„Harry S. Truman” változatai közötti eltérés

''„Elegem van a szovjetek dédelgetéséből!”'' - jelentette ki Truman 1946-ban, és amikor a következő évben a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszustkongresszust]] [[Törökország]] és a kommunista partizánok ellen harcoló görög kormány támogatására szólította fel, meghirdette az úgynevezett Truman-elvet. Eszerint ''„az Egyesült Államoknak az a politikája, hogy támogatja a fegyveres kisebbségek erőszakosságának kitett, vagy külső nyomásnak alávetett szabad népeket.”'' Az 1947-ben meghirdetett [[Marshall-terv]]vel meggyorsították a nyugat-európai gazdasági újjáéledést: négy éven belül 12,5 milliárd dollár segélyt nyújtottak tizenhat európai országnak. Amikor pedig a szovjet hadsereg blokád alá vette [[Berlin]]t, Truman légi szállítással kerülte el mind az erőszakot, mind a kapitulációt (1948. június 24- 1949. május 12.). Az újonnan megalapított [[Izrael]] államot elismerte, s erélyesebben támogatta az ENSZ-ben. Kormányzatának legtartósabb és legjelentősebb döntésére azonban 1949-ben került sor, amikor az Egyesült Államok tizenegy másik nemzettel együtt létrehozta az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét ( [[Észak-atlanti Szerződés Szervezete|NATO]]). Vagyis Truman belátta, hogy az izoláció kora véglegesen lezárult, az Egyesült Államoknak nyíltan vállalnia kell, hogy gazdasági és katonai téren egyaránt megvédelmezi a demokratikus politikai rendszereket.

Első elnöki időszakában Trumannak szembe kellett néznie az amerikai belpolitika egyelőre megoldhatatlannak tűnő problémáival is. A gazdaságnak még évekre volt szüksége a békés termelésre való átálláshoz, 1946-ban 4,6 millió munkás sztrájkolt, a fellendülés csak az 1950-es években indulhatott meg. Nyugtalanság, bizonytalanság harapódzott el a társadalomban, amely úgy érezte, hogy a háborús erőfeszítések ellenére sem múlt el minden veszély, a kommunizmus erői előrenyomulnak, a világ nem lett biztonságosabb. Az elnök kénytelen volt fellépni a vasutasok és a bányászok sztrájkjai ellen, amelyek azzal fenyegettek, hogy megbénítják a gazdaságot. Ennek azonban megvolt az ára: sokak szemében ellenszenvessé vált, s fanyar vicceket terjesztettek róla. ''„Tévedni trumani dolog!” („To err is Truman”). „Vajon mit tenne Truman, ha élne?”'' Mások a régi vadnyugati kocsmák feliratait idézték fel: ''„Kérjük, ne lője le a zongoristát! Megtesz minden tőle telhetőt!”'' Sokan úgy vélekedtek, hogy a művelt, nagyvilági Roosevelt után egy korlátolt, szűk látókörű vidéki kezébe került az ország irányítása. Pedig Truman egyáltalán nem volt érzéketlen a szociális problémákra: megvétózta a szakszervezetek működését nehezítő Taft-Hartley féle törvényt