„I. Eduárd angol király” változatai közötti eltérés

{{Uralkodó infobox

'''I. Eduárd''' (melléknevein ''Nyakigláb Eduárd''<ref name="múlt-kor">{{cite web |url=https://mult-kor.hu/cikk.php?id=10788 |title=I. (Nyakigláb) Edward (Plantagenet-ház) |work=mult-kor.hu |publisher=Múlt-Kor |archiveurl= |archivedate=}}</ref> vagy a ''Skótok pörölye''; [[1239]]. [[Júniusjúnius 17.|június 17]]/[[Júniusjúnius 18.|18.]] – [[1307]]. [[július 7.]]) [[Angol Királyság|Anglia]] királya 1272-től haláláig.

Eduárd [[III. Henrik angol király|III. Henrik]] angol király egyetlen (bizonyítottan létezett) fiaként született. Trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, amely idővel a bárók lázadásává és [[Második báróháború|polgárháborúvá]] fajult. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös [[Eveshami csata|eveshami csatában]] legyőzte és megölte a lázadók vezérét, [[Simon de Montfort, Leicester 6. grófja|Simon de Montfort]]-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló [[Kilencedik keresztes hadjárat|kilencedik keresztes hadjárat]]hoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt és Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a [[westminsteri apátság]]ban.

1276–77-ben elfojtott egy kisebb [[wales]]i lázadást (a walesi hercegségeket angol vazallusnak tekintette), majd amikor 1282–ben ismét fellázadtak, teljesen meghódította és angol igazgatás alá helyezte a térséget. Erről az eseményről szól [[Arany János (költő)|Arany János]] ''[[A walesi bárdok]]'' c. költeménye. Hódítása megszilárdítására várakat építtetett és angol lakosságú városokat alapított. Uralkodása idején örökösödési válság tört ki Skóciában, amikor a kiskorú [[I. Margit skót királynő|Margit]] királynő meghalt. Eduárd a helyzetet kihasználva kiterjesztette hatalmát a szomszédos országra. Döntőbíróként lépett fel a számos trónköveteleőtrónkövetelő igényének elbírálására, de miután a skótok megválasztották [[János skót király|John Balliolt]], továbbra is Skócia hűbéruraként viselkedett. Ugyanekkor háborúba keveredett [[IV. Fülöp francia király|IV. Fülöp]] francia királlyal, aki el kívánta kobozni Aquitánia hercegségét (amely addig perszonáluniót alkotott Angliával). A háborúk költségeinek fedezésére Eduárd több alkalommal különadót vetett ki, valamint kiűzte a zsidókat országából, hogy elkobzott vagyonukkal, illetve a száműzésük jelentette politikai tőkét felhasználva újabb adókat szedve feltöltse kincstárát. A főurak egy része tiltakozott a magas adóterhek miatt és a belpolitikai helyzet közel állt az újabb polgárháborúhoz, amikor a skótok [[William Wallace]] által vezetett újabb lázadása egy táborban egyesítette a királyt és báróit. A kezdeti angol sikerek után a skótok győzelmeket arattak; a rossz egészségű Eduárd erre maga indult északnak, de útközben megbetegedett és meghalt.

I. Eduárd 188 cm-es testalkatával jóval kortársai fölé magasodott, emiatt kapta a Nyakigláb Eduárd gúnynevet. Heves vérmérsekletűvérmérsékletű, dühkitörésekre hajlamos férfi volt, aki könnyedén meg tudta félemlíteni ellenfeleit. Alattvalói tisztelték katonai képességei, adminisztrációs tehetsége és vallásos buzgalma miatt. Bár a walesi és skóciai hadjárataiban néha kimondottan kegyetlenül viselkedett, rátermett uralkodóként helyreállított országa apja uralma alatt szétzilálódott rendjét, végleg meghódította Walest és ideiglenesen uralma alá hajtotta Skóciát is.

