„Martin Seligman” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a {{Életrajz infobox}} cseréje {{Személy infobox}}-ra (WP:BÜ), apróbb javítások |
a Kurzív tartalmú zárójelek korr., egyéb apróság ld.: WP:BÜ |
||
29. sor:
=== Tanult tehetetlenség ===
A [[tanult tehetetlenség]] létezésére a klasszikus kondicionálás során véletlenül fedezett fel. A kísérlet lényege, hogy [[Kutya|kutyákat]] sokkoltak elektromos áramütéssel. A kísérleti során azok a kutyák, melyek kiszámíthatatlan elektromos sokkütést kaptak, nem tettek lépéseket a következő szituációkban – még akkor sem, ha azok valójában megoldhatóak lettek volna. Míg azok a kutyák, melyek nem kaptak sokkütést, rögtön cselekedtek a következő helyzetekben is. Az állatok elveszítették a motiváltságukat, semmi sem érdekelvén őket, teljes apátiába kerültek. A kísérletet megismételte emberi alanyokkal is (ekkor az elektromos sokkokat kellemetlen zajjal helyettesítette) és az eredmények hasonlóak lettek. Ebben az esetben a vizsgálati személyeknek azt kellett megtanulniuk, hogy egy kapcsolótáblán elhelyezett gombok megnyomásával miként tudják megszüntetni a kellemetlen zajt. Az egyik csoport számára a feladat könnyen megoldható volt, míg a másik csoport egyik gomb megnyomásával sem tudta megszüntetni a zajt. Az utóbbi csoportban a résztvevők egy idő után felhagytak a próbálkozással. Ezt követően, miután visszaállították a rendszert, hogy a zaj kikapcsolható legyen gombnyomással, nem minden résztvevő próbálkozott újra, még biztatásra sem. Így Seligman megalkotta a „tanult tehetetlenség”
A kísérlet eredményét kiterjesztve és általánosítva bizonyos élethelyzetekre, megállapította a tanult tehetetlenség motivációt és önértékelést romboló hatását, és annak [[depresszió]]val való szoros kapcsolatát. Rámutatott arra a jellemző viselkedési mintára, hogy ha az ember folyamatosan sikertelenséget tapasztal, az nagymértékben korlátozza további tervei megvalósításában. A sok kudarc után fokozatosan csökken kezdeményezőkészségünk, úgy érezzük, nem múlik rajtunk semmi, túlzottan külső kontrollos személyiségekké válunk, így fölöslegesnek érezzük minden próbálkozásunkat sorsunk jobbra fordítása érdekében (Seligman, 1975).
| |||