„Gemini–8” változatai közötti eltérés

A célrakéta startja után minden figyelem a 19-es indítóállásra terelődött, ahol a Gemini űrhajó állt, immár fedélzetén a felszállásra kész legénységgel (Armstrong és Scott tizennégy perccel azelőtt szálltak be az űrhajójukba, hogy az Agena útnak indult). A szoros indítási ablak miatt nem volt túl sok késlekedésre idő, ezért kisebb pánik lett úrrá, amikor Scott biztonsági övének csatjába beleszáradt epoxy ragasztót találtak. A tartalék Pete Conrad és a kilövőállás vezetője Guenther Wendt közös erőfeszítésével sikerült hamarjában kikaparni a felesleges anyagot a csatból. Ahhoz, hogy a tervben szereplő két keringésen belüli randevút tartani lehessen, a startnak nagyon pontosan kellett végbemennie.<ref name="OTSoT_ch11_6">{{cite web|url=https://https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4203/ch13-6.htm|title=On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - The Whirligig|author=Barton C. Hacker és James M. Grimwood|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2018-12-20}}</ref>

[[1966]]. [[március 16.|március 16]]-án 11:41:02-kor (16:41:02 UTC) a Titan rakéta életre kelt és öt perces működéssel egy 160*272 kilométeres ellipszis pályára lökte a Gemini űrhajót és utasait is. További álmélkodásra kevés idő maradt, azonnal el kellett kezdeni az előkészületeket az Agena megközelítésére, amely ekkor 1963 kilométerrel járt előttük egy magasabb pályán. Az űrhajósok pályája ezúttal is úgy volt beállítva – a Gemini VIA-hoz hasonlóan –, hogy a közelítés nagy része beavatkozás nélkül megtörtént. ezért a repülés ezen fázisában a két űrhajós bátran tekinthette az utat sétarepülésnek, ahol nézelődhettek. [[Ausztrália]] az éjszakai félgömbön úszott alájuk, majd [[Hawaii]] már a nappali félgömbön következett, igaz felhők takarták. Hamarosan ismét hazai föld felett jártak, ahol Armstrong megpróbálta kivenni [[Los Angeles]] és a közeli sivatagi reptér, az [[Edwards AFB]] körvonalait, ahol évekig volt tesztpilóta korábban. A Gemini első, 5 mp-es pályamódosító manővere 1 óra 34 perccel a start után, amikor lecsökkentették a pályájuk [[földközelpont]]ját. A második pályakorrekció a második keringés apogeumán volt. Ebben az időben a sebesség 15 m/mp-es növelésével nőtt a perigeum is. A harmadik hajtóműindítás biztosította, hogy a megfelelő pályasíkban legyenek. 90 fokkal a menetiránynak háttal fordultak, és 8 m/mp-es korrekciót végeztek a [[Csendes-óceán]] felett. Aztán végül kellett még egy 0,8 m/mp-es gyújtás, mert a földi irányítók felfedezték, hogy nincsenek pontosan a megfelelő helyzetben a rakéták hibája miatt. A repülés ezen viszonylag csendes ideje alatt Armstrong és Scott evett egy keveset Schirráék azon tapasztalatából kiindulva, hogy a két előd űrhajós elfelejtett enni, majd a feladatok annyira elsodorták őket, hogy végül nagyon éhesen és emiatt fáradtan is dolgozták végig a napjukat. Ezt a hibát elkerülendő Armstrongék elővették az élelemcsomagjaikat, amelyek főként szárított [[vákuum]]csomagolt élelmiszerek voltak és amelyek a víz hozzáadása után is eléggé szárazak, íztelenek maradtak.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

A következő pályakorrekció azt célozta, hogy a Gemini pályasíkja megegyezzen teljesen az Agenaéval, ám ez kissé felemásra sikeredett. Ehhez még a Csendes-óceán felett repülve 90 fokkal a repülési irányra állították be az űrhajó orrát és egy 8 m/sec sebességet adtak hozzá a meglévőhöz egy hajtóműindítással, amellyel megváltoztatták a pályát. Hogy megbizonyosodjanak róla, hogy sikerrel jártak-e, rádión jelentették a manővert, amire nem érkezett válasz, ezt ők annak tudták be, hogy minden rendben. Csak később, a mexikói követőállomás hatósugarában jelentkezett Jim Lovell CapCom, hogy nem jók az eredmények még 0,6 m/sec-mal kell változtatni az űrhajó sebességén. A helyzetet nehezítette, hogy nagyon kevés idő maradt az előkészületekre és így csak az űrhajó helzetének állítására maradt idő, a navigációs rendszer újrakalibrálására nem.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

