„Függvény (programozás)” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Visszaállítottam a lap korábbi változatát: 80.99.25.241 (vita) szerkesztéséről 89.134.223.181 szerkesztésére |
a Kurzív tartalmú zárójelek korr., ld.: WP:BÜ |
||
4. sor:
== A szubrutin ==
[[Kép:Illusztráció szubrutin.png|thumbnail|jobbra|A kék szubrutin három helyről van meghívva, és mindig a hívás helyéhez tér vissza]]
Ha egy adott műveletsorra egy programban több helyen is szükség van, az elemi megoldás az, hogy az adott kódrészletet mindenhol elhelyezzük, beillesztve a környezetébe. Ha újabb helyen merül fel rá igény, akkor a kódrészletet átmásoljuk a következő helyre is és így tovább. Ez terjengős és nehezen elemezhető forráskódot eredményezne, valamint nagyon sok fölösleges munkát. Ezért minden már a legkorábbi számítógépek kódkészlete is tartalmazott vezérlés átadó utasítást (Pl:[[Minszk–22#Vezérlésátadó utasítások|Minszk–22]]), amelyet oda kell elhelyezni, ahol az adott kódrészletnek szerepelnie kellene, maga a kódrészlet
Ez a megoldás annyira alapvetővé vált a számítógépes programokban, hogy a legalacsonyabb szinten, magában a [[gépi kód]]ban is megvan a hívó és visszatérési utasítások megfelelője.
16. sor:
::''A félreértés elkerülésére jelezzük, hogy az ''eljárás'' szó a szócikkben mindig a programkód egy részét jelenti, szemben a szó általános jelentésével.''
Az eljárás
A korlátozás előnye az, hogy a [[fordítóprogram]] ellenőrizni tudja, hogy nincs-e logikai elcsúszás a programrészletek nyitó és zárópontjai között, tehát nincs-e olyan eljárás, amelynek lemaradt a végét jelölő kódszó, ez ugyanis a program teljesen rossz működéséhez vezetne.
24. sor:
== A függvény és az eljárás különbsége ==
Az eljárás a végrehajtása során keletkező új adatokat a program egy közös tárhelyen helyezi el, amelyeket a program többi része az egyéb esetekben szokásos módon használ fel. A programokban kényelmesebb nem minden egyes elemi lépésre önálló utasítást adni, hanem ezekből néhányat egyszerűsítve összevonni is lehet, a programnyelvek ehhez különböző mértékű és fajtájú segítséget adnak. Az összevonások egyik fő fajtája a ''kifejezések'' használata. Ha például egy adott számot meg akarunk szorozni 2-vel, majd hozzáadni 3-at, a két lépés egyben írható le az X×2+3 alakkal. Ez már egy kifejezés, amelynek van egy végső értéke, eredménye. Ha a 2 helyén egy olyan számértéknek kellene állnia, amelyet egy eljárás számít ki, akkor megtehetjük, hogy az eljárás az eredményt először egy Y nevű tárolóelembe teszi, majd a program kiszámítja az X×Y+3 kifejezés értékét. Kimondottan kényelmi okokból viszont a programozók megtehetik azt is, hogy a kifejezésbe beleteszik az eljárást meghívó utasítást, ez esetben az Y helyére, és az eljárás neve itt helyettesíteni fogja azt a számértéket, amelyet az eljárás egy kiemelt eredményként előállít. Ha az eljárás egy téglalap területét számolja ki, máshol közölt adatok alapján, és a neve TERÜLET, akkor megoldható az, hogy az eljárás neve a területszámítás értékét helyettesítheti, így: X×TERÜLET+3. Ez esetben egy egész programrészlet által kiszámított érték lett belefoglalva egy kifejezésbe. Ilyen esetben, tehát amikor az eljárás
A matematikai függvények elvi jellegzetessége az, hogy a számítási képlet – amelynek a programban a számítást elvégző programrész felel meg – értéke egy vagy több megadott ''függvényváltozó'' értékétől függ. A programokban is megengedett ez; ha a területszámításhoz meg kell adni a téglalap A és B oldalait, akkor az eljárást elindító utasítás nézhet ki így:
41. sor:
A számítógép programozásban a szubrutin mint fogalom [[Maurice Wilkes]], [[Stanley Gill]] és [[David Wheeler]]
1951-ben kiadott könyvében jelent meg. Ők „closed subroutine”-nak
'''A függvények és eljárások használatnak előnyei'''
|