„Gemini–8” változatai közötti eltérés

a
AWB Szövegcsere: [093] Külső hivatkozás dupla http://-vel, replaced: https://https:// → https:// AWB
(tataroz sablon le, a cikk kész)
a (AWB Szövegcsere: [093] Külső hivatkozás dupla http://-vel, replaced: https://https:// → https:// AWB)
}}
 
A '''Gemini–8''', vagy hivatalos megjelölése szerint a '''Gemini VIII''' az amerikai [[Gemini-program]] hatodik emberes küldetése volt. A NASA ezzel a repüléssel folytatta azon sorozatát, hogy az [[Apollo-program]]ban kitűzött holdraszálláshoz szükséges műveletekről bebizonyítsa, hogy kivitelezhetők. A Gemini repülések során már csak egyetlen kipróbálatlan művelet maradt hátra, két űrhajó összekapcsolása, azaz a dokkolás. Lényegében ez a repülés zárta a sort a kipróbálatlan műveletek között, ez után a repülés után már csak a tudás elmélyítése, a gyakorlás volt a célja a további repüléseknek.
 
A repülés fő célja a dokkolás volt, ezért ismét visszatértek az [[RM–81 Agena|Agena rakétához]], mint céltárgyhoz, amelyet alkalmassá tettek egy dokkolószerkezettel a [[Gemini űrhajó]] fogadására. A tervek között egy háromnapos út szerepelt, mivel az összekapcsolt Gemini–Agena űrszerelvénnyel manővereket terveztek végezni és az Agena áramellátását is a Gemini [[üzemanyagcella|üzemanyagcellái]] biztosították volna, amelyek így három napra elegendő ellátmánnyal rendelkeztek a biztonsági tartalékokat nem számítva. Az Agena elérését és a dokkolást is hamarabb tervezték, mint az első sikeres randevúnál, ezúttal már 2 keringés alatt létre akarták hozni a találkozást. A dokkolás mint fő célkitűzés mellett másodlagos tervek is voltak, Dave Scott űrsétát kellett volna végezzen, majd az Agena-val összekötve még egy fantomrandevút is terveztek a [[világűr]] egy kiválasztott pontjával.
 
A repülésre [[Donald Slayton|Deke Slayton]] a repülő személyzetekért felelős igazgató [[Neil Armstrong]] parancsnokot és [[David Scott|Dave Scott]] pilótát jelölte ki. Dave Scott személyében ezen a repülésen debütált a [[NASA harmadik űrhajós válogatása|NASA harmadik űrhajós válogatásán]] kiválasztott űrhajósok, az ún. ''Új Tizennégyek'' első képviselője, akiknek jelentős része később a holdutazásokon is szerephez jutott. Az űrhajósok összesen tíz kísérlet részesei lettek volna, köztük katonai kísérleteké is és az első olyan űrsétát is tervezték számukra, ahol nem csak a korábbi kinn tartózkodás, hanem érdemi munka, illetve az arra irányuló kísérletek voltak megcélozva.
 
A startra [[1966]]. [[március 16.|március 16]]-án 11:41:02-kor (16:41:02 [[UTC]]) került sor. Előtte az Agena is sikeresen elstartolt és pályára állt, így nem volt akadálya, hogy egy rövid megközelítés után a két űrhajó megtalálja egymást odafenn. A munka nagyobb részért most is Newton törvényei végezték el, a gondosan kiválasztott pályákkal a Gemini lényegében automatikusan megközelítette az Agenát. Armstrong az utolsó 100 kilométeren (egész pontosan 102  km-en, amikor a radar jelezte az Agena befogását) irányította a Geminit, amely manőverek végén 46 méterre közelítették meg a célrakétát, ahol is megszüntették a relatív [[sebesség]]különbséget és egy ideig kötelékben repültek. Amikor az irányítás engedélyt adott a dokkolásra, Armstrong nagyon óvatosan, 8 centiméter/másodperces sebességgel megközelítette az Agenát, majd a két űrhajó szilárd kapcsolatban egyesült.
 