A randevú végső fázisa a radar bekapcsolásával kezdődött. A gyártó Westinghous mérnökei szerint a berendezésnek 343 kilométer távolságban kellett először megtalálnia a célpontot, amellyel szemben Armstrongék a gyakorlatban úgy találták, hogy a [[radar]] 332&nbsp;km-re az Agenától mérte be a célpontot. A repülés 4. órájában egy újabb begyújtást hajtottak végre, amely körpályára állította, 28&nbsp;km-re az Agena alatt. Ezzel megkezdődött a randevú legvégső szakasza.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

Az Agenat először 140&nbsp;km távolságról látták meg és amikor 102&nbsp;km-en nyilvánvalóvá vált, hogy az tényleg a céltárgy, ami előttök fénylik, automatikus üzemmódra kapcsolták a számítógépet. Ezután hamarosan az Agena beleveszett az éjszakai félgömb homályába, hogy néhány pillanat múlva a rajta villogó navigációs fények alapján pillantsák meg az űrhajósok. Armstrong ekkor kalibrálta újra a navigációs rendszert a lehető legpontosabb manőverezéshez. Ezután megkezdődhetett a Gemini pályájának finomhangolása, hogy az teljesen az Agena-éhoz simuljon. Armstrong a starttól számítva 5 órával 14 perccel és 56 másodperccel indította azt a hajtóműindítást, amellyel az akkorra hiányzó 100 km-t áthidalja. Ehhez manőverek szövevényes rendszerére volt szükség, amelyhez Scott diktálta hangosan a radarról jövő adatokat, Armstrong irányította az űrhajót. Végül 46 méterre közelítették meg az Agena-t, ahol megállapodtak és relatív sebességkülönbség nélkül, „kötelékben” repültek tovább a másik űreszközzel. Ezzel a manőverek randevút érintő része lezárult.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

Az irányítóközpontban kisvártatva ováció tört ki, a világ első űrdokkolását véghez vitte a NASA. Ezután a tervek szerint az következett, hogy a legénység átkapcsol az Agena irányítórendszerére és a célrakéta hajtóművével végez manővereket összekapcsolt állapotban. Ehhez kapcsolódott egy elővigyázatossági szabály, amit az irányítóközpont adott le rádión Armstrongéknak: „amennyiben bármilyen problémát tapasztalnak az űrhajók irányításával, vagy az Agena megvadulna, azonnal váljanak le róla”. A manőverezés előtt az űrhajósok teszteket futtattak le és próbamanővereket végeztek: az Agena segítségével 90 fokkal jobbra fordították az űrszerelvényt. A teszt közben, amikor Scott begépelt egy újabb parancsot a komputerbe (Dave Scott oldalán voltak a Gemini űrhajó műszerfalán az Agena irányításáért felelős kezelőszervek), a szeme átsiklott a [[műhorizont]] jelzőn, amely szerint 30 fokra bedőltek és pörögnek (a szemmel való ellenőrzésre nem volt mód, mivel az éjszakai félgömb felett repültek és nem látszott a Föld horizontja).<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

Dave Scott ezen szóbeli jelzésével indult az egész Gemini–propgram legnagyobb vészhelyzete.Scott így jelezte prancsnokának, hogy az ő műszerén egy váratlan jelet olvasott le. Armstrong is ugyanezt a jelzést olvasta le a saját oldalán a műszerfalról, ami teljesen váratlanul érte őket. Először ösztönösen kiegyenlítette a forgást az OAMS kormányrendszerrel és stabilizálta a hajót. De a forgás azonnal újra indult. Ekkor azonnal eszükbe jutott az utasítás, hogy ha valami nem megy jól a manőverezéssel, valószínűleg az Agena-val van a baj, ezért le kell választani. Közben az űrhajó kirepült a rádió követőállomások hatósugarából és az előadódó meghibásodás megoldása teljes egészében a két űrhajósra maradt. Ekkor Scott lekapcsolta az Agena irányítórendszerét, majd stabilizálták a hajókat, még mindig összekapcsolva. A probléma úgy tűnt megoldódott, de négy perc elteltével újra kezdődött a forgás. Az űrhajósok először arra gondoltak, hogy tesztet futtatnak, vajon milyen forgást bír még el az összekapcsolt űrhajórendszer.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

