„Torino” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
indokolatlan törlések visszavonása Címke: Visszavonás |
|||
101. sor:
=== Modern kor ===
1706-ban a francia csapatok 117 napig ostromolták a várost, de nem sikerült bevenniük. Az ezt követő [[utrechti béke (1713)|utrechti béke]] alapján a [[Szárd Királyság]]ot a szavojai hercegséghez csatolták. Ekkor kezdődött a már 90 000 lakosú város átalakítása [[Filippo Juvarra]] tervei alapján.
[[I. Napóleon francia császár|I. Napóleon császár]] idején, [[1801]] és [[1814]] között ismét [[Franciaország]]hoz tartozott.
A [[Bécsi kongresszus]] és a restaurációt követően Piemont kezére került [[Genova]] és egész [[Liguria]] ([[Genovai Köztársaság]]), és elindult az a folyamat, amely alig több, mint ötven év alatt az [[olasz egység]] kialakulásához vezet. Torino az olasz egyesítés egyik élharcosává vált: [[1861]]-ben itt választotta a parlament [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuelt]] Olaszország királyává. Az egyesült olasz állam fővárosa Torino lett 1861-től 1865-ig, míg [[Firenze|Firenzébe]] nem helyezték át. ([[Róma]] 1870 óta főváros). === Torino fejlődik ===
A [[19. század]] végén gyors iparosodás kezdődött: [[1871]]-ben megnyitották az [[Alpok]] alatt átvezető [[Fréjus-alagút|Fréjus-alagutat]], [[1899]]-ben alapították a [[Fiat]]ot, [[1906]]-ban pedig a [[Lancia|Lanciát]]. 1902-ben és 1911-ben Torino a Világkiállítás helyszíne volt. A folyamatosan fejlődő város lakossága 30 év alatt közel megduplázódott, az 1880-as években számolt negyedmilliós népesség a 20. század első évtizedének végére {{szám|430000}}-re nőtt.
Olaszország belépése az [[első világháború]]ba mély nyomokat hagyott a torinói lakosságban is. 1919 és 1920 között éleződtek a társadalmi konfliktusok a gyári munkások és a nagyiparosok között ( ''ún. két vörös év''). Több gyárat (köztük a FIAT-ot, amelynek Lingotto üzeme a világ akkori legnagyobb autógyártó üzeme volt) elfoglaltak a munkások, akik autonóm módon folytatták a termelést.
[[1922]]-ben a [[Marcia su Roma|római menetelés]] (marcia su Roma) után a [[fasizmus]] teret hódított Olaszországban, és nem kímélte az ellenállókat. 1922. december 18-án Torinóban a Piero Brandimarte vezette fasiszta csapatok 11 antifasisztát öltek meg (torinói mészárlás), valamint felgyújtották a Munkáskamara épületét.
114 ⟶ 115 sor:
A [[második világháború]] alatt Torinót mint fontos ipari központot folyamatosan bombázták a szövetségesek. Az első támadás 1940. június 11-én következett be, az utolsók 1945-ben. 1943-ban a városban sztrájkmozgalom indult, ami aztán egész Észak-Olaszországra kiterjedt , és az antifasiszta mozgalmak újjászületését jelentette. Szeptember 8-át követően Torinót elfoglalták a náci csapatok, és egészen 1945. április 25-ig tartották ellenőrzésük alatt, amikor a partizánok átvették az irányítást. Május 3-án megérkeztek a szövetségesek csapatai is.
A második világháború után a város gyorsan újraépült, még jobban erősítve ipari szerepét. A komoly munkaerőt igénylő termelés hatására a [[Dél-Olaszország|Mezzogiornóból]] folyamatosan áramlottak be a munkát kereső déliek, így a város lakossága is robbanásszerűen nőtt, 1960-ban elérte az 1 milliót, 1975-ben pedig elővárosokkal együtt az 1,5 milliót is.
1962 júliusát követően erőszakhullám sodor végig a városon a gazdasági csoda ellenére. Ellentétek feszülnek a Munkásunió és a dolgozók között, valamint a torinóiak és a bevándorlók között, hiszen a város korántsem volt felkészülve a nagy számú újonnan érkezők fogadására, többek között nem volt elegendő lakás sem. A feszültségek gyakori utcai demonstrációkhoz vezettek. A társadalmi és politikai feszültségek csúcspontja a 70-es évek. A '80-as években a várost is elérte a klasszikus ipari termelés hanyatlása, így a lakosságszám is csökkenni kezdett. Ma több mint 900 ezer lakosa van a városnak.
| |||