Szinte azonnal a világ első sikeres űrdokkolását követően vészhelyzet alakult ki. Az űrhajósok észrevették, hogy az űrhajójuk forogni kezdett a hossztengelye körül. Az irányítás korábbi figyelmeztetése alapján a legénység azt feltételezte, hogy az Agena romolhatott el és ezért a figyelmeztetés alapján jártak el: azonnal leváltak az Agena-ról. Ekkor azonban a probléma eszkalálódott, a pörgés elviselhetetlen mértékre gyorsult, elérte a másodpercenkénti egy fordulatot. Kiderült, hogy mégsem az Agena a hibás, hanem maga a Gemini űrhajó. A két űrhajós életveszélybe került (a pörgés miatt szédülés és látászavarok jelentkeztek náluk és a folyamat végén akár meg is halhattak volna), ám végül Armstrong rendkívüli lélekjelenléttel, az elsődleges kormányrendszer lekapcsolásával és egy másik, csak a légköri visszatérésre tartogatott kormányrendszer aktiválásával elhárította a vészhelyzetet. A két kormányrendszer közötti váltás azonban azt jelentette, hogy a repülést muszáj megszakítani és a lehető leggyorsabban le kell szállnia az űrhajónak. A hatodik keringésben végül az eredetileg tervezett [[Atlanti-óceán]] helyett a [[Csendes-óceán]]on kényszerleszállt az űrhajó [[Japán]] közelében, ahol az addigra odarendelt mentőalakulatok rövid idő után kiemelték az űrhajót és utasait.
{{fő|Gemini-program}}
 
A [[Gemini-program]] egy átmeneti, lényegében technikai űrprogram volt, szinte önálló célkitűzések nélkül, amely azért jött létre, hogy támogassa a [[John Fitzgerald Kennedy|Kennedy elnök]] által bejelentett [[Apollo-program]]ot, hogy megalapozza a holdraszállást. Az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]] és a [[Szovjetunió]] között a [[hidegháború]] részeként az [[1950-es évek]] végén és az [[1960-as évek]] elején elindult az [[űrverseny]]. Ez az inkább politikai, ideológiai verseny arról szólt, hogy kinek fejlettebb a gazdasága, a tudományos és kutatási potenciálja, ki tud előbb végrehajtani az akkori idők csúcstechnológiai ágazatában, az űrtevékenységben valamilyen teljesítményt. A szovjetek a [[Szputnyik–1]] [[1957]]. [[október 4.|október 4]]-i felbocsátásával megnyerték az űrverseny „első futamát”, majd onnantól kezdve egy sor más eredménnyel előzték meg az amerikaiakat (pl. állatok felbocsátása, a Hold elérése űrszondával, stb.). Az amerikaiak hiába összpontosították erőforrásaikat (és alapították meg a [[NASA]]-t, hogy visszavágjanak, sőt átvegyék a vezetést az űrben, a világ első űrhajósát, [[Jurij Alekszejevics Gagarin|Jurij Gagarint]] is a szovjetek juttatták fel a [[Vosztok–1]] fedélzetén [[1961]]. [[április 12.|április 12]]-én.
 
Az amerikai közvélemény számára ezek a szovjet elsőségek már-már háborús csatavesztésekként csapódtak le és mindenki azt várta el a mindenkori kormányzattól, hogy vágjon vissza az ellenlábas szovjeteknek és Amerika előzze meg a szovjeteket az űrtevékenységben. A Gagarin repülésével elszenvedett minden korábbinál nagyobb presztízsveszteségre az újonnan feláll Kennedy adminisztráció azt a megoldást találta, hogy kell egy olyan szenzációsan nagy cél az űrtevékenységben, amelynek teljesítésével automatikusan eltörlik annak emlékét, hogy az első műholddal, vagy az első emberrel a szovjetek valaha vezető szerepet szereztek és Amerikát helyezik a vitathatatlan vezető szerepbe. Több elgondolásból a holdraszállást választották, méghozzá egy évtizeden belül ilyen teljesítményként. Azonban az Apollo–program [[John Fitzgerald Kennedy|Kennedy elnök]] általi bejelentésekor az USA űrpotenciálja elképzelhetetlen lemaradásban volt attól, hogy a cél teljesíthető legyen. Anyagok, eszközök, eljárások tucatjait kellett még feltalálni, hogy ember juthasson a [[Hold]]ra. Többek között bizonyítani kellett, hogy két űrhajó képes találkozni az űrben (űrrandevú), össze tud kapcsolódni (dokkolás), az űrhajósok ki tudnak szállni az űrhajóból és ott munkát tudnak végezni (űrséta), illetve az emberi szervezet kibír egy akár a holdutazáshoz szükséges időtávval kalkuláló űrrepülést (hosszú távú repülések). A NASA úgy döntött, hogy ezen kérdések megválaszolását nem hagyja egyedül a szerteágazó fejlesztésekkel elindult Apollo-programra, hanem olcsóbb és hatékonyabb egy párhuzamos program, a Gemini–program elindítása és ezen művelet általa való kikísérletezése. [[1961]]. [[december 17.|december 17]]-én tehát útjára indult a Gemini–program, amelynek feladata az lett, hogy lépésről-lépésre kikísérletezzék a Hold eléréséhez szükséges űrműveleteket, míg a holdutazások technikai fejlesztései maradtak csak az Apollo–program berkein belül.
Az űrsétát követően még három napnyi repülés várt az űrhajós párosra, amelynek során tizenegy tudományos (orvosi, fényképezési és egyéb) kísérletet hajtottak végre, mindet sikerrel. A repülés 48. keringésében meghibásodott az űrhajó komputere, ami miatt nem lehetett szó a tervezett, komputer irányítású visszatérésről. A 62 keringésben kézi irányítás mellett hajtották végre az űrhajósok a fékezést, a [[légkör]]be való visszatérést. A Gemini IV [[1965]]. [[június 7.|június 7]]-én került sor az [[Atlanti-óceán]]on, ahol 81,4 kilométerrel a tervezett leszállási pont mellett szálltak vízre. A helyszínen várakozó [[USS Wasp]] [[Repülőgép-hordozó|anyahajó]] egy órán belül kiemelte őket.<ref name="OTSoT_ch11_2"/>
 
