Wikipédia

„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés

Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
→‎A flotta vége: A térképen nézve.
Nincs szerkesztési összefoglaló
21. sor:
A német hadvezetés elsődleges célja az volt, hogy a tengeralattjárók elvágják a Nagy-Britanniát a világgal összekötő tengeri útvonalakat, és a kereskedelmi hajók folyamatos pusztításával megfojtsák a súlyosan importfüggő brit gazdaságot, és kiéheztessék a társadalmat. A szövetségesek válasza a Németország elleni tengeri blokád volt.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}}{{refhely|Naval History 1}}{{refhely|Costello|66-67. oldal|azonos=66-67.}}
 
A tengeri háború során a hadviselők két különböző [[stratégia|stratégiát]] alkalmaztak: a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségesek]] a kereskedelmi hajókat hajókaravánként (angol nevén [[konvoj]]) indították el és védelmük érdekében melléjük rombolókat és korvetteket rendeltek, a németek pedig [[Farkasfalka|farkasfalkákat]] állítottak össze a tengeralattjárókból, amelyek együttműködve támadták a lassú felszíni hajókat.{{refhely|Keegan|186. oldal|azonos=186.}} A szövetségesek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a hajók optimális számát és a hajókonvojok védőkíséretét úgy határozzák meg, hogy minimalizálni lehessen a veszteséget és ez az úgynevezett [[operációkutatás]] jelentős fejlődését hozta, amit aztán később a gazdasági életben is alkalmazhattak, valamint jelentős részben [[Neumann János]] munkásságának köszönhettek.
 
Az összecsapás első szakasza 1939. szeptember és 1940. június között zajlott. Ebben az időben az angol-francia koalíció kiszorította a német felszíni kereskedelmi teherhajókat a tengerekről, felállította a blokádot, és ezzel gyakorlatilag nullára csökkentette [[Németország]] vízi utánpótlását. Eközben a német tengeralattjárók rendszeres támadásokat indítottak a [[Egyesült Királyság|Brit-szigetek]] ellátását biztosító kereskedelmi hajók ellen, amibe elenyésző mértékben a Kriegsmarine felszíni hadihajói is bekapcsolódtak.{{refhely|Encyclopaedia Britannica}}
 
Az atlanti csata második felvonása 1940 nyarán kezdődött, amikor a németek – [[Dánia]], [[Norvégia]] és a [[Benelux államok]] után – [[Franciaország]]ot is megszállták. Mivel a németek az északi kikötők után megszerezték a francia atlanti bázisokat is, kiterjesztették és minden korábbinál gyilkosabbá tették a tengeralattjáró-háborút. 1942 első fél évében, az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően, [[Karl Dönitz]] tengeralatjáróitengeralattjárói megjelentek az amerikai keleti part előtt is, ahol kihasználva az amerikai felkészületlenséget, hatalmas pusztítást végeztek.{{refhely|Edwards|98-99. oldal|azonos=98-99.}}
 
Az angolszász szövetségesek folyamatosan fejlesztették eszközeiket és taktikájukat, és az amerikai gyárak ontani kezdték a teher- és hadihajókat. A németek, hiába gyorsították fel a búvárhajó-kibocsátást, nem tudtak lépést tartani, és egyre nagyobb árat kellett fizetniük minden elsüllyesztett tonna után. 1943 májusában több mint negyven tengeralattjáró pusztult el, és Karl Dönitz admirális belátta, az atlanti háborút elvesztették.{{refhely|Murray}}
58. sor:
A britek, tanulva az [[első világháború]] tapasztalataiból, a konfliktus kitörésekor azonnal megkezdték a kereskedelmi hajók szervezett, hadihajók által kísért alakzatokba gyűjtését, vagyis az úgynevezett [[konvoj]]ok felállítását.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} A magányos hajókat a tengeralattjárók akár nappal is megközelíthették a felszínen, ami gyorsabb haladást és pontosabb célzást tett lehetővé, a hadihajókkal megerősített konvojok ellen viszont csak éjszaka támadhattak. Mivel a tengeralattjárók a víz alatt legfeljebb a felszíni hajók sebességével haladtak, ha nem voltak a karaván felbukkanásakor jó helyzetben, később már nem, vagy csak nehezen érték utol a kiszemelt célpontot.{{refhely|Keegan|185. oldal|azonos=185.}}
 
A hajók védelmére az Admiralitás 220, [[Szonár|Asdic-hanglokátorral]] felszerelt hadihajót – 165 [[romboló]]t, 35 [[szlúp]]ot és [[korvett]]et, valamint 20 felfegyverzett vonóhálós halászhajót – állított szolgálatba.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} A kíséret az első időszakban elég gyenge volt, általában néhány romboló és korvett vigyázott negyven teherhajóra, miközben nagyjából öt és fél ezer kilométert tettek meg az óceánon.{{refhely|Keegan|186. oldal|azonos=186.}} A karavánba sorolt hajók optimális számát és a védőkíséretet úgy határozzák meg, hogy minél kisebb veszteség érje őket útjuk során. A számítások az [[operációkutatás]] jelentős fejlődéséhez járultak hozzá és hasonlóan Japán bombázásához használt légi konvojok méretének meghatározásához jelentős alapot adott [[Neumann János]] munkássága, aki személyesen is részt vett az amerikai haditechnikai kutatásokban.<ref>{{Cite web |url=https://cs.stanford.edu/people/eroberts/courses/soco/projects/1998-99/game-theory/neumann.html |title=Von Neuman and The Development of Game Theory |accessdate=2018-11-30 |publisher=[[Stanford Egyetem]] weboldala cs.stanford.edu |language=angol }}</ref>
 
Az Asdic-hanglokátor kifejlesztőjéről, az ''A''llied ''S''ubmarine ''D''etection ''I''nvestigation ''C''ommittee (Szövetséges Tengeralattjáró Felderítési Vizsgáló Bizottság) kapta a nevét.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} Visszhang-alapon működő műszer volt, amelynek hatótávolsága azonban az ezer métert sem érte el. 1944-ig a mélységet nem mutatta, csak a búvárhajó távolságát és mozgási irányát. Emiatt a mélységi bombák gyújtószerkezetét, amely a víznyomás hatására lépett működésbe, általában becslések alapján állították be. Ezek a fegyverek azonban csak akkor voltak hatásosak, ha elég közel robbantak a tengeralattjáróhoz. 1943-tól korszerű lokátorok is segítették a szövetségeseket, ezek elsősorban a felszínen úszó hajók ellen voltak sikeresek.{{refhely|Keegan|186. oldal|azonos=186.}}
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Atlanti_csata_(második_világháború)”