A forgás hamar elérte az egy fordulatot másodpercenként. A fellépő centrifugális erő hatására az űrhajósok szédülni kezdtek, amely azzal fenyegetett, hogy hamarosan elvesztik az eszméletüket, majd akár meg is halhatnak, ha nem tesznek a forgás ellen valamit. A helyzet kezdett olyan rosszara fordulni, hogy az űrhajósok látása kezdett elhomályosodni a szédüléstől és nem tudták leolvasni a műszereket. Ekkor merült fel Armstrongban az egyetlen használható lehetőség. Az űrhajónak két különálló, más-más célra tervezett kormányrendszere volt, a Föld körüli pályán használt OAMS (Orbital Attitude and Maneuvering System) és a csak a légköri visszatéréskor használt RCS (Reentry Control System) Az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben alkalmazni lehetett, az OAMS kikapcsolása és váltás az RCS-re. Ez azonban szigorúan tilos volt a műveleti tervek szerint, mivel az RCS-t csak a légköri visszatérés közben lehetett használni, ha valamiért ebből a rendszerből idő előtt kifogyott a hajtóanyag, az a biztonságos visszatérést és leszállást veszélyeztette volna. Armstrong a vészhelyzetben mégis úgy határozott, hogy deaktiválja az OAMS-t és működésbe hozza a vélhetően jól működő másik párhuzamosan működő kormányrendszert és azzal állítja meg a forgást.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

A forgás megállítására való első kísérlet kudarcot vallott, az átkapcsolás után Armstrong nem tudta stabilizálni az űrhajót. Majd következett egy próbálkozás Scott részéről is, aki ugyanolyan sikerrel járt. Ekkor újraellenőrizték a kapcsolók állását, hátha valamelyik irányító kapcsoló maradt rossz állásban és ekkor vége engedelmeskedett a rendszer és sikerült stabilizálni az űrhajót. Tették mindezt a pályájuk egy olyan szakaszán, amikor ismét rádiócsendben repült az űrhajó és csak magukra voltak utalva. Miután a helyzet megoldódott, Armstrong még megkereste a hiba okát. Visszakapcsolta az OAMS-t és egyesével végigtesztelte a fúvókákat, amelynek végén a nyolcas számú fúvóka bizonyult hibásnak, aktiválása után azonnal újra indult az űrhajó pörgése. Természetesen a hiba diagnosztizálását követően Armstrong ismét deaktiválta az OAMS kormányrendszert.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>

A repülések szigorú szabályai szerint attól a pillanattól kezdve, hogy az RCS-t aktiválták a lehető leggyorsabban le kellett szállni. Az irányítás hamarosan meg is erősítette ezt: az Gemini VIII nem repülheti végig a tervezett négy napos küldetését, hanem törölték az összes hátra levő feladatot és az űrhajó lehető leggyorsabban történő leszállítását határozták el. Ezzel csak egy komolyabb probléma mutatkozott, a keringés precessziója miatt egy azonnali leszállás a Csendes-óceánrs trvődött, miközben a mentőalakulatok az eredetileg tervezett atlanti-óceáni leszállóhelyen várták az űrhajót. A vészhelyzeti protokoll azonban könyörtelen volt, az űrhajónak az első adandó alkalommal le kellett szállnia és erre a Csendes-óceán volt az egyetlen megoldás, ahol csak vészhelyzeti ügyeletet tartott az amerikai hadiflotta. Az irányítás a hetedik keringésre határozta meg a leszállást a lehetséges tartalék leszállóhelyek (ahol tartózkodtak amerikai hajóegységek) figyelembe vételével.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>