„I. Eduárd angol király” változatai közötti eltérés

Eduárd [[III. Henrik angol király]] egyetlen (bizonyítottan létezett) fiaként született. Trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, amely idővel a bárók lázadásává és [[Második báróháború|polgárháborúvá]] fajult. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös [[Eveshami csata|eveshami csatában]] legyőzte, és megölte a lázadók vezérét, [[Simon de Montfort, Leicester 6. grófja|Simon de Montfort]]-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló [[Kilencedik keresztes hadjárat|kilencedik keresztes hadjárat]]hoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult, és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt, és Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza, és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a [[westminsteri apátság]]ban.

1276–77-ben elfojtott egy kisebb [[wales]]i lázadást (a walesi hercegségeket angol vazallusnak tekintette), majd amikor 1282–ben ismét fellázadtak, teljesen meghódította, és angol igazgatás alá helyezte a térséget. Erről az eseményről szól [[Arany János (költő)|Arany János]] ''[[A walesi bárdok]]'' c. költeménye. Hódítása megszilárdítására várakat építtetett, és angol lakosságú városokat alapított. Uralkodása idején örökösödési válság tört ki Skóciában, amikor a kiskorú [[I. Margit skót királynő|Margit]] királynő meghalt. Eduárd a helyzetet kihasználva kiterjesztette hatalmát a szomszédos országra. Döntőbíróként lépett fel a számos trónkövetelő igényének elbírálására, de miután a skótok megválasztották [[János skót király|John Balliolt]], továbbra is Skócia hűbéruraként viselkedett. Ugyanekkor háborúba keveredett [[IV. Fülöp francia király|IV. Fülöp]] francia királlyal, aki el kívánta kobozni Aquitánia hercegségét (amely addig perszonáluniót alkotott Angliával). A háborúk költségeinek fedezésére Eduárd több alkalommal különadót vetett ki, valamint kiűzte a zsidókat országából, hogy elkobzott vagyonukkal, illetve a száműzésük jelentette politikai tőkét felhasználva újabb adókat szedve feltöltse kincstárát. A főurak egy része tiltakozott a magas adóterhek miatt, és a belpolitikai helyzet közel állt az újabb polgárháborúhoz, amikor a skótok [[William Wallace]] által vezetett újabb lázadása egy táborban egyesítette a királyt és báróit. A kezdeti angol sikerek után a skótok győzelmeket arattak; a rossz egészségű Eduárd erre maga indult északnak, de útközben megbetegedett és meghalt.

I. Eduárd 188 cm-es testalkatával jóval kortársai fölé magasodott, emiatt kapta a Nyakigláb Eduárd gúnynevet. Heves vérmérsékletű, dühkitörésekre hajlamos férfi volt, aki könnyedén meg tudta félemlíteni ellenfeleit. Alattvalói tisztelték katonai képességei, adminisztrációs tehetsége és vallásos buzgalma miatt. Bár a walesi és skóciai hadjárataiban néha kimondottan kegyetlenül viselkedett, rátermett uralkodóként helyreállított országa apja uralma alatt szétzilálódott rendjét, végleg meghódította Walest, és ideiglenesen uralma alá hajtotta Skóciát is.

Eduárd 1239. június 17-18-ának éjjelén (ennél pontosabban nem lehet meghatározni a korabeli források alapján) született a [[Westminster-palota|westminsteri palotában]] [[III. Henrik angol király]] és felesége, [[Provence-i Eleonóra angol királyné|Provence-i Eleonóra]] első gyermekeként.<ref name="múlt-kor"/>{{refhely|Morris 2009|2. o.}} Az Eduárd angolszász név, és a normann hódítás után ritkán használták az angol arisztokrácia köreiben; III. Henrik azonban a szentté avatott [[Hitvalló Eduárd angol király|Hitvalló Eduárd]] királyt tekintette védőszentjének, és utánaróla nevezte el elsőszülött fiát is.<ref name=Carpenter2007NP>{{cite journal|last=Carpenter|first=David|year=2007|title=King Henry&nbsp;III and Saint Edward the Confessor: the origins of the cult|journal=English Historical Review|volume=cxxii|pages=865–91|doi=10.1093/ehr/cem214|issue=498}}</ref> (A 13. században még nem terjedt el a királyok sorszámozása, ezért őt a korabeliek egyszerűen Eduárd királyként emlegették; az ugyanezt a nevet viselő fiára ás unokájára viszont már II., illetve III. Eduárdként hivatkoztak).<ref name=Carpenter2007NP/> Gyerekkori barátai közül ismert unokatestvérének, Almaini Henriknek a neve (apja öccsének, Richárd cornwalli grófnak a fia);{{refhely|Prestwich 1997|6. o. |azonos=P6}} ő ifjúságuk során a polgárháborúban, illetve a keresztes háborúban is kísérte Eduárdot.{{refhely|Prestwich 1997|46. o., 69. o.}} Az ifjú herceg nevelője Hugh Giffard, majd annak 1246-os halálát követően Bartholomew Pecche volt.{{refhely|Prestwich 1997|5–6. o.}}

III. Henrik egy [[gascogne]]-i lázadást követően (a tartomány akkor az angol korona alá tartozott) attól tartott, hogy a szomszédos kasztíliaiak segítséget nyújtanak a felkelőknek, vagy bevonulnak a régióba, ezért 1254-ben kiegyezett [[X. Alfonz kasztíliai király|X. Alfonz]] királlyal, és a szövetséget a 14 éves Eduárd és a 13 éves [[Kasztíliai Eleonóra angol királyné|Kasztíliai Eleonóra]] házasságával pecsételték meg.{{refhely|Morris 2009|14–18. o.}} Az esküvőre 1254. november 1-én került sor a [[Burgos]] melletti Santa María la Real de Las Huelgas apátságában.{{refhely|Morris 2009|20. o.}} A házassági szerződés részeként az ifjú herceg évi 15 ezer ezüstmárkát jövedelmező birtokadományban részesült.{{refhely|Prestwich 1997|10. o.}} A gyakorlatban azonban a nevére írt kiterjedt birtokok, nam adtak anyagi függetlenséget Eduárdnak. A trónörökös elvben már 1249-ben megkapta Gascogne-t, amelynek jövedelmei azonban a királyi kormányzóhoz, [[Simon de Montfort, Leicester 6. grófja|Simon de Montfort]]-hoz folytak be.{{refhely|Prestwich 1997|7–8. o.}} 1254-ben névlegesen megkapta Írország jelentős részét, ezenkívül walesi és angliai uradalmakat (közte [[Chester (Cheshire)|Chester]] grófságát), de a király megtartotta ellenőrzését a fenti birtokok fölött, és elvette a jövedelmük nagy hányadát is.{{refhely|Prestwich 1997|11–14. o.}}