A NASA számára a holdutazáshoz szükséges műveletek kipróbálása során a soron következő művelet, az űrrandevú kipróbálására hivatott repülés a Gemini V volt. <ref name="OTSoT_ch11_4">{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4203/ch11-4.htm|title=On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - The Covered Wagon|author=Barton C. Hacker és James M. Grimwood|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2018-09-06}}</ref> <ref name="EDoB">{{cite web|url=https://www.drewexmachina.com/2015/08/21/eight-days-or-bust-the-mission-of-gemini-5/|title=Eight Days or Bust: The Mission of Gemini 5|author=Andrew LePage|language=angol|publisher=Andrew LePage|accessdate=2018-09-17}}</ref>
 
[[File:Gemini-5-logo.png|bélyegkép|jobbra|250px|A Gemini V logőja és jelmondata: ''„8 nap, vagy halál”'']]
A repülés [[1965]]. [[augusztus 21.|augusztus 21]]-én startolt [[Cape Canaveral|Cape Kennedy]] 19-es indítóállásából helyi idő szerint 9:00-kor (14:00 [[Egyezményes koordinált világidő|UTC]]), egy kis ún. pogo oszcillációt leszámítva eseménytelen start keretében. Az űrhajó 163*350 kilométeres [[ellipszis (görbe)|ellipszis]] pályára állt. A pályára állás után rögtön hozzá is kezdett a [[Gordon Cooper|Gordo Cooper]] parancsnokból ás [[Charles Conrad|Pete Conrad]] pilótából álló legénység a legnagyobb figyelemmel kísért randevúkísérlet megvalósításához. Ehhez előbb kibocsátottak egy kis [[műhold]]at (hivatalos nevén a Randevú Felmérő Csomagot), majd mikor ez kissé eltávolodott, megpróbáltak odamanőverezni hozzá. Időközben azonban az első útjára felvitt [[üzemanyagcella]], amely a fedélzeti áramellátásért volt felelős abnormális működési paramétereket kezdett jelezni, ami miatt a legénység elővigyázatossságból inkább leállította. Ezzel azonban az elsődleges célkitűzés, az űrrandevú meghiúsult, sőt felvetődött a repülés idő előtti megszakításának és a legénység hazahozatalának gondolata is. [[Houston]]ban és [[Saint Louis (Missouri)|St. Louis]]-ban, az űrhajó gyártóhelyén hamarjában kísérletek indultak az üzemanyagcellával, majd az extrém paramétereken működő eszközzel szerzett tapasztalatok alapján a legénység is visszakapcsolhatta azt, hogy az űrhajóban visszaálljon az áramellátás. Ezzel a korai repülés megszakítás veszélye megszűnt és visszatért a randevúkísérlet gondolata. Ugyan a céltárgynak szánt műhold elveszett, az irányítás rájött, hogy nem igazán egy céltárgyra van szükség, hanem inkább egy kitüntetett pontra az űrben, amit meg lehet közelíteni (a céltárgy inkább csak megtestesíti azt). Ezért [[Edwin Aldrin|Buzz Aldrin]] vezetésével kidolgoztak egy ún. „fantom randevú” nevű eljárást, aminek pont az volt a lényege, hogy egy kitüntetett ponthoz manőverezzék az űrhajót. A harmadik keringés során Cooper sikerrel teljesítette a fantom randevút, ezzel igazolta, hogy a Gemini űrhajóval valóban lehetséges egy űrbéli randevú megvalósítása.<ref name="OTSoT_ch11_4"/><ref name="EDoB"/>
 