Eduárd 1239. június 17-18-ának éjjelén (ennél pontosabban nem lehet meghatározni a korabeli források alapján) született a [[Westminster-palota|westminsteri palotában]] [[III. Henrik angol király|III. Henrik]] angol király és felesége, [[Provence-i Eleonóra angol királyné|Provence-i Eleonóra]] első gyermekeként.<ref name="múlt-kor"/>{{refhely|Morris 2009|2. o.}} Az Eduárd angolszász név és a normann hódítás után ritkán használták az angol arisztokrácia köreiben; III. Henrik azonban a szentté avatott [[Hitvalló Eduárd angol király|Hitvalló Eduárd]] királyt tekintette védőszentjének és utána nevezte el elsőszülött fiát is.<ref name=Carpenter2007NP>{{cite journal|last=Carpenter|first=David|year=2007|title=King Henry&nbsp;III and Saint Edward the Confessor: the origins of the cult|journal=English Historical Review|volume=cxxii|pages=865–91|doi=10.1093/ehr/cem214|issue=498}}</ref> (A 13. században még nem terjedt el a királyok sorszámozása, ezért őt a korabeliek egyszerűen Eduárd királyként emlegették; az ugyanezt a nevet viselő fiára ás unokájára viszont már II., illetve III. Eduárdként hivatkoztak).<ref name=Carpenter2007NP/> Gyerekkori barátai közül ismert unokatestvérének, Almaini Henriknek a neve (apja öccsének, Richárd cornwalli grófnak a fia);{{refhely|Prestwich 1997|6. o. |azonos=P6}} ő ifjúságuk során a polgárháborúban, illetve a keresztes háborúban is kísérte Eduárdot.{{refhely|Prestwich 1997|46. o., 69. o.}} Az ifjú herceg nevelője Hugh Giffard, majd annak 1246-os halálát követően Bartholomew Pecche volt.{{refhely|Prestwich 1997|5–6. o.}}

III. Henrik egy [[gascogne]]-i lázadást követően (a tartomány akkor az angol korona alá tartozott) attól tartott, hogy a szomszédos kasztíliaiak segítséget nyújtanak a felkelőknek, vagy bevonulnak a régióba, ezért 1254-ben kiegyezett [[X. Alfonz kasztíliai király|X. Alfonz]] királlyal és a szövetséget a 14 éves Eduárd és a 13 éves [[Kasztíliai Eleonóra angol királyné|Kasztíliai Eleonóra]] házasságával pecsételték meg.{{refhely|Morris 2009|14–18. o.}} Az esküvőre 1254. november 1-én került sor a [[Burgos]] melletti Santa María la Real de Las Huelgas apátságában.{{refhely|Morris 2009|20. o.}} A házassági szerződés részeként az ifjú herceg évi 15 ezer ezüstmárkát jövedelmező birtokadományban részesült.{{refhely|Prestwich 1997|10. o.}} A gyakorlatban azonban a nevére írt kiterjedt birtokok, nam adtak anyagi függetlenséget Eduárdnak. A trónörökös elvben már 1249-ben megkapta Gascogne-t, amelynek jövedelmei azonban a királyi kormányzóhoz, [[Simon de Montfort, Leicester 6. grófja|Simon de Montfort]]-hoz folytak be.{{refhely|Prestwich 1997|7–8. o.}} 1254-ben névlegesen megkapta Írország jelentős részét, ezenkívül walesi és angliai uradalmakat (közte [[Chester (Cheshire)|Chester]] grófságát), de a király megtartotta ellenőrzését a fenti birtokok fölött és elvette a jövedelmük nagy hányadát is.{{refhely|Prestwich 1997|11–14. o.}}