Tizennégytől tizenhét éves koráig Eduárd anyja rokonságának, az ún. szavojaiak befolyása alá került,{{refhely|Prestwich 2007 |96. o.}} akik vezetőjének a királyné nagybátyja, Szavojai Péter számított.{{refhely|Morris 2009|7. o.}} 1257-től kezdve azonban a herceg az udvar egy másik pártjához, a [[Poitou]]-beliekhez (vagy Lusignanokhoz) húzott, akik apja féltestvéréből és rokonságából tevődtek össze. Az angol főnemesek mindkét, privilegizált külföldiekből álló csoportosulást gyűlölték, és hamarosan fellázadtak a király ellen miattuk. Eduárd és a Lusignanok törvényeket semmibe vevő, erőszakos viselkedése aggodalmakat kezdett kelteni a trónörökös személyiségét illetően.{{refhely|Prestwich 1997|23. o.}}

A herceg már 1255-ben megmutatta, hogy politikai ügyekben a maga feje után megy; a gascogne-i Soler és Colomb famíliák viszályában az előbbiek pártjára állt, holott a király a semleges közvetítés híve volt.{{refhely|Prestwich 1997|15–16. o.}} 1258-ban a főurak egy csoportja kiáltványt tett közzé (az ún. Oxfordi rendelkezéseket) a király kormányának megreformálására, amely elsősorban a Lusignanok ellen irányult. Eduárd kiállt szövetségesei mellett, és határozottan ellenezte a rendelkezéseket. A reformpárti báróknak azonban sikerült visszaszorítaniuk a Lusignan befolyást, és a herceg véleménye is fokozatosan megváltozott. 1259 márciusában szövetséget kötött a reformpárt egyik vezetőjével, Richard de Clare gloucesteri gróffal. Októberben nyilvánosan kijelentette hogy támogatja a bárók és vezérük, Simon de Montfort céljait.{{refhely|Carpenter 1985}} Novemberben III. Henrik Párizsba utazott, hogy a [[IX. Lajos francia király|francia király]] közvetítésével tárgyaljon a lázongó bárókkal. Ezalatt Eduárd olyan nyíltan kiállt a reformisták oldalán, hogy apja már attól tartott, hogy meg akarja dönteni a kormányzatát.{{refhely|Prestwich 1997|32–33. o.}} Mikor a király visszatért, kezdetben nem volt hajlandó fogadni a fiát, míg a cornwalli gróf és a canterbury érsek közvetítésével 1260. május 20-án ki nem békült vele.{{refhely|Morris 2009|44–45. o.}}<ref name="múlt-kor"/> Eduárdot ez év októberében Gascogne-ba küldték,<ref name="múlt-kor"/> novemberében pedig már ismét a - Franciaországba száműzött - Lusignanok barátja volt.{{refhely|Prestwich 1997|34. o.}}

1262 elején visszatért Angliába, és valamilyen pénzügyi okból összekülönbözött korábbi Lusignan szövetségeseivel. A következő évben a király egy walesi hadjárat élére állította, de Eduárd csak mérsékelt sikereket ért el [[Llywelyn ap Gruffudd]] ellen.{{refhely|Powicke 1962|171–172. o.}} Nagyjából ebben az időben tért vissza az országba az 1261-ben száműzött Simon de Montfort, aki új lendületet adott a bárók reformmozgalmának.{{refhely|Maddicott 1994|225. o.}} A király elbizonytalanodott, és hajlandó lett volna engedni a főnemeseknek, ám Eduárd ekkor felhagyott a korábbi kiszámíthatatlan, kétértelmű viselkedésével, és határozottan kiállt apja mellett.{{refhely|Powicke 1962|178. o.}} Felvette a kapcsolatot korábbi barátaival, akik korábban elidegenedtek tőle (mintpéldául gyerekkori barátjával Henry of Almainnel és John de Warenne serreyi gróffal), és visszavette [[Windsor]] várát a lázadóktól.{{refhely|Prestwich 1997|41. o.}} Ekkor a két félnek még sikerült egyezségre jutnia IX. Lajos francia király közvetítésével, de az amiens-i szerződés alapvetően a royalistáknak volt előnyös, így csak idő kérdése volt, mikor újul ki ismét a konfliktus.{{refhely|Prestwich 2007|113. o.}}

1264-re a király és a bárók közti konfliktus fegyveres felkeléssé fajult (az úm. [[második báróháború]]). Az első ütközetre [[Gloucester]]nél került sor; a várost Eduárd visszavette a lázadóktól. Mikor Robert de Ferrers, Derby grófja a lázadók segítségére sietett, a herceg tűzszünetben állapodott meg vele, de az egyezményt a herceg hamarosan felrúgta. Eduárd kiűzte a lázadók vezérének, Simon de Montfort-nak a (szintén Simon nevű) fiát [[Northampton]]ból, majd megtorló akciót indított [[Derby]] ellen.{{refhely|Prestwich 1997|42–43. o.}} A felek főerői 1264. május 14-én találkoztak a [[lewesi csata|lewesi csatában]]. Eduárd a jobbszárny parancsnokaként jól teljesített, és megfutamította a szembenálló londoni csapatokat. Ezután azonban az üldözésükre indult, és mire visszatért, a királyi sereg vereséget szenvedett.{{refhely|Sadler 2008|55–69. o.}} A győztes Simon de Montfort Eduárdot és unokatestvérét, Henry of Almaint túszként magával vitte.{{refhely|Maddicott 1983|592–599. o.}}<ref name="múlt-kor"/>

Eduárd a következő márciusig fogságban maradt, és szabadulása után is őrizet alatt maradt.{{refhely|Prestwich 1997|47–48. o.}} Május 28-án sikerült megszöknie őreitől. és csatlakozott Gilbert de Clare (a korábban említett Richard de Clare fia és örököse) gloucesteri grófhoz, aki nem sokkal előtte állt át a felkelőktől a király oldalára.{{refhely|Prestwich 1997|48–49. o.|azonos=48-49}}

Montfort támogatottsága ekkorra lecsökkent, és Eduárd viszonylag könnyen elfoglalta [[Worcester]]t és Gloucestert.{{refhely|Prestwich 1997|49–50. o.}} Montfort a walesi Llywelynnel kötött szövetséget, majd kelet felé indult, hogy egyesítse erőit fiáéval. Kenilworth váránál Eduárd meglepte a fiatalabb Montfort váron kívül táborozó csapatait, majd a zsákmányolt zászlókkal sikerült megtévesztenie az idősebbiket, és olyan közel került hozzá, hogy nem menekülhetett el előle.{{refhely|Powicke 1962|201–202. o.}} A [[Eveshami csata|döntő csatára]] 1265. augusztus 4-én került sor Eveshamnél.<ref name="múlt-kor"/> A számbeli fölényben levő királyi sereg győzött. Az ütközetben maga Simon de Montfort is elesett; megtalált holttestét barbár módon megcsonkították.{{refhely|Sadler 2008|105–109. o.}}