A további feladat a 8 napos - világrekordot jelentő - időtartam kirepülése volt. Ennek abban állt a jelentősége, hogy ez volt egyenlő nagyjából egy holdutazás elméleti oda- és visszaútjának időszükségletével. Ennek során összesen 17 kísérletet végeztek el - köztük két, a [[Pentagon]] által feljuttatott katonai kísérletet is –, zömmel sikerrel. A Gemini V [[1965]]. [[augusztus 29.|augusztus 29]]-ém, 7 nap 22 óra 55 per 14 másodperc repülést követően rendben leszállt az [[Atlanti-óceán]]ra, ahol a [[USS Lake Champlain]] hordozó vette a fedélzetére a legénységet.<ref name="OTSoT_ch11_4"/><ref name="EDoB"/>
 
A következő két repülés – igaz némileg véletlenszerűen – szimultán repülés volt, amelynek során a fő célkitűzések közül az [[űrrandevú]]t (két űrhajó űrbeli találkozását) és a holdutazás időtartamának megfelelő hosszútávú repülést próbálták ki. Az eredeti elképzelések szerint a Gemini V fantomrandevúja után a Gemini VI egy [[Agena]] célrakétával találkozott volna, létrehozva egy kézzelfogható, a közvélemény számára jól értelmezhető randevút. Az erre vonatkozó előkészületek megtörténtek és [[1965]]. [[október 25.|október 25]]-én az Agena el is startolt, miközben az űrhajósok is beszíjazva ültek az űrhajójukban a saját startjukra várva. Ám hamarosan az irányítás azt a hírt kapta a megfigyelőhajóktól, hogy az Agena-t valamilyen váratlan esemény érte és felszállás közben megsemmisült. Az embert szállító hajónak értelmetlen volt startolnia, így az űrhajósokat kiszállították, a rakétából pedig leengedték a betöltött hajtóanyagot a startot későbbre halasztva. Már a sikertelen start idején felmerült az ötlet, hogy a hosszas baleseti kivizsgálásra váró Agena helyett miért ne lehetne egy másik Gemini – a soron következő repülés embert szállító űrhajója – a céltárgy. Az ötlet hamar hivatalos tervvé lett és a felszállásra váró Gemini VII a Gemini VI céltárgya, csak a két repülés startsorrendjét kellett megcserélni. Illetve a Gemini csapatnak biztosnak kellett lennie abban, hogy az egyetlen rendelkezésre álló indítóállást alkalmassá lehet tenni néhány nap alatt arra, hogy újra indítani lehessen róla egy rakétát.
Az elképzelésből hamar hivatalos terv lett és a Gemini VII már úgy indult az űrbe, az addigi időtartamrekordot messze megdöntő 14 napos útjára, hogy a célok között ott volt egy másik Gemini űrhajó fogadása is. A Gemini VII [[Frank Borman]]nal és [[James Lovell|Jim Lovelllel]] a fedélzetén [[1965]]. [[december 4.|december 4]]-én startolt. A két űrhajós arra vállalkozott, hogy két hetet tölt el egy akkora űrhajóban, mint egy [[Volkswagen]] [[Volkswagen Bogár|Bogár]] első két ülése, mivel ez számított egy holdutazás elméleti maximum időtartamának. Az űrhajósoknak nem volt szigorú időbeosztása, de jónéhány kísérletet végeztek el a hosszú idő alatt. Közben elsőként próbálhatták ki, hogy milyen, amikor levehetik az űrruhájukat (igaz előszőr csak felváltva engedte nekik az irányítás, az egyiküknek mindig űrruhába beöltözve kellett lennie, ami kezdetben meglehetősen frusztrálta a parancsnokot).
 
A start után a földi személyzetnek kilenc napja volt [[Cape Canaveral]]-en, hogy az első űrhajó felszállása után felkészítsék a startra a második Geminit. A Gemini VIA-ra átkeresztelt repülésen [[Walter Schirra|Wally Schirra]] és [[Thomas Stafford]] startját [[1965]]. [[december 12.|december 12]]-re tűzték ki. Aznap rendben meg is történt minden startelőkészület, ám a visszaszámlálás során a legutolsó másodpercekben egy [[Elektromosság|elektromos]] csatlakozó hibája miatt leállt a startfolyamat és az űrhajó a Földön maradt. Nagy szerencsére Schirra nem húzta meg az ilyen esetekre előírt [[Katapultülés|katapultálást]] kiváltó kart. Az űrhajó átvizsgálása során hamar kiderült a hiba oka, ami ráadásul egy nagyon könnyen kijavítható hiba volt, és így esély nyílt rá, hogy a még mindig hat napig fenn tartózkodó űrhajóhoz még egyszer megpróbáljanak egy randevúkísérletet. [[1965]]. [[december 15.|december 15]]-én aztán végre sikeresen elstartolt a Gemini VIA. Schirráék mindössze négy keringés alatt utolérték a másik Geminit, majd mintaeszerű űrrandevút mutattak be. A műveletek során a Gemini VIA játszotta az aktív, míg Bormanék űrhajója a passzív szerepet. A Gemini VIA repülése mindössze egy napig tartott, aminek során megközelítették, majd eltávolodtak a célűrhajótól, végig 30 &nbsp;cm és 90 méter között tartva a távolságot. A randevú sikeres volt. A randevú teljesítése után a Gemini VIA leszállt, Bormanék számára már csak az maradt a feladat, hogy ők pedig a 14 napos időtartamot teljesítsék ki. Főként pszichológiai nehézségek támadtak a hátralevő időben (főként Borman tűrte rosszul a maratoni bezártságot), amelyet követően 13 nap 18 óra 35 perc repülést követően a Gemini VII is leszállt az [[Atlanti-óceán]]ra.
 