1272. szeptember 24-én a herceg hazaindult. Szicíliában kapta a hírt, hogy apja november 16-án meghalt.{{refhely|Prestwich 1997|78. o., 82. o.}}<ref name="múlt-kor"/> Eduárdot lesújtotta a hír, de nem sietett vissza Angliába, hanem kényelmes tempóban utazgatott tovább. Ennek oka még mindig gyenge egészsége lehetett, vagy hogy nem látta okát a sietségnek.{{refhely|Prestwich 1997|82. o.}}</ref> Az angol belpolitikai helyzet a polgárháborúk után stabilnak volt mondható és örökösödése nem forgott veszélyben: apja halálakor távollétében azonnal királlyá kiáltották ki.{{refhely|Morris 2009|104. o.|azonos=M104}} Megérkezéséig a Robert Burnell bathi püspök vezette királyi tanács kormányozta az országot.{{refhely|Carpenter 2004|466. o.}} Eduárd a szárazföldön végighaladt Itálián és Franciaországon és közben meglátogatta [[X. Gergely pápa|X. Gergely]] pápát is (Gergellyel még a Szentföldön találkozott először). Anglia új királya csak 1274. augusztus 2-án lépett az ország földjére, ahol augusztus 19-én megkoronázták.{{refhely|Powicke 1962|226. o.}}<ref>{{cite web |url=https://mult-kor.hu/cikk.php?id=10788&pIdx=2 |accessdate=2018-11-04|title=I. Edvárd trónra lépése |work=mult-kor.hu |publisher=Múlt-kor}}</ref>

1276 novemberében kitört a háború.{{refhely|Powicke 1962|409. o.|azonos=P409}} Az első összecsapásokat Mortimer, a király öccse, Edmund és William de Beauchamp warwicki gróf vezették, majd 1277 júniusában megérkezett Eduárd egy 15 ezer fős hadsereg élén.(amelyből 9 ezer walesi volt){{refhely|Prestwich 2007|151. o.|azonos=P151}} Jelentős ütközetre nem került sor, Llywelyn - akit saját alattvalói sem igazán támogattak - hamarosan ráébredt, hogy nincs esélye és megadta magát.{{refhely|Prestwich 2007|151. o.|azonos=P151}} Az 1277 novemberében megkötött aberconwy béke értelmében elvesztette minden Gwynedden kívüli birtokát, bár a Wales hercege címet megtarthatta.{{refhely|Powicke 1962|413. o.}}

Emellett Eduárd átfogó várépítési programot indított, melyben a szavojai James of Saint George volt a főépítésze (őt még a Szentföldről hazatérőben ismerte meg).{{refhely|Coldstream 2010|39–40. o.}} Ekkor épültek [[Beaumarisi vár|Beaumaris]], [[Caernarfoni vár|Caernarfon]], [[Conwyi vár|Conwy]] és [[Harlechi vár|Harlech]] várai.{{refhely|Prestwich 1997|160. o.}}; {{refhely|Brears 2010|86. o.}} Az új erődöknél figyelembe vették a legújabb, szentföldi várépítési tapasztalatokat, mint a koncentrikus, többfalas elrendezés vagy a falakba beépített lőnyílások.

A várépítéssel Eduárd nyilvánvalóvá tette, hogy véglegesen berendezkedett Észak-Walesben. 1284-ben terhes feleségét Caernarfon várába küldte, hogy ötödik fia (a leendő [[II. Eduárd angol király|II. Eduárd]]) Wales földjén szülessen. A fiatal herceget 1301-ben a [[Walesi herceg|walesi herceg]] címmel ruházták fel (elsőként az angol trónörökösök közül és hagyományt teremtve ezzel); a király egyúttal neki adományozta Chester grófságát és jelentős észak-walesi birtokokat is.{{refhely|Phillips 2011|85–87. o.}}