Montfort halálával a háború még nem ért véget, és Eduárd részt vett a további hadműveletekben is. Karácsonyra kiegyezett a fiatalabb Montfort-ral, márciusban pedig sikeres támadást intézett a [[Kent]] és és [[Sussex megye (Anglia)|Sussex]] határán fekvő [[Cinque Ports]] városai ellen.{{refhely|Prestwich 1997|55. o.}} Néhány lázadó bevette magát a gyakorlatilag bevehetetlen kenilworthi várba, velük kiegyezett (bírság fejében visszaadta elkobzott birtokaikat).{{refhely|Prestwich 2007|117. o. |azonos=P117}} Áprilisban a gloucesteri gróf vezetésével újjáéledni látszott a reformmozgalom, de végül a kenilworthi egyezmény némi módosításával (a bárók a bírság kifizetése előtt is visszakaphatták földjeiket) sikerült leszerelni a lázadást.{{refhely|Prestwich 2007|121. o. |azonos=P121}} Eduárd a tárgyalásokon már nem vett részt, lekötötték a keresztes háború előkészületei.{{refhely|Prestwich 1997|63. o.}}

A hadjárat eredeti célja a muzulmánok által szorongatott szentföldi erőd, [[Akko (település)|Akkó]] felmentése volt, de előtte Lajos tett egy kitérőt [[Tunisz]]ba. A francia király öccse, [[I. Károly szicíliai király|Anjou Károly]] (ekkor Szicília királya) meg akarta vetni a lábát Észak-Afrikában is.{{refhely|Riley-Smith 2005|210. o.}} A vállalkozás azonban kudarcba fulladt, mert a francia sereget járvány ([[vérhas]] vagy [[tífusz]]) tizedelte meg, és a betegségbe maga Lajos is belehalt. Mire Eduárd Tuniszba ért, az emír már békét kötött Károllyal. A keresztes hadjáratot a következő tavaszra halasztották, és az angolok Szicíliában teleltek át. 1271 tavaszán viszont az induló hajóhadat hatalmas vihar zilálta szét, és Károly, valamint Lajos utóda, [[III. Fülöp francia király|III. Fülöp]] visszariadt az út folytatásától.{{refhely|Riley-Smith 2005|211. o.}} Eduárd végül csak saját emberei kíséretében érkezett meg május 9-én Akkóba.{{refhely|Prestwich 1997|75. o.}}

Az 1270-es években a szentföldi [[Jeruzsálemi Királyság]] végnapjait élte. Jeruzsálem már 1244-ben elesett, a fővárost Akkóba költöztették. A [[Az-Záhir Bajbarsz egyiptomi szultán|Bajbarsz]] által vezetett egyiptomi mameluk szultánság és szövetségeseik folyamatosan támadták őket, és már Akkót fenyegették. Eduárd emberei számottevő erősítést jelentettek, de az erők egyenlőtlensége továbbra is fennmaradt. A közeli St Georges-de-Lebeyne elleni támadás is jórészt reménytelennek bizonyult.{{refhely|Prestwich 1997|76. o.}} A keresztények felvették a kapcsolatot a perzsiai [[Ilhánok|Ilhán Birodalom]] mongol kánjával, [[Abáká ilhán|Abakával]], akinek [[Aleppó]] elleni támadása meg is osztotta Bajbarsz seregeit.{{refhely|Morris 2009|97–98. o.}} Eduárd novemberben megpróbálta elfoglalni Kakunt, amely megfelelő kiindulási pont lehetett volna egy Jeruzsálem elleni hadmozdulathoz, de sem ő, sem az aleppói ostrom nem érte el célját. A szentföldi állam vezetője, [[III. Hugó ciprusi király|III. Hugó]] ciprusi király a reménytelen helyzetben tízéves fegyverszünetet kötött Bajbarsszal.{{refhely|Prestwich 1997|77. o.}} Eduárd ellenezte a békét, de júniusban egy muzulmán orgyilkos megpróbálta meggyilkolni, és bár megölte a támadót, annak mérgezett tőre felsértette a karját, és utána hónapokig lábadozott.{{refhely|Morris 2009|101. o.|azonos=M101}}</ref>

1272. szeptember 24-én a herceg hazaindult. Szicíliában kapta a hírt, hogy apja november 16-án meghalt.{{refhely|Prestwich 1997|78. o., 82. o.}}<ref name="múlt-kor"/> Eduárdot lesújtotta a hír, de nem sietett vissza Angliába, hanem kényelmes tempóban utazgatott tovább. Ennek oka még mindig gyenge egészsége lehetett, vagy hogy nem látta okát a sietségnek.{{refhely|Prestwich 1997|82. o.}}</ref> Az angol belpolitikai helyzet a polgárháborúk után stabilnak volt mondható, és örökösödése nem forgott veszélyben: apja halálakor távollétében azonnal királlyá kiáltották ki.{{refhely|Morris 2009|104. o.|azonos=M104}} Megérkezéséig a Robert Burnell bathi püspök vezette királyi tanács kormányozta az országot.{{refhely|Carpenter 2004|466. o.}} Eduárd a szárazföldön végighaladt Itálián és Franciaországon, és közben meglátogatta [[X. Gergely pápa|X. Gergely]] pápát is (Gergellyel még a Szentföldön találkozott először). Anglia új királya csak 1274. augusztus 2-án lépett az ország földjére, ahol augusztus 19-én megkoronázták.{{refhely|Powicke 1962|226. o.}}<ref>{{cite web |url=https://mult-kor.hu/cikk.php?id=10788&pIdx=2 |accessdate=2018-11-04|title=I. Edvárd trónra lépése |work=mult-kor.hu |publisher=Múlt-kor}}</ref>

Eduárdot heves, erőszakos vérmérsékletű embernek ismerték, ésakinek nem esett nehezére megfélemlíteni másokat. Egy történet szerint 1295-ben a Szt.Szent Pál -katedrális dékánja panaszra járult a király elé a magas adók miatt, és Eduárd előtt összesett, és meghalt.{{refhely|Prestwich 2007|177. o. |azonos=P177}} Mikor fia (a leendő II. Eduárd) egy grófságot követelt kegyence, Gaveston részére, a király dühében kitépte a fia haját.{{refhely|Prestwich 1997|552. o.}} Sokan tartották félelmetesnek, különösen fiatal korában. Az 1264-es ''Lewesi ének'' leopárdhoz hasonlította; ez az állat a középkori bestiáriumok szerint erejéről és kiszámíthatatlanságáról volt ismert.{{refhely|Prestwich 1997|24. o.}}