== Személyzet ==
|flights3_up =
}}
 
 
 
== Repülés ==
A repülés tervezésekor három fő probléma köré szerveződtek az teendők: az Agena problémáinak elhárítására, egy komolyabb műszaki tartalmú űrséta megszervezésére és a kísérletek összeállítására. A repülésre szánt Agena újbóli átvizsgálása és hibátlannak minősítése után indult a repülés részletes tervezése. Ennek értelmében a Gemini VIA „M=4” (azaz randevú a negyedik keringés során) célja helyett az „M=2” jelölést vezették be, azaz a Gemini VIII-nak már a második keringése során utol kellett érnie a célűrhajót. Másodlagos célként jelölték meg, hogy az Agenaval összekötött űrszerelvénnyel próbálkozzanak meg egy fantom randevúval, azaz egy fiktív, harmadik űreszközzel való találkozással. Ehhez az Agena hajtóművét használták volna. Ennek során a Gemini másodpilótája kiszállhatott volna egy kb. két órásra tervezett űrsétára, amelynek során egy teljes Föld körüli fordulaton keresztül odakinn tartózkodhatott volna. Újabb kérdést vetődött fel a repülési idő hosszát illetően. Az üzemanyagcellák egy összekapcsolódással végződő randevú (és így két űreszköz áramellátása) esetén mindössze két napra voltak hitelesítve, amelyet hosszas viták és fejlesztések végén három naposra emelt a gyártó [[McDonnell Aircraft|McDonnell]].<ref name="OTSoT_ch11_5">{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4203/ch13-5.htm|title=On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - Mission Planning Comes of Age|author=Barton C. Hacker és James M. Grimwood|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2018-12-07}}</ref>
 
Aztán ismét visszatért egy régi téma: az űrhajósoknak váltásokban kellene aludni, legalábbis az idő alatt, amíg össze vannak kapcsolódva az Agena-val. Hosszas, több irányban lefolytatott szimulációk és elemzések vezettek végül arra az eredményre, hogy a rendszerfelügyelet megoldható másképpen is (a követő hálózat révén, amely eléggé sokat fejlődött addigra) és nem kell a két űrhajósnak megosztania az idejét. Egy másik kérdés is eldőlt az elemzések során, miszerint az Agena hajtóművével való manőverezés nem látszott kellően biztonságosnak, ezért elvetették, így nem kerülhetett sor a második, fantomrandevúra sem. Egyedül annyi maradt a tervben, hogy az Agena a manőverek után megmaradt passzív céltárgynak a Gemini IX számára.<ref name="OTSoT_ch11_5"/>
 
Külön tervezési kérdés volt a Gemini IV utáni első, ezúttal sokkal komolyabb űrséta végrehajtása. Az összesen tíz kísérletből három is az [[űrséta|űrhajón kívüli tevékenység]] idejére került. Az első kettő passzív kísérlet volt. Az S-9 jelű (Nukleáris Emulzió nevű) kísérlet során egy [[emulzió]]val bevont fémlapot kellett kihelyezni és figyelni az űrbeli [[rádióaktivitás]] hatását. Az S-10 jelűben pedig az Agena-ra kellett egy másik fémlapot szerelni és az „Agena Mikrometeorit Gyűjtés” keretében meghatározható lett volna, hogy mennyi mikrobecsapódás éri az alacsony Föld körüli pályán keringő űrobjektumokat. A harmadik kísérlet volt az egyedüli aktív művelet: az űrhajó másodpilótája kapott volna egy nyomatékmentes akkus csavarhúzót, amellyel elnavigált volna az űrhajó hátuljához, ahor öt darab csavart tekert volna be egy fémlapba, majd az egészet vissza kellett volna helyezni egy tartóba. A művelet célja az volt, hogy megláthassa az irányítás, hogy a Földön egyébként egyszerű tevékenységek mennyire kivitelezhetők az űrben.<ref name="OTSoT_ch11_5"/>
===A Gemini VIII űrhajó repülése===
[[Fájl:Gemini 8 launch.jpg|bélyegkép|250px|balra|A Gemini VIII startja]]
A célrakéta startja után minden figyelem a 19-es indítóállásra terelődött, ahol a Gemini űrhajó állt, immár fedélzetén a felszállásra kész legénységgel (Armstrong és Scott tizennégy perccel azelőtt szálltak be az űrhajójukba, hogy az Agena útnak indult). A szoros indítási ablak miatt nem volt túl sok késlekedésre idő, ezért kisebb pánik lett úrrá, amikor Scott biztonsági övének csatjába beleszáradt epoxy ragasztót találtak. A tartalék Pete Conrad és a kilövőállás vezetője Guenther Wendt közös erőfeszítésével sikerült hamarjában kikaparni a felesleges anyagot a csatból. Ahhoz, hogy a tervben szereplő két keringésen belüli randevút tartani lehessen, a startnak nagyon pontosan kellett végbemennie.<ref name="OTSoT_ch11_6">{{cite web|url=https://https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4203/ch13-6.htm|title=On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - The Whirligig|author=Barton C. Hacker és James M. Grimwood|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2018-12-20}}</ref>
 
