új világot alkot a költő, mely hasonlít a valósághoz, de a művész gondolatát fejezi ki, a ténylegességtől független. Az alkotás műveletének, az eszményítő ábrázolásnak eszköze a képzelet, épp úgy, mint minden művészetben. Az a lelkiállapot, amelyben a [[képzelet]] a valóságot úgy látja, hogy az egy eszmét fejezzen ki, s e végből bizonyos vonásokat kiküszöböl, másokat erősebben kiemel, de az egészet mint a valóság hű képét tünteti fel: az [[illúzió]]. Illúzióban nemcsak a költő van, mikor alkot, hanem az olvasó is, mikor a művet élvezi.
Különbözik azonban a költészet a többi művészetektől először abban, hogy közege valamennyiénél szellemibb, tehát közegének közvetlen érzéki hatása sokkal kisebb. A beszédnek, mellyel él, van ugyan érzéki eleme is: a hang; de a szók hangja jelentésükkel nagyon esetleges és konvencionális viszonyban van, a hallott hang nem költi okvetetlenül az illető képzetet, csak azok agyában, kik értik az illető nyelvet, ugyanazért minden művészet egyetemesebb közönségre számíthat, mint a költészet, mely viszont legnemzetibb; a szavak hangja nem játszik elsőrangú szerepet a gyönyörködtetésben, a szép benyomásának előidézésében, bár a költői beszédben, mint a szép műben ez is igyekszik lehetőleg megszépülni s ritmusos, rímes alakokká kristályosodni; de a beszédnek szellemi része az, ami művészi közegül szolgál. A beszédben lerakott képzetek, fogalmak, érzelmi momentumok a költő igazi színei, melyekkel az emberi lélek rejtelmeit festi. A nehézség a költői alkotásban és az illúzió előidézésében az, hogy itt lényegileg szellemi eszközökkel kell amaz – úgyszólván – érzéki benyomást kelteni, gondolatokkal festeni érzelmeket; igen nehéz pedig egy bonyolult s még a költő előtt is gyakran homályos érzelmi állapotot az öntudatos gondolatok kifejezésére szolgáló beszéddel érzékeltetni. Azért nem is versenyezhet a
A költészet maga ismét számos főbb és alsóbb fajokra oszlik ([[műfajok]]). A legáltalánosabb felosztás szerint a költészetnek három nagy ága van:
| |||