Rémisztő jellemvonásai ellenére kortársai rátermett, sőt ideális uralkodónak tartották Eduárdot.{{refhely|Prestwich 1997|559. o.}} Alattvalói nem szerették ugyan, de félték és tisztelték.{{refhely|Prestwich 2003|37–38. o.}} A kor elvárása egy királlyal szemben az volt, hogy határozott, tehetséges hadvezér és a lovagi eszmények megtestesítője legyen; Eduárd pedig megfelelt ezeknek.{{refhely|Prestwich 2003|33–34. o.}} Vallási szempontból sem okozott csalódást, rendszeresen járt misére, és bőkezűen adakozott a szegényeknek.{{refhely|Prestwich 1997|112–113. o.}}

Eduárdot nagyon érdekelték az Artúr királyról szóló történetek, amelyek az ő korában igen népszerűek voltak.{{refhely|Raban 2000|140. o.}} {{refhely|Prestwich 2003|34. o.}} 1278-ban ellátogatott Glastonbury apátságába, ahol állítólag Artúr és felesége nyugodott, Észak-Wales meghódítása után visszaszerezte Llywelyntől az ún. Artúr-koronát, sőt igyekezett új várait olyan helyre és terv szerint építeni, amely megfelelt az Artúr-legendáknak.{{refhely|Morris 2009|192. o.}} {{refhely|Prestwich 1997|120–121. o. |azonos=120-121}} 1284-ben és 1302-ben erre a mintára Kerekasztal-mulatságokat rendezett lovagi tornával és lakomákkal.{{refhely|Prestwich 1997|120–121. o. |azonos=120-121}} {{refhely|Loomis 1953|125–127. o.}} Szükség esetén azonban saját politikai céljaira is felhasználta a legendákat, például hogy alátámassza walesi uralmát vagy aláássa a helyi lakosság hitét, hogy Artúr valamikor majd visszatér, és megmenti őket az angol uralomtól.{{refhely|Morris 2009|164–166. o.}} {{refhely|Prestwich 1997|120–121. o. |azonos=120-121}}

[[Llywelyn ap Gruffudd]] [[gwynedd]]i herceg kedvező helyzetbe került a második báróháború után. Anglia elismerte a háború során tett hódításait, és felvehette a Wales hercege címet.{{refhely|Carpenter 2004|386. o.}} {{refhely|Morris 2009|132. o.}} Az összecsapások azonban továbbra is folytatódtak, különösen az elégedetlen határvidéki angol lordok (Gilbert de Clare gloucesteri gróf, Roger Mortimer és Humphrey de Bohun herefordi gróf) részéről. A helyzetet tovább élezte, amikor Llywelyn öccse, [[Dafydd ap Gruffydd|Dafydd]] 1274-ben megpróbálta meggyilkoltatni bátyját, majd a kudarc után Angliába menekült.{{refhely|Prestwich 1997|175. o.}} A fenti okok miatt Llywelyn nem volt hajlandó hűbéresküt tenni Eduárdnak, sőt tovább provokálta őt, amikor feleségül vette Simon de Montfort lányát, Eleanort.{{refhely|Davies 2000|327. o.}}

1276 novemberében kitört a háború.{{refhely|Powicke 1962|409. o.|azonos=P409}} Az első összecsapásokat Mortimer, a király öccse, Edmund és William de Beauchamp warwicki gróf vezették, majd 1277 júniusában megérkezett Eduárd egy 15 ezer fős hadsereg élén.(amelyből 9 ezer walesi volt){{refhely|Prestwich 2007|151. o.|azonos=P151}} Jelentős ütközetre nem került sor, Llywelyn - akit saját alattvalói sem igazán támogattak - hamarosan ráébredt, hogy nincs esélye, és megadta magát.{{refhely|Prestwich 2007|151. o.|azonos=P151}} Az 1277 novemberében megkötött aberconwy béke értelmében elvesztette minden Gwynedden kívüli birtokát, bár a Wales hercege címet megtarthatta.{{refhely|Powicke 1962|413. o.}}

A háború 1282-ben újra fellángolt, mert az angolok a saját törvényeiket akarták rákényszeríteni a walesi alattvalókra. Emiatt a konfliktus nemzeti jelleget öltött, a walesiek mindenben támogatták hercegüket.{{refhely|Davies 1984|51-69}} Eduárd is inkább a hódítást tekintette célnak, nem csak egy engedetlen vazallus megfenyítését, mint korábban.{{refhely|Prestwich 1997|188. o.}} A háború Dafydd lázadásával kezdődött, akihez hamarosan csatlakozott Llywelyn és más walesi fejedelmek. Kezdetben ők kerültek fölénybe, júniusban a Llandeilo Fawr-i csatában legyőzték a gloucesteri grófot.{{refhely|Morris 2009|180. o.}} November 6-án a király egyik vezére Luke de Tany egy pontonhídon átkelve akarta meglepni a canterbury érsekkel tárgyaló walesieket, de rajtuk ütöttek, és súlyos veszteségeket szenvedtek.{{refhely|Prestwich 1997|191–192. o.}} Decenber 11-én azonban Llywelynt csapdába csalták és megölték az Orewin Bridge-i csatában. A következő év júniusában az angolok elfogták Dafyddot és októberben árulóként kivégezték.{{refhely|Carpenter 2004|510. o.}}

Eduárd az 1284-ben kiadott [[rhuddlani statútum]]mal Angliához csatolta a Walesi hercegséget, és bevezették az angol közigazgatást, a [[Seriff|sheriff]]ek által kormányzott grófságok formájában.{{refhely|Carpenter 2004|511. o.}} A köztörvényes bűntettekre az angol jogot alkalmazták, bár egyéb esetekben a walesi szokásjog maradt érvényben.{{refhely|Davies 2000|368. o.}} 1277-től kezdve és 1283 után egy fokozódó mértékben megindult az angolok betelepítése Walesbe. Új, falakkal védett városokat alapítottak (mint pl. [[Flint (Wales)|Flint]], [[Aberystwyth]] vagy [[Rhuddlan]]), amelyekben walesiek nem telepedhettek meg.{{refhely|Lilley 2010|104–106. o.}}