[[1966]]. [[március 16.|március 16]]-án 11:41:02-kor (16:41:02 UTC) a Titan rakéta életre kelt és öt perces működéssel egy 160*272 kilométeres ellipszis pályára lökte a Gemini űrhajót és utasait is. További álmélkodásra kevés idő maradt, azonnal el kellett kezdeni az előkészületeket az Agena megközelítésére, amely ekkor 1963 kilométerrel járt előttük egy magasabb pályán. Az űrhajósok pályája ezúttal is úgy volt beállítva – a Gemini VIA-hoz hasonlóan –, hogy a közelítés nagy része beavatkozás nélkül megtörtént. ezért a repülés ezen fázisában a két űrhajós bátran tekinthette az utat sétarepülésnek, ahol nézelődhettek. [[Ausztrália (kontinens)|Ausztrália]] az éjszakai félgömbön úszott alájuk, majd [[Hawaii]] már a nappali félgömbön következett, igaz felhők takarták. Hamarosan ismét hazai föld felett jártak, ahol Armstrong megpróbálta kivenni [[Los Angeles]] és a közeli sivatagi reptér, az [[Edwards légitámaszpont|Edwards AFB]] körvonalait, ahol évekig volt tesztpilóta korábban. A Gemini első, 5 mp-es pályamódosító manővere 1 óra 34 perccel a start után, amikor lecsökkentették a pályájuk [[Apszispont|földközelpont]]ját. A második pályakorrekció a második keringés apogeumán volt. Ebben az időben a sebesség 15 m/mp-es növelésével nőtt a perigeum is. A harmadik hajtóműindítás biztosította, hogy a megfelelő pályasíkban legyenek. 90 fokkal a menetiránynak háttal fordultak, és 8 m/mp-es korrekciót végeztek a [[Csendes-óceán]] felett. Aztán végül kellett még egy 0,8 m/mp-es gyújtás, mert a földi irányítók felfedezték, hogy nincsenek pontosan a megfelelő helyzetben a rakéták hibája miatt. A repülés ezen viszonylag csendes ideje alatt Armstrong és Scott evett egy keveset Schirráék azon tapasztalatából kiindulva, hogy a két előd űrhajós elfelejtett enni, majd a feladatok annyira elsodorták őket, hogy végül nagyon éhesen és emiatt fáradtan is dolgozták végig a napjukat. Ezt a hibát elkerülendő Armstrongék elővették az élelemcsomagjaikat, amelyek főként szárított [[vákuum]]csomagolt élelmiszerek voltak és amelyek a víz hozzáadása után is eléggé szárazak, íztelenek maradtak.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
A következő pályakorrekció azt célozta, hogy a Gemini pályasíkja megegyezzen teljesen az Agenaéval, ám ez kissé felemásra sikeredett. Ehhez még a Csendes-óceán felett repülve 90 fokkal a repülési irányra állították be az űrhajó orrát és egy 8 m/sec sebességet adtak hozzá a meglévőhöz egy hajtóműindítással, amellyel megváltoztatták a pályát. Hogy megbizonyosodjanak róla, hogy sikerrel jártak-e, rádión jelentették a manővert, amire nem érkezett válasz, ezt ők annak tudták be, hogy minden rendben. Csak később, a mexikói követőállomás hatósugarában jelentkezett Jim Lovell CapCom, hogy nem jók az eredmények még 0,6 m/sec-mal kell változtatni az űrhajó sebességén. A helyzetet nehezítette, hogy nagyon kevés idő maradt az előkészületekre és így csak az űrhajó helzetének állítására maradt idő, a navigációs rendszer újrakalibrálására nem.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
