Főmenü megnyitása

Módosítások

A Bach-féle temperált hangsor kutatása az elmúlt 20 évben kimutatta, hogy nem egyenletes hangolásról van szó, hanem egy csillapított "színes" hangolásról. Az ezzel kapcsolatos új nézeteket beírtam, és a hivatkozásokat frissítettem (Bradley Lehmann életművére utaló linkkel, aki angol nyelven a korábbi és párhuzamos összes többi nézetet is bemutatja.)
Az első kéziratos zongoramű-gyűjteménye [[1720]]-ból származik. A ''Klavierbuch für Wilhelm Friedemann Bach''-ot az akkor tízéves fia zenei nevelése céljából írta. Ennek egyik technikai újítása az általa ''applicatiónak'' nevezett [[ujjrend]] kérdése volt, fő újítása az volt, hogy a [[hüvelykujj]]at is a többi ujjal egyenrangú tényezőként kezelte, ellentétben a korábbi módszerekkel, amelyeket elavultnak vélt. A gyűjtemény 62 darabja közt mindössze két [[korál]] található, a többi mind világi zene. Ez bizonyítja azt, hogy Bach a fiát nem templomi [[Kántor (foglalkozás)|kántornak]] vagy orgonistának szánta, hanem sokoldalúan képzett világi muzsikusnak.<ref name="Bartha1" />
 
[[1722]]-ben fejezte be a ''[[Wohltemperiertes Klavier]]'' első kötetét, amelynek [[fúga|zongorafúgái]] csúcspontot jelentenek Bach [[ellenpont|kontrapunktikus]] művészetében. A gyűjtemény egyik technikai alapgondolata (amint ezt a mű címe is elárulja) az úgynevezett ''egyenletesen temperált hangolás'', amelyben a korlátlan moduláció (hangnemváltás) és valamennyi hangnem egyenrangú használatát vizsgálta.<ref name="Bartha1" /> (Bach sokféle hangolást használt, de a közkeletű vélekedéssel ellentétben ezek egyike sem a XX. század elejétől elterjedt egyenletes lebegésű hangolás volt. A temperált hangolásban a hangnemek még megőrizték egyedi karakterüket, viszont már lehetővé váltak korlátlan modulációk. A Wohltemperiertes pontos hangolása vitatott, ugyanakkor elterjedt nézet, hogy a borítólapot díszítő tizenkét hurok motívuma kódolja a hangolandó lebegéseket, tehát magát a hangolást. <ref name=":0">{{Cite web |url=http://www.larips.com/ |title=Johann Sebastian Bach's tuning |accessdate=2018-11-09 |work=www.larips.com}}</ref>)
 
Ugyancsak a kötheni időszak terméséből valók a [[hegedű|szólóhegedűre]] írt híres [[szonáta|szonáták]] és [[partita|partiták]]. A szólószonáták előadása kiemelkedő virtuóz teljesítményt követelt, amit csakis a hercegi udvar közönsége tudott nagyraértékelni. Ezen szonáták sorában érdekes helyet foglalnak el a [[csembaló]]kíséretes hegedűszonáták. Ezeknek történeti jelentősége, hogy – a régebbi szonátairodalommal szemben – Bach az elsők egyike, aki szabályosan kidolgozott, [[polifónia|polifón]] [[szólam]]okkal látja el a zongorista mindkét kezét és ezzel e szonáták zenei anyagát a hagyományos [[triószonáta]] szerkezetével emeli egyenrangúvá – ellentétben a régebbi, [[continuo|continuóra]] szorítkozó zongoraszólam-típussal.<ref name="Zenei2" />
Melodikája szervesen épül a lutheránus korál hagyományaira, de ennek a modális részét már az új dúr- és moll-zene szellemében alakította át és ennek megfelelően harmonizálta. Melodikus invenciójában a szűkített és bővített [[hangköz]]-lépések csakúgy affektus-hordozók, mint ezeknek a hangközöknek akkordos megszólalásában. Harmóniavilága a terckiépítésű [[hármashangzat|hármas]]- és [[négyeshangzat]]oknak és ezek alterációinak olyan gazdag készletét használja fel, amit vele egyidőben Rameau szedett rendbe. Akkordfűzésében többnyire a harmóniák funkciós vonzása érvényesül. Modulálásában minden rendelkezésére álló eszközzel él, amit a tizenkétfokú, egyenletesen [[temperált hangrendszer]] nyújt ([[diatónia]], [[kromatika]], stb.).<ref name="Zenei4" />
 
Bach jelentőset alkotott a temperált hangrendszer alkalmazása terén, a ''[[Das wohltemperierte Klavier]]'' című munkájában. Bach korában a [[középhangos temperálás]] volt a használatos, ami azt jelentette, hogy megközelítőleg azonosváltozó magasságú [[félhang]]okat használtak, annak érdekében, hogy nyolc nagy tercet tökéletesen tisztára hangoljanak. AEz gonda hangolás egyszerű hangnemekben nagyon tisztán szól, a távoli hangnemek és a modulációk azonban olykor zavaróan furcsán szólnak, és egy hangnemet teljesen fel kellett áldozni. Hagyományosan ez az Ász-dúr, ami középhangos hangolásban elméletileg sem létezik: Ász helyett a sokkal mélyebb giszt hangolják tisztára, ugyanakkor a disz helyett az esz - sokkal magasabb hang - lesz tiszta. A giszre épülő akkord kvintje "farkaskvint", majdnem fél hanggal tágabb a tiszta kvintnél, és borzasztóan szól (effekt akkord céljára gyakran használta Rameau vagy Couperin). A módosított középhangos hangolásokban a farkaskvintet kiküszöbölték, de továbbra is gond volt, hogy hogyan rendezzék el úgy az [[oktáv]]on belül a hangokat, hogy a skála egyes hangjai kiegyenlített harmóniai sort alkossanak. Középhangos temperálás esetén egy hangnemen belül ez megoldható volt, de ami jó volt, például, C-dúrban, az nem volt jó f-mollban. Bach temperált rendszerében a legtöbb nagy tercet a tisztánál tágabbra hangolta, ezáltal közelebb kerültek egymáshoz a hangnemek karakterei, és tetszőlegessé vált az egyes hangnemek közötti átmenet. és aA tizenkét hang bármelyike alaphangként szolgálhatott.<ref name=":0" /><ref name="Schönberg1" /><ref name="Zenei4" />
 
Bach zenéje kapcsán az egyik legnagyobb nehézséget az előadói gyakorlat kérdései okozzák. Nyilvánvalóan lehetetlen feltámasztani egy, a Bach korabelivel teljesen megegyező előadásmódot, de érdemes törekedni a kor előadói gyakorlatának megismerésére, és lehetőségek szerinti követésére, a művek hitelesebb tolmácsolása érdekében. A zenei [[romantika]] korában kialakult előadói hagyomány, amely egészen a 20. század közepéig, a historikus mozgalom megjelenéséig tartotta magát, nem vett tudomást a Bach korabeli előadói gyakorlatról, a Bach-művek előadását a maga korának klasszikus-romantikus zenei előadásmódjához igazította. Az intenzív zenetudományi kutatásoknak köszönhetően a historikus előadói mozgalom megjelenése óta a korábbi generációknál többet tudunk a bachi előadásmód fő összetevőiről. Ennek köszönhetően napjainkban már megszokott, hogy forráshű (ún. Urtext) [[kotta|kottából]], viszonylag kis előadói apparátussal, a korabeli tempóbeli, dinamikai, díszítési és frazeálási szokásokat figyelembe véve adják elő Bach műveit, nem ritkán korhű hangszereken és korhű hangolást alkalmazva.
5

szerkesztés