Eduárd fenntartotta, hogy egy újabb keresztes háborúban visszatér a Szentföldre, bár erre soha nem került sor. 1287-ben fel is vette a keresztet{{refhely|Prestwich 1997|326–328. o.}} Külpolitikáját - legalábbis 1291-ig - nagyban befolyásolta ez a szándéka. Egy nagyléptékű keresztes hadjárathoz feltétlenül szükség volt az európai uralkodók közti békére, ám éppen ekkor dúlt a dél-itáliai Anjouk és [[Aragónia]] közötti konfliktus. 1282-ben [[Palermo]] polgárai fellázadtak Anjou Károly ellen (az ún. [[szicíliai vecsernye]]) és [[III. Péter aragóniai király|III. Péter]] aragóniai királyhoz fordultak segítségért. A fellángoló háborúban az aragóniaiak foglyul ejtették Károly [[II. Károly nápolyi király|fiát]] és örökösét.{{refhely|Powicke 1962|252–253. o.}} Károly unokaöccse, [[III. Fülöp francia király]] rokona segítségére sietett, de Eduárd igyekezett elsimítani a konfliktust, és közvetítése eredményeképp 1286-ban Párizsban békét kötöttek, és a nápolyi trónörököst is szabadon engedték.{{refhely|Prestwich 1997|323–325. o.}} Fáradozásai ellenére a keresztes hadjárat ügye nem haladt előre, és 1291-ben, amikor a mamelukok elfoglalták Akkót, az utolsó keresztény erődöt a Szentföldön, reménytelenné váltak a további próbálkozások.{{refhely|Prestwich 1997|329. o.}}

A király sokat foglalkozott saját dél-franciaországi hercegsége, [[Gascogne]] ügyeivel; 1286-ban odalátogatott, és majdnem három évig ott is maradt.{{refhely|Morris 2009|204–217. o.}} Az alapvető probléma abban volt, hogy Gascogne hercegeként az angol király formálisan a francia király vazallusának számított. 1286-ban Eduárd hűségesküt tett a trónra lépő [[IV. Fülöp francia király|IV. Fülöpnek]], azonban 1294-ben Fülöp elkobzottnak nyilvánította a hercegséget, mert Eduárd nem jelent meg színe előtt az angol, gaszkon és francia tengerészek konfliktusában (ennek során elfoglaltak néhány francia hajót, és kifosztották [[La Rochelle]] városát).{{refhely|Morris 2009|265–270. o.}}

Kasztíliai Eleonóra 1290. november 28-án meghalt. A korszak hasonló házasságaitól eltérően, a házastársak szerették egymást. Eduárd, apjához hasonlóan, hűséges volt feleségéhez, és nem tartott szeretőket, ami szokatlan volt az uralkodók körében. Felesége halála lesújtotta. A temetési menet éjszakai pihenőinél tizenkét ún. Eleonóra-keresztet állíttatott fel.{{refhely|Morris 2009|230–231. o.}} A Franciaországgal kötött 1294-es béke értelmében Eduárd IV. Fülöp féltestvérét, [[Capet Margit angol királyné|Margitot]] vette volna feleségül másodszorra, de a háború újraéledése miatt az esküvőt elhalasztották.{{refhely|Prestwich 1997|395–396. o.}}

Eduárd a német királlyal, a flamand és gelrei grófokkal és Burgundiával kötött szövetséget a franciák ellen, de a skót és walesi gondok miatt csak 1297 augusztusában hagyta el Angliát, szövetségesei pedig akkorra már vereséget szenvedtek.{{refhely|Prestwich1 997|392. o.}} A németek nem is küldtek segítséget, így Eduárd végül békét kötött a franciákkal, és 1299-ben sor került a 60 éves király és 20 éves Margit esküvőjére is. A francia kaland költségét történészek 400 ezer fontra becsülik.{{refhely|Prestwich 1972|172. o. |azonos=P172}}

Az 1280-as években az angol–skót viszony jónak volt mondható.{{refhely|Carpenter 2004|518. o.}} Az angol királynak adandó hűségeskü nem okozott olyan gondot, mint Walesben; 1278-ban [[III. Sándor skót király|III. Sándor]] esküt tett Eduárdnak, bár csak az angliai birtokai után.{{refhely|Prestwich 1997|357. o.}} A problémák a skót trón megüresedése után jelentkeztek. 1281-ben és 1284-ben gyors egymásutánban meghalt Sándor két fia és a lánya, majd 1286-ban ő maga is elhunyt. A trón három éves unokájára, [[I. Margit skót királynő|Margitra]] szállt.{{refhely|Barrow 1965|3–4. o.}} A két ország a birghami szerződésben megegyezett, hogy Eduárd hasonló nevű, hat éves fia fogja feleségül venni Margitot, és Skócia megőrzi függetlenségét.{{refhely|Prestwich 1997|361. o.}}{{refhely|Morris 2009|235. o.}}

A Norvégiában nevelkedő Margit hét évesen 1290 őszén hajóval hazaindult, de megbetegedett, és [[Orkney]] szigetén meghalt.{{refhely|Barrow 1965|42. o.}}{{refhely|Morris 2009|237. o.}} A skót trón megürült, és hosszas belviszály vette kezdetét. Legalább tizennégy trónkövetelő jelentkezett, de a harc a két legerősebb jelölt, [[János skót király|John Balliol]] és [[I. Róbert skót király|Robert the Bruce]] között dőlt el.{{refhely|Prestwich 2007|231. o.}} A skót főurak Eduárdot kérték fel döntőbírául, bár nem egyedül kellett döntenie, egy 104-tagú tanács javasolta Skócia új királyát, amelynek 40 tagját Baliol, 40-et Robert the Bruce, 24-et pedig Eduárd választott ki a skót nemesség köréből.{{refhely|Powicke 1962|601. o.}} Eduárd azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az új király tegyen neki hűbéresküt, a skót nemesség azonban húzódozott egy ilyen elkötelezettségtől. Végül abban egyeztek meg, hogy az új király megválasztásáig Eduárd kormányozhatja Skóciát.{{refhely|Prestwich 1997|365. o.}} A tanács hosszadalmas munkálkodás után végül, 1292. november 17-én John Balliolt jelölte meg győztesnek.{{refhely|Prestwich 1997|358. o., 367. o.|azonos=358,367}}

Eduárd azonban Balliol megkoronázása után után is Skócia hűbérurának tartotta magát és beavatkozott a peres ügyekbe. Egy ízben magát a skót királyt is az angol parlament elé idézte, hogy válaszoljon a kérdésekre [[Fife]] grófja fiának ügyében. Balliol (már mint I. János) engedett a követelésnek,{{refhely|Prestwich 1997|371. o.}} de Eduárd ezután azt kívánta, hogy a skótok harcoljanak a seregében a franciák ellen vívott háborújában.{{refhely|Barrow 1965|86–88. o.}} A skótok erre már fellázadtak; szövetséget kötöttek a franciákkal, és sikertelen támadást intéztek [[Carlisle (Cumbria)|Carlisle]] ellen.{{refhely|Barrow 1965|88–91. o., 99. o.}} Eduárd erre 1296-ban seregével bevonult Skóciába, vérfürdőt rendezve elfoglalta [[Berwick-upon-Tweed|Berwick]]et, és a [[dunbari csata|dunbari csatában]] szétzúzta a skótok ellenállását.{{refhely|Prestwich 1997|471–473. o.}} A király elkobozta a skótok szent [[Scone-i kő|koronázási kövét]], és a westminsteri apátságba vitette, ahol trónja ülése alatt helyezték el. János királyt elfogatta, és a [[Londoni Tower|londoni Towerba]] záratta, Skócia élére pedig angol kormányzót helyezett.{{refhely|Prestwich 1997|473–474. o.}}