[[File:The First Docking in Space - GPN-2000-001344.jpg|bélyegkép|balra|250px|Az Agena célrakéta, ahogyan Armstrong és Scott megpillantotta a megközelítés végső fázisában]]
[[File:Gemini 8 docking.jpg|bélyegkép|balra|250px|Az Agena és a Gemini VIII között már csak 1 méter távolság van a dokkolási manőver közben]]
A randevú végső fázisa a radar bekapcsolásával kezdődött. A gyártó Westinghous mérnökei szerint a berendezésnek 343 kilométer távolságban kellett először megtalálnia a célpontot, amellyel szemben Armstrongék a gyakorlatban úgy találták, hogy a [[Rádiólokátor|radar]] 332&nbsp;km-re az Agenától mérte be a célpontot. A repülés 4. órájában egy újabb begyújtást hajtottak végre, amely körpályára állította, 28&nbsp;km-re az Agena alatt. Ezzel megkezdődött a randevú legvégső szakasza.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
Az Agenat először 140&nbsp;km távolságról látták meg és amikor 102&nbsp;km-en nyilvánvalóvá vált, hogy az tényleg a céltárgy, ami előttök fénylik, automatikus üzemmódra kapcsolták a számítógépet. Ezután hamarosan az Agena beleveszett az éjszakai félgömb homályába, hogy néhány pillanat múlva a rajta villogó navigációs fények alapján pillantsák meg az űrhajósok. Armstrong ekkor kalibrálta újra a navigációs rendszert a lehető legpontosabb manőverezéshez. Ezután megkezdődhetett a Gemini pályájának finomhangolása, hogy az teljesen az Agena-éhoz simuljon. Armstrong a starttól számítva 5 órával 14 perccel és 56 másodperccel indította azt a hajtóműindítást, amellyel az akkorra hiányzó 100 &nbsp;km-t áthidalja. Ehhez manőverek szövevényes rendszerére volt szükség, amelyhez Scott diktálta hangosan a radarról jövő adatokat, Armstrong irányította az űrhajót. Végül 46 méterre közelítették meg az Agena-t, ahol megállapodtak és relatív sebességkülönbség nélkül, „kötelékben” repültek tovább a másik űreszközzel. Ezzel a manőverek randevút érintő része lezárult.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
Armstrong egy 30 perces vizuális ellenőrzést követően engedélyt kapott az irányítástól a dokkolási manőverre. A két űrhajós a manőver során mindvégig szemmel tartotta az Agenat (Scott a navigációhoz használt [[szextáns]] nagyítóján keresztül) és elégedetten nyugtázták, hogy a céltárgy stabilan repül. A manőver során Armstrong 1 méterre kormányozta egymáshoz a két űreszközt. Itt megállt, majd rövid üzenetváltás után megkapta az engedélyt az irányítástól az összekapcsolódásra. Az utolsó egy méteres távot Armstrong 8 centiméter/másodperc sebességgel, nagyon lassan, óvatosan hidalta át, majd bejelentette
'''Armstrong''': ''Bepörögtünk és nem tudjuk leállítani. A balra forgás folyamatosan gyorsul.''
 
