„Kavabata Jaszunari” változatai közötti eltérés

Alig volt kétéves, amikor árvaságra jutott, és nagyszülei vették magukhoz. Nagyapja halála után bennlakó tanuló volt egy középiskolában, majd 1917-ben a Tokiói Császári Egyetemen folytatta tanulmányait angol szakon. Diplomáját 1924-ben szerezte meg. A Bungei Sundzsú című irodalmi magazinban megjelent írásaira már ekkor több neves író és szerkesztő felfigyelt. Kavabata az írás mellett a Mainicsi Simbun című lap riportereként is dolgozott.

 

 

Az író 1931-ben megnősült, és feleségével [[Kamakura|Kamakurában]] telepedett le. A [[második világháború]] alatt visszautasította a felbuzdult [[militarizmus|militarista]] hangulatot, de hidegen hagyták a világégést követő politikai változások is. Ennek ellenére úgy nyilatkozott, hogy a gyermekkori tragédiák mellett a háborús évek szenvedései voltak meghatározó hatással írói munkásságára. A [[hirosima]]i atombomba-támadás után barátaihoz írt leveleiben többször is említette, hogy családjának elvesztésén kívül a háború borzasztó élménye, a vereség alakította ki tragikus életérzését, felfokozott érzékenységét. A háború után tett egyik leghíresebb nyilatkozatában elmondta, hogy már csak elégiákat képes írni.

Művészetének táptalaja mindig is a klasszikus japán irodalom maradt, közlésmódja a [[haiku]]-költészetet idézi, de munkáin érződik nyugati írók (talán elsősorban [[Anton Pavlovics Csehov|Csehov]] és [[Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij|Dosztojevszkij]]) hatása is.

 

 

Első irodalmi alkotásának ifjúkori naplóját tekintik, ekkor még a klasszikus japán irodalom bűvöletében élt, a szélesebb körű világirodalmi tájékozódás még váratott magára.

 

 

Kedvenc műfaja az úgynevezett ''leheletnyi történetek'', amelyből több mint százat írt.

Leghíresebb műve kétségtelenül a ''Hóország''. A regény írását 1934-ben kezdte el, kisebb-nagyobb megszakításokkal 1937-ig dolgozott rajta, aztán közvetlenül megjelenése előtt 1947-ben megtoldotta még egy fejezettel. A történet az író szűkebb hazájában, a [[Honsú]] sziget északnyugati oldalán játszódik. Itt, a hóval borított hegyek között találkozik Simamura, a messziről jött táncművész és Komako, a gésa. Szerelmük három éven át folytatódik, a lány egyre elkeseredettebb, a férfi egyre elgondolkodóbb lesz, s igen sokat emlékezik egy Joko nevű lányra, akit a hőforráshoz jövet a vonatablak keretében látott. Simamura élete a meditáció, a töprengés, a tökéletes esztétikum utáni vágy. Nem biztos, hogy valaha is látott igazi balettot, és hogy Komako ismer valami mást is Hóországon kívül. Vágyaik bezáródnak, szerelmük befejezetlen és tragikus, tűzvésszel és halállal ér véget.

 

 

''A tó'' már elégia, költemény prózában, az elveszített boldogság nagy emberi részvéttel és művészettel megalkotott rajza. A tó Ginpei számára a boldogság szimbóluma. A tó lírai látomás, vallomás szerelemről, az élet mulandóságáról, az esendő ember kiszolgáltatottságáról. Kavabata ábrázolásmódja ugyanakkor a jobb élet és az igazságosabb társadalom utáni vágyat is megszólaltatja.

* ''Az ezerdaru-minta'' – Modern japán elbeszélők, Európa, 1967 (A japán eredetiből fordítva)

* ''Holdtükör'' – Modern japán elbeszélők, Európa, 1967 (A japán eredetiből fordítva)

* ''Kiotói szerelmesek. Regény''; ford. Jászay Gabriella; Kozmosz Könyvek, Bp., 1975 (A német változat alapján)

* ''Szépség és szomorúság''; ford. Tótisz András; Ulpius-ház, Bp., 2004