Megkoronázása után Eduárd egyik első dolgának tekintette, hogy apja katasztrofális uralkodása után helyreállítsa a rendet és a királyi hatalom tekintélyét.{{refhely|Morris 2009|116–117. o.}} A kormányzat élén jelentős változtatásokat eszközölt, kinevezte [[Lordkancellár|kancellárrá]] bizalmasát, Robert Burnellt, lecserélte a legtöbb sheriffet a grófságokban, és általános vizsgálatot indított a királyi hatóságok visszaéléseinek feltárására. Ennek során készültek az ún. hundredtekercsek (a "hundred" közigazgatási alapegység után), amelyeket egyes történészek a [[Domesday Book]] után a legátfogóbb angliai összeírásnak tartanak. A vizsgálattal egyúttal összeírták, milyen koronabirtokok és jogosultságok vesztek el III. Henrik uralkodása alatt.{{refhely|Morris 2009|115. o.}}

Az 1275-ben és 1285-ben kiadott westminsteri statútumokkal kodifikálták a meglévő angol törvényeket. Az 1278-ban kiadott gloucesteri statútummal megnyirbálta az arisztokrácia hatalmát, és visszahozta azt a rendszert, amelyben a királyi bíráknak jogában állt vizsgálatot folytatni a bárók birtokain. Felülbírálták a privilégiumokat is, amelyeket csak akkor fogadtak el ha hiteles okleelekkeloklevelekkel tudták igazolni eredetét. Ezek az intézkedések felzúdulást keltettek a főurak körében, akik arra hivatkoztak hogy az eddigi rendszer hosszas alkalmazása szokásjogot teremtett. 1290-ben végül kompromisszumra jutottak: az [[I. Richárd angol király|Oroszlánszívű Richárd]] 1189-es koronázása előtti privilégiumokat nem kellett bizonyítani.{{refhely|Powicke 1962|378–379. o.}} A felülvizsgálat egyébként nem hozott sok hasznot, csak néhány privilégium szállt vissza a királyra.{{refhely|Sutherland 1963|188. o.}} Ennek ellenére Eduárd jelentős jogi győzelmet aratott: elfogadtatta, hogy minden privilégiumnak a korona a forrása.{{refhely|Sutherland 1963|149. o.}}

A király állandó háborúskodása nagy terhet rótt a kincstárra.{{refhely|Harriss 1975|49. o.}} Eduárdnak több lehetősége is nyílott további források előteremtésére: vámot és adót szedhetett, kölcsönt vehetett fel vagy egyszeri adót róhatott ki. 1275-ben az angol kereskedőkkel való tárgyalások után állandó adót vetettek ki a gyapjúra. 1303-ban a külföldi kereskedőkkel egyezett meg hasonlóképpen, bizonyos privilégiumokért cserébe.{{refhely|Brown 1989|65–66. o.}} A királyi vámokból befolyó jövedelmet az itáliai [[Lucca|Luccából]] származó Riccardi bank kezelte (cserébe a walesi háborút finanszírozó kölcsöneikért). Amikor kitört a háború Franciaországgal, a francia király elkobozta a Riccardi vagyonát, és a bankház csődbe jutott.{{refhely|Brown 1989|80–81. o.}} Ezután a [[firenze]]i Frescobaldik hiteleztek az angol koronának.{{refhely|Prestwich 1997|403. o.}}

A korona másik jövedelemforrása a zsidók adóztatása volt, akik közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, és kedve szerint róhatott ki rájuk terheket.{{refhely|Prestwich 1997|344. o.}} 1280-ra kizsákmányolásuk olyan szintre jutott, hogy több pénzt nem lehetett kipréselni belőlük, a politikai alkukban azonban még felhasználhatóak voltak.{{refhely|Prestwich 1997|344–345. o.}} Uzsorakamatra kiadott kölcsöneik miatt igen népszerűtlenek voltak. Eduárd 1275-ben kiadott zsidótörvényében megtiltotta az uzsorát, és igyekezett más foglalkozások felé terelni a zsidókat.{{refhely|Powicke 1962|322. o.}} 1279-ben a király keményen fellépett a pénzérmék illegális [[Pénzcsonkítás|körülnyírása]] ellen: valamennyi zsidó háztartás fejét letartóztatták, és közülük 300-at kivégeztek.{{refhely|Morris 2009|170–171. o.}} A következő évben elrendelte, hogy minden zsidónak prédikációkat kell hallgatnia, ahol a megkeresztelkedésekre buzdították őket, bár ezeknek kevés foganatja volt.{{refhely|Morris 2009|226. o.}} 1290-ben aztán valamennyi zsidót száműzte Angliából.{{refhely|Morris 2009|226–228. o.}} A kitiltással Eduárd jelentős egyszeri jövedelemre tett szert a vagyonok elkobzása és a hitelek eltörlése révén; de a parlamenttel is külön adót szavaztatott meg a száműzésre hivatkozva.{{refhely|Prestwich 1997|345. o.}}{{refhely|Powicke 1962|513. o.}} Hasonló kitiltásokra másutt is sor került, pl. [[II. Fülöp Ágost francia király]] személyes birtokairól 1182-ben, [[IX. Lajos francia király|IX. Lajos]] pedig az 1240-es évek végén űzte el őket; [[I. János bretagne-i herceg]] pedig 1239-ben cselekedett hasonlóan. Az angol tilalmat csak 1656-ban oldották fel.{{refhely|Prestwich 1997|346. o.}}

