„Egzisztencializmus” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
a Szövegegyszerűsítés, gördülékenyebbé tétel (hogy hogyan → hogyan) |
||
21. sor:
A reflexió objektív lehet akkor is, ha önmagamra „hajlok vissza”, például amikor mint élőlényt, mint eszes lényt, mint állampolgárt vizsgálom önmagamat. Ilyenkor ugyanis mindig olyasmit vizsgálok magamon, ami másokon is megfigyelhető, s ezért eltekintek konkrét énemtől, hiszen az a vizsgált dolog szempontjából közömbös. Az egzisztencialista gondolkodók viszont éppen erre, a „mindenkor-enyém” énre irányítják figyelmüket, s az objektív reflexió értékét csökkentik, mivel abban birtoklásra irányuló törekvést lát, amellyel mindent racionálisan akar elrendezni, használhatóvá tenni (Marcel), vagy útja az undort keltő, önmagában-levőhöz vezet (Sartre), az élettelen, merev „Az-világ” álvalóságába (Buber), amelyben az emberlét „inautentikus” (nem tulajdonképpeni, nem sajátlagos) és „bukott” (Heidegger).
2) Az ember azonban megragadhatja igazi valóját is, mégpedig lehetőségként. Ebben a szubjektív reflexióban a „mindenkor-enyém” önmagáról van szó; személyes, egyéni, szubjektív létéről, az énről, amit egzisztenciának nevezünk (az egzisztencia fogalma itt mást jelent mint például a szót meghonosító [[Aquinói Szent Tamás]], vagy [[Gottfried Wilhelm Leibniz|Leibniz]], vagy Hegel értelmezésében). Tehát az egzisztenciabölcselet középpontja az egyedi ember: nem az általánoson belüli különös, hanem a megismételhetetlen, egyszeri, egyetlen egyén. Nem azt kérdik, hogy mi az ember, hanem azt,
Az egzisztencialista gondolkodók figyelmének középpontjában tehát az egzisztencia áll. Ez semmi egyéb, mint az ember mindenkor elidegeníthetetlen szubjektivitása, az a szabadság, amelyben önmagamat teremtem meg. Egzisztenciális élményekben válik ez tudatossá, mikor is az ember a maga létét halál-felé-való-létként (Heidegger) értelmezi; amikor számot vet az öngyilkosság lehetőségével (Marcel), amikor határhelyzetekben tapasztalnia kell az élet törékenységét (Jaspers). Az egzisztencia mindig a világban van, világban-való-létként valósul meg (Heidegger); személlyé válik a kommunikáció szeretet hordozta küzdelmében (Jaspers); egy „viszony, amely önnönmagához viszonyul” (Kierkegaard). Az ember az a létező, „akinek a létében magáról erről a létről van szó” (Heidegger).
|