Eduárd fenntartotta, hogy egy újabb keresztes háborúban visszatér a Szentföldre, bár erre soha nem került sor. 1287-ben fel is vette a keresztet{{refhely|Prestwich 1997|326–328. o.}} Külpolitikáját - legalábbis 1291-ig - nagyban befolyásolta ez a szándéka. Egy nagyléptékű keresztes hadjárathoz feltétlenül szükség volt az európai uralkodók közti békére, ám éppen ekkor dúlt a dél-itáliai Anjouk és [[Aragónia]] közötti konfliktus. 1282-ben [[Palermo]] polgárai fellázadtak Anjou Károly ellen (az ún. [[szicíliai vecsernye]]) és [[III. Péter aragóniai király|III. Péter]] aragóniai királyhoz fordultak segítségért. A fellángoló háborúban az aragóniaiak foglyul ejtették Károly [[II. Károly nápolyi király|fiát]] és örökösét.{{refhely|Powicke 1962|252–253. o.}} Károly unokaöccse, [[III. Fülöp francia király|III. Fülöp]] francia király rokona segítségére sietett, de Eduárd igyekezett elsimítani a konfliktust és közvetítése eredményeképp 1286-ban Párizsban békét kötöttek és a nápolyi trónörököst is szabadon engedték.{{refhely|Prestwich 1997|323–325. o.}} Fáradozásai ellenére a keresztes hadjárat ügye nem haladt előre és 1291-ben, amikor a mamelukok elfoglalták Akkót, az utolsó keresztény erődöt a Szentföldön, reménytelenné váltak a további próbálkozások.{{refhely|Prestwich 1997|329. o.}}

Az 1290-es évek állandó háborúskodásai nagy anyagi terheket róttak Eduárd alattvalóira. A király 1294-ig háromszor vetett ki különadót, aztán a következő három évben még négyszer, több mint 200 ezer fontot préselve ki belőlük ezáltal.{{refhely|Prestwich 1972|179. o.}} Ehhez adódott még az élelmiszer, a gyapjú és bőráruk rekvirálása és a gyapjúra kivetett népszerűtlen extra adó, a ''maltolt''.{{refhely|Harriss 1975|57. o.}} A túladóztatás egyre okozódó elégedetlenséget szült. Az ellenállást azonban nem a nemesség vagy a köznép, hanem az egyház kezdte. 1294-ben Eduárd az egyházi személyek teljes évi jövedelmének felét követelte hozzájárulásként. A nem fizetőket a király törvényen kívüliséggel fenyegette meg, így végül a többség odaadta a jövedelmét. Az angliai egyház feje, [[Robert Winchelsey]] canterburyi érsek ekkor Itáliában tartózkodott az elhúzódó pápaválasztáson{{refhely|Powicke 1962|671. o.}} és amikor 1295 januárjában hazatért, már kész helyzet elé volt állítva. A király novemberben újabb különadót vetett ki az egyházra, azonban Winchelsey a frissen kiadott pápai bullára (a ''[[Clericis laicos]]''-ra) hivatkozott, amely a pápa hozzájárulása nélkül megtiltotta, hogy egyházfiak adót fizessenek a világi hatalmaknak.{{refhely|Powicke 1962|674. o.}} Eduárd megint törvényen kívülre helyezéssel fenyegette meg a papokat. Az érsek végül nem mert maga dönteni a kérdésben, minden pap saját lelkiismeretére bízta, hogy a pápának vagy a királynak engedelmeskedik.{{refhely|Prestwich 1997|417. o.}} Az év végén a pápa úk bullát addot ki (''[[Etsi de statu]]''), amely végszükség esetén engedélyezte az adózást.{{refhely|Prestwich 1997|430. o.}}

*ismeretlen nevű fiú (1280/81 – 1280/81) létére csak kevés bizonyíték utal

*Akkói Johanna (1272 – 1307. április 23.) feleségül ment Gilbert de Clare hertfordi grófhoz (négy gyermek), majd megözvegyülése után Ralph de Monthermer báróhoz (három vagy négy gyermek)

Franciaországi Margittól Eduárdnak két fia (mindkettő megérte a felnőrrkort) és egy, gyermekként meghalt lánya született.

*{{hely|Duffy 2003}} {{cite book | last = Duffy | first = Mark | year = 2003 | title = Royal Tombs of Medieval England | publisher = Tempus | location= Stroud, UK | isbn = 978-0-7524-2579-5 | ref = harv }}