Az 1290-es évek állandó háborúskodásai nagy anyagi terheket róttak Eduárd alattvalóira. A király 1294-ig háromszor vetett ki különadót, aztán a következő három évben még négyszer, több mint 200 ezer fontot préselve ki belőlük ezáltal.{{refhely|Prestwich 1972|179. o.}} Ehhez adódott még az élelmiszer, a gyapjú és bőráruk rekvirálása és a gyapjúra kivetett népszerűtlen extra adó, a ''maltolt''.{{refhely|Harriss 1975|57. o.}} A túladóztatás egyre okozódó elégedetlenséget szült. Az ellenállást azonban nem a nemesség vagy a köznép, hanem az egyház kezdte. 1294-ben Eduárd az egyházi személyek teljes évi jövedelmének felét követelte hozzájárulásként. A nem fizetőket a király törvényen kívüliséggel fenyegette meg, így végül a többség odaadta a jövedelmét. Az angliai egyház feje, [[Robert Winchelsey]] canterburyi érsek ekkor Itáliában tartózkodott az elhúzódó pápaválasztáson,{{refhely|Powicke 1962|671. o.}} és amikor 1295 januárjában hazatért, már kész helyzet elé volt állítva. A király novemberben újabb különadót vetett ki az egyházra, azonban Winchelsey a frissen kiadott pápai bullára (a ''[[Clericis laicos]]''-ra) hivatkozott, amely a pápa hozzájárulása nélkül megtiltotta, hogy egyházfiak adót fizessenek a világi hatalmaknak.{{refhely|Powicke 1962|674. o.}} Eduárd megint törvényen kívülre helyezéssel fenyegette meg a papokat. Az érsek végül nem mert maga dönteni a kérdésben, minden pap saját lelkiismeretére bízta, hogy a pápának vagy a királynak engedelmeskedik.{{refhely|Prestwich 1997|417. o.}} Az év végén a pápa úk bullát addot ki ''([[Etsi de statu]])'', amely végszükség esetén engedélyezte az adózást.{{refhely|Prestwich 1997|430. o.}}

A világi urak ellenállása később bontakozott ki. Az 1294 februárjában [[Salisbury]]ben tartott parlamenten Roger Bigod norfolki gróf és a király marsallja, tiltakozott a külföldi hadakozás ellen. Arra hivatkozott, hogy a vazallusok hadállítási kötelezettsége csak a király kísérére vonatkozik, vagyis ha Eduárd Normadiába vonul, akkor nem küldheti hűbéreseit Gascogne-ba.{{refhely|Prestwich 1972|251. o.}} A krónika szerint Eduárd a tiltakozásra azt mondta: "Istenemre gróf úr, vagy menni vagy lógni fog", mire Bigod így válaszolt "Ugyanarra esküdve, ó király, nem fogok sem menni sem lógni".<ref>{{cite book|title=The chronicle of Walter of Guisborough|editor=Harry Rothwell|publisher=Camden Society|location=London|year=1957|volume=89|pages=289–90}}</ref> Júliusban Bigod és and Humphrey de Bohun herefordi gróf és királyi hadparancsnok ''(constable)'' tiltakozó feliratot szerkesztett, amelyben összeírták a főleg a túladóztatásra vonatkozó panaszaikat.{{refhely|Harriss 1975|61. o.}} Eduárd nem zavartatta magát, újabb különadót vetett ki, nyilván az ellenállás megtörésének céljával, mert csak a főurak egy kis csoportjának beleegyezését követelte, nem a parlament képviselőiét.{{refhely|Prestwich 1997|422. o.}} Míg Eduárd [[Winchelsea]]-ben gyűjtötte össze a flandriai expedíció erőit, Bigod és Bohun a kincstárnokhoz fordulva megakadályozta az adó beszedését. A király egy kisebb csapattal így is tengerre szállt, és az ország a polgárháború szélére sodródott.{{refhely|Prestwich 1997|425. o.}}{{refhely|Powicke 1962|683. o.}} A feszültséget a skótoktól [[Stirling Bridge-i csata|Stirling Bridge-nél]] elszenvedett megalázó vereség oldotta fel, amely közös feladatban egyesítette a bárókat és a királyt.{{refhely|Prestwich 1997|427. o.}} Eduárd kiadta a Magna Cartát ismét megerősítő oklevelét, valamint a királyi erdők használatát szabályozó új törvényt ([[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] óta először ismét engedélyezte az erdők hasznosítását - kivéve a szarvasvadászatot - a szabadok számára), a nemesség pedig csatlakozott skóciai hadjáratához.{{refhely|Prestwich 2007|170. o.}}

A skót hadjárat után ismét jelentkeztek a korábbi gondok, mert Eduárd vonakodott betartani korábbi ígéreteit, különösen a királyi erdőkre vonatkozóakat. Az 1301-es parlament nyomására a király megígérte az erdők felmérését, de 1305-ben szerzett egy pápai bullát, amely felmentette őt a kötelezettsége alól.{{refhely|Prestwich 1997|525–526. o., 547–548. o.}} Közben sikerült kiegyeznie az ellenállás vezetőivel, a gyermektelen Bigod jelentős összegért cserébe őt tette meg örökösének, Bohun pedig még 1298-ban meghalt.{{refhely|Prestwich 1997|537–538. o.}} [[V. Kelemen pápa]] 1305-ös megválasztása után bosszút állt Robert Winchelseyn is: Kelemen gaszkon volt, aki a királyt pártolta, és kérésére elmozdította pozíciójából a canterburyi érseket.{{refhely|Prestwich 2007|175. o.}}

A skót lázadás 1296-os legyűrése után Eduárd lezártnak tekintette az ügyet, de rövidesen újabb felkelés indult [[William Wallace]] vezetésével. 1297. szeptember 11-én a Stirling Bridge-i csatában egy jóval kisebb skót sereg megfutamította John de Warenne, surreyi gróf vezette angol erőket.{{refhely|Barrow 1965|123–126. o.}} A vereség megdöbbentette az angol közvéleményt, de azonnal megkezdődött egy megtorló hadjárat szervezése. Amint Eduárd hazaért Flandriából, északra indult, és 1298. július 22-én a [[falkirki csata|falkirki csatában]] szétverte Wallace csapatait.{{refhely|Prestwich 1997|479. o.}} A király azonban nem tudta kihasználni előnyét, és a következő évben a skótok visszafoglalták [[Stirling]] várát.{{refhely|Watson 1998|92–93. o.}} 1300-ban és 1301-ben újabb hadjáratokat vezetett Skóciába, és bevette Caerlaverock várát, a skótok azonban most már kerülték a nyílt csatát, és inkább pusztító betöréseket intéztek az angol földekre.{{refhely|Prestwich 2007|233. o.}}

A skótok [[VIII. Bonifác pápa|VIII. Bonifác]] pápát kérték fel hűbéruruknak, de amikor a pápa 1301-ben levelet írt ezügyben az angol királynak, hatázott elutasításban részesült. 1303-ban Eduárd békét kötött a franciákkal, ezáltal megfosztotta a skótokat a külföldi támogatástól.{{refhely|Prestwich 2007|497. o.}} A skót nemesség lassanként meghódolt Eduárdnak, köztük Robert de Brus unokája, [[I. Róbert skót király|Robert Bruce]] is. 1304-ben az angolok ismét elfoglalták a stirlingi várat.{{refhely|Powicke 1962|709–711. o.}} 1305-ben aztán Sir John de Menteith elárulta Wallace-t, és átadta őt az angoloknak, akik Londonban nyilvánosan kivégezték a felkelők vezérét.{{refhely|Watson 1998|211. o.}} Skócia nagy része így déli uralom alá került, és angolok, vagy Eduárdhoz hű skótok kormányozták.{{refhely|Powicke 1962|711–713. o.}}

