„Császár (rang)” változatai közötti eltérés

 

[[I. Napóleon francia császár|Napóleont]] konkrét politikai céljai késztették a császári cím felvételére [[1804]]-ben. Az egyik a [[Bourbon-ház|Bourbonok]] legitim királyi címe, ami állandó fenyegetést jelentett hatalmára. A császári cím ugyanakkor utalt [[Caius Iulius Caesar|Julius Caesar]]ra, a ''nagy hadvezérre'' és [[Nagy Károly frank uralkodó|Nagy Károlyra]], ''Európa urára''. [http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=2393] A kellő legitimitás érdekében a pápával felkenette magát, de – kihangsúlyozva, hogy a pápa nem áll fölötte – maga tette a saját fejére a koronát, kivéve azt a [[pápa (egyházfő)|pápa]] kezéből. Az Európára való kizárólagos igényét hangsúlyozta azzal is, hogy az [[austerlitzi csata]] után lemondatta a német-római császári címéről [[Ferenc magyar király|II. Ferencet]]. Ferenc főherceg már 1804-ben az Ausztria örökletes császári címér vette fel, amit Napóleon bukása után a [[bécsi kongresszus]] is elismert. [[I. Napóleon francia császár|Napóleon]] bukása után [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] újította fel a francia császárságot ([[1852]]-[[1870]]).

 

Németország az osztrákok legyőzése ([[königgrätzi csata]]) és III. Napóleon megbuktatása után [[Porosz Királyság|Poroszország]] vezetése alatt egyesült Ausztria kihagyásával (ún. [[Északnémet Szövetség|kisnémet egység]]), és [[Versailles-i kastély|Versailles]]-ban 1871. január 18-án kikiáltották a [[Német Birodalom|Német Császárságot]], a császári címet a porosz királynak, [[I. Vilmos német császár|I. Vilmosnak]] adva. Ezután lett a hagyományosan franciaellenes és németbarát brit politika németellenes és francia szövetséges.