A forgás hamar elérte az egy fordulatot másodpercenként. A fellépő centrifugális erő hatására az űrhajósok szédülni kezdtek, amely azzal fenyegetett, hogy hamarosan elvesztik az eszméletüket, majd akár meg is halhatnak, ha nem tesznek a forgás ellen valamit. A helyzet kezdett olyan rosszara fordulni, hogy az űrhajósok látása kezdett elhomályosodni a szédüléstől és nem tudták leolvasni a műszereket. Ekkor merült fel Armstrongban az egyetlen használható lehetőség. Az űrhajónak két különálló, más-más célra tervezett kormányrendszere volt, a Föld körüli pályán használt OAMS (Orbital Attitude and Maneuvering System) és a csak a légköri visszatéréskor használt RCS (Reentry Control System) Az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben alkalmazni lehetett, az OAMS kikapcsolása és váltás az RCS-re. Ez azonban szigorúan tilos volt a műveleti tervek szerint, mivel az RCS-t csak a légköri visszatérés közben lehetett használni, ha valamiért ebből a rendszerből idő előtt kifogyott a hajtóanyag, az a biztonságos visszatérést és leszállást veszélyeztette volna. Armstrong a vészhelyzetben mégis úgy határozott, hogy deaktiválja az OAMS-t és működésbe hozza a vélhetően jól működő másik párhuzamosan működő kormányrendszert és azzal állítja meg a forgást.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
A forgás megállítására való első kísérlet kudarcot vallott, az átkapcsolás után Armstrong nem tudta stabilizálni az űrhajót. Majd következett egy próbálkozás Scott részéről is, aki ugyanolyan sikerrel járt. Ekkor újraellenőrizték a kapcsolók állását, hátha valamelyik irányító kapcsoló maradt rossz állásban és ekkor vége engedelmeskedett a rendszer és sikerült stabilizálni az űrhajót. Tették mindezt a pályájuk egy olyan szakaszán, amikor ismét rádiócsendben repült az űrhajó és csak magukra voltak utalva. Miután a helyzet megoldódott, Armstrong még megkereste a hiba okát. Visszakapcsolta az OAMS-t és egyesével végigtesztelte a fúvókákat, amelynek végén a nyolcas számú fúvóka bizonyult hibásnak, aktiválása után azonnal újra indult az űrhajó pörgése. Természetesen a hiba diagnosztizálását követően Armstrong ismét deaktiválta az OAMS kormányrendszert.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
A repülések szigorú szabályai szerint attól a pillanattól kezdve, hogy az RCS-t aktiválták a lehető leggyorsabban le kellett szállni. Az irányítás hamarosan meg is erősítette ezt: az Gemini VIII nem repülheti végig a tervezett négy napos küldetését, hanem törölték az összes hátra levő feladatot és az űrhajó lehető leggyorsabban történő leszállítását határozták el. Ezzel csak egy komolyabb probléma mutatkozott, a keringés precessziója miatt egy azonnali leszállás a Csendes-óceánrs trvődött, miközben a mentőalakulatok az eredetileg tervezett atlanti-óceáni leszállóhelyen várták az űrhajót. A vészhelyzeti protokoll azonban könyörtelen volt, az űrhajónak az első adandó alkalommal le kellett szállnia és erre a Csendes-óceán volt az egyetlen megoldás, ahol csak vészhelyzeti ügyeletet tartott az amerikai hadiflotta. Az irányítás a hetedik keringésre határozta meg a leszállást a lehetséges tartalék leszállóhelyek (ahol tartózkodtak amerikai hajóegységek) figyelembe vételével.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
[[Fájl:Armstrong and Scott with Hatches Open - GPN-2000-001413.jpg|bélyegkép|Neil Armstrong és David Scott a leszállóegységben várják a mentőhajót]]
Az űrkabin még a rombolón kapott egy vízhatlan ponyva borítást, majd a hiba okának megtalálására szigorú átvizsgálásra küldték. A vizsgálat azonban nem tudta feltárni a hiba okát, a földre visszakerült kabin nem produkálta újra a hibajelenséget. A mérnökök a hiba valószínű okának a statikus elektromosságot jelölték meg, amely vélhetőleg egy zárlatot okozhatott és így a fúvókát nyitó és záró áram még akkor is áramlott tovább, amikor az áramkört az űrhajósok már zárták. Az így folyamatosan működő egyetlen fúvóka alkalmas volt arra, hogy a hajó térbeli helyzetét egyoldalúan, forgó mozgás formájában indítsa be és tartsa fenn.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
A vészhelyzetet követően [[Robert Seamans]] a NASA főigazgató helyettese megváltoztatta a szervezet baleseti kivizsgáló procedúráját és kiadta a ''8621.1 sz. Igazgatói Utasítást a Repülési Meghibásodások Kivizsgálási Folyamatára Vonatkozó Szabályzat'' címmel. Ebben a helyettes főigazgató kapott plusz jogosultságokat, hogy független vizsgálatokat indíthasson a nagyobb meghibásodások esetében azokon a vizsgálatokon túl, amelyeket az illetékes programigazgatóságok maguk is elvégeztek. Később ezt a szabályzatot alkalmazták mind az [[Apollo–1]], majd később az [[Apollo–13]] esetében is.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
 
A másik tesztelésre váró egység pedig nem volt más, mint a fenn maradt Agena. Mivel magáról a Gemini űrhajóról derült ki, hogy hibás, ezért az Agenát ismét tekinthették hibátlannak, ezért távirányítású manővereket végeztek vele, hogy valóban jól működik-e. Az Agena kipróbálásának célja az volt, hogy hátha később, a [[Gemini–9A|Gemini IX]]-en, vagy [[Gemini–10|Gemini X]]-en használhatják passzív céltárgyként. A sor irányítás által végzett távirányítású manőver hibátlannak mutatta az eszközt, igaz a manőverek során a maradék üzemanyagát és az [[Akkumulátor (energiatároló)|akkumulátor]]okban maradt elektromos energiáját felhasználták. Később a rakéta a Gemini X repülés során valóban passzív céltárgyként szolgált.<ref name="OTSoT_ch11_6"/>
225

szerkesztés