1306-ban a helyzet újabb fordulatot vett. Robert Bruce meggyilkoltatta riválisát, John Comynt, és néhány héttel később, március 25-én megkoronáztatta magát.{{refhely|Barrow 1965|206–207. o., 212–213. o.}} Bruce fegyvert fogott az ország függetlenségének visszaállítására, és támadása meglepetésként érte az angolokat.{{refhely|Prestwich 2007|506. o.}} Eduárd beteg volt, így maga nem utazhatott északra. Főseregüket a trónörökös vezette, akit [[Aymer de Valence pembroke-i gróf|Aymer de Valence]] pembroke-i gróf és Henry de Percy segített.{{refhely|Prestwich 1997|506–507. o.}} Az angolok kezdetben sikeresen nyomultak előre: jűnius 19-én a methveni csatában Aymer de Valence megfutamította Bruce-t, és visszafogalatákvisszafoglalták a felkelőktől az elveszített területeket.{{refhely|Prestwich 1997|507–508. o.}}

Eduard kegyetlenül elbánt Bruce rokonaival és támogatóival. Az újdonsült skót király nővérét, Maryt egy ketrecben kilógatta Roxburgh várának faláról, és négy évig ott tartotta. Isabella MacDuff buchani grófnő, aki a koronázást végezte, hasonló sorsra jutott Berwick várában. Bruce öccsét, Neil-t kizsigereléssel és felnégyeléssel végeztette ki.<ref>{{cite web |title="Elizabeth de Burgh and Marjorie Bruce |publisher=Education Scotland |url=http://www.educationscotland.gov.uk/scotlandshistory/warsofindependence/elizabethdeburgh/index.asp |archiveurl=https://web.archive.org/web/20150711203416/http://www.educationscotland.gov.uk/scotlandshistory/warsofindependence/elizabethdeburgh/index.asp |archivedate=11 July 2015 }}</ref><ref>{{cite book |first=David |last=Cornell |url=https://books.google.com/books?id=Uwb2N-K_JcYC&pg=PA65&lpg=PA65&dq=Edward+I+of+England+marjorie+cage+berwick&source=bl&ots=uwTswNLYaI&sig=UCKBaTHM1uzfp9PPhtlrjAmmmGU&hl=en&sa=X&ei=ZIahVYDyGM-ioQS79Z-ADg&ved=0CCQQ6AEwATgU#v=onepage&q=Edward%20I%20of%20England%20marjorie%20cage%20berwick&f=false |title= Bannockburn: The Triumph of Robert the Bruce |publisher=Yale University Press, |year=2009}}</ref> Brutális eljárásával azonban éppen ellenkező hatást ért el a vártnál, a skótok egyre inkább Bruce pártjára álltak.{{refhely|Prestwich 2007|239. o.}}

1307 februárjában a bujkáló Bruce ismét előkerült, és csapatokat gyűjtött. Májusban a Loudon Hill-i csatában legyőzte Aymer de Valence-t.{{refhely|Barrow 1965|244. o.}} A valamennyire javuló állapotú Eduárd maga indult északra, az úton azonban vérhast kapott. Július 6-án a skót határtól délre [[Burgh by Sands]]nél letáborozott. Másnap reggel szolgái felemelték, hogy megetessék, de a karjaikban meghalt.{{refhely|Prestwich 1997|556–557. o.}}

Különböző történetek keringenek Eduárd utolsó kívánságáról. Az egyik hagyomány szerint azt kérte, hogy szívét egy hadsereg vigye el a Szentföldre, és harcoljanak a pogányok ellen. Egy kétesebb történet szerint az volt a kívánsága, hogy csontjait mindig vigyék el a skótok ellen hadjáratokra. A leghihetőbb változat szerint maga köré gyűjtötte Henry de Lacy, Guy de Beauchamp, Aymer de Valence és Robert de Clifford grófokat és bárókat, és megbízta őket, hogy segítség a fiát, Eduárdot; különösen pedig akadályozzák meg, hogy kegyence, [[Piers Gaveston]] visszatérjen az országba.{{refhely|Prestwich 1997|557. o.}} Ez a kívánsága nem teljesült, Gaveston a király halála után szinte azonnal hazatért.{{refhely|Morris 2009|377. o.}} Az új uralkodó, II. Eduárd augusztusig Skóciában maradt, majd félbehagyta a hadjáratot, és visszavonult délre. 1308. február 25-én megkoronázták.{{refhely|Prestwich 2007|179. o.}}

I. Eduárd testét is délre vitték, a walthami apátságban ravatalozták fel, majd október 27-én temették el a [[westminsteri apátság]]ban.{{refhely|Duffy 2003|96. o.|azonos=D96}} A temetés menetéről alig vannak információink, de azt tudjuk, hogy 473 fontba került.{{refhely|Duffy 2003|96. o.|azonos=D96}} Edward szarkofágja purbecki márványból készült szokatlanul egyszerű stílusban, még a megszokott faragott képmás is hiányzik róla; feltehetően üres volt a kincstár a skót háború miatt.{{refhely|Duffy 2003|96–98. o.}} A Londoni Régészek Társasága 1774-ben felnyittatta a koporsót, és megállapította, hogy a király teste jól megőrződött az eltelt 467 év alatt és megmérték Eduárd magasságát is.{{refhely|Prestwich 1997|566–567. o.}} A koporsó oldalán latin felirat maradványai láthatóak: ''Edwardus Primus Scottorum Malleus hic est, 1308. Pactum Serva'' („Itt fekszik I. Eduárd, a skótok pörölye, 1308. Tartsd meg az eskütǃ”). Utóbbi kifejezés arra utal, hogy a király megesküdött, hogy megbosszulja Robert Bruce árulását.{{refhely|Morris 2009|378. o.}}{{refhely|Duffy 2003|97. o.|azonos=D97}} Ennek alapján I. Eduárdnak a történészek a „Skótok pörölye” melléknevet adták, amelyet először csak a 16. században használt John Feckenham.{{refhely|Prestwich 1997|566. o.}}{{refhely|Duffy 2003|97. o.|azonos=D97}}

Franciaországi Margittól Eduárdnak két fia (mindkettő megérte a felnőrrkortfelnőttkort) és egy, gyermekként meghalt lánya született.