„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Link. |
|||
192. sor:
Azonban hiába kezdték ontani a búvárhajókat a német gyárak, Dönitz egyre nehezebben talált gyakorlott legénységet. A háború kezdete óta csaknem száz tengeralattjáró veszett el. A legénység ilyenkor vagy elpusztult, vagy hadifogságba került. Az új tengeralattjárók tisztjeit, matrózait a flotta más egységeitől vezényelték át, és egyre rövidebb kiképzés után küldték csatába.{{refhely|Edwards|139. oldal|azonos=139.}} A szövetségesek anyagi fölénye mellett ennek is köszönhető, hogy 1942 nyár végére havi tízre emelkedett az elsüllyesztett tengeralattjárók száma.{{refhely|Edwards|161. oldal|azonos=161.}}
Pusztulásukba egyre nagyobb mértékben játszott szerepet a szövetséges légierő. Ebben az időszakban minden második búvárhajót repülő, elsősorban az Izlandra telepített 120. repülőszázad [[B–24 Liberator|Liberatorai]] semmisítettek meg, amelyek képesek voltak akár 18 órán át a levegőben maradni. Ezzel 900 kilométerre csökkent az a távolság, amelyet a hajóknak légi fedezet nélkül kellett megtenniük Grönlandtól délre.{{refhely|Edwards|161. oldal|azonos=161.}} A gépek felszerelésében megjelent a levegő-felszín radar (ASV) és a Leigh fényszóró, amelyet a német tengerészek istenverte fénynek ''(Das verdammte Licht)'' neveztek.{{refhely|Edwards|163. oldal|azonos=163.}} Az új felderítési eszközök ellensúlyozására a német hajókat passzív rádiólokátor-észlelő műszerekkel szerelték fel, amelyek jelezték, ha egy radar rádióhullámai elérték a hajót.{{refhely|Keegan|193. oldal|azonos=193.}}
E két eszközzel a repülőgépek megtalálták az éjszaka a felszínen úszó tengeralattjárókat, és pontos támadásokat intéztek ellenük. Ráadásul nemcsak a grönlandi rés, ahová nem értek el a bombázók, szűkült emiatt, hanem az addig védett [[Vizcayai-öböl]] is veszélyessé vált, ahol a búvárhajók kihajóztak a nyílt óceánra, illetve visszatértek támaszpontjukra.{{refhely|Edwards|163. oldal|azonos=163.}}
200. sor:
=== Vissza az óceánra ===
Nyár végére az amerikai légierő megtisztította a part menti vizeket a németektől.{{refhely|Edwards|120. oldal|azonos=120.}} 1942 szeptemberében a szövetségesek felállították az első, négy rombolóból, négy fregattból és két szlúpból álló Támogató Csoportot, amelynek az volt a feladata, hogy a konvojoktól függetlenül vadásszon tengeralattjárókra.{{refhely|Edwards|180-181. oldal|azonos=180-181.}}
[[Fájl:Consolidated Liberator - The Battle of the Atlantic 1939-1945 CA122.jpg|250px|bélyegkép|balra|<center>A búvárhajók réme, a [[B–24 Liberator|Liberator]]</center>]]
A konvojok védelmét azonban az szolgálta a leginkább, ha elhagyták a megszokott útvonalat, és így elkerülték a tengeralattjáró-őrláncokat. 1942 júliusa és 1943 májusa között például 174 veszélyeztetett konvojból 105-öt sikerült békés vizekre irányítani, 53 esetében minimalizálták a veszteséget, és csak 16 karaván futott bele a németekbe.{{refhely|Keegan|188. oldal|azonos=188.}} A hajókaravánok hatvan százalékának sikerült veszteség nélkül elérnie kijelölt célállomását.{{refhely|Murray}} Ebben nagy szerepet játszott, hogy szövetségesek bevezették a magas frekvenciás iránymérés (HF/DF, tengerészeti [[szleng]]ben a ''Huff Duff'') is, amely lehetővé tette, hogy a konvojt követő tengeralattjáró helyzetét, annak üzenetei alapján, a kísérő hadihajók megállapítsák.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}} Emellett megkezdték a kísérőhordozók hadrendbe állítását, amelynek révén a harci gépek sokkal közelebbről indulhattak a tengeralattjárók ellen.{{refhely|Keegan|182. oldal|azonos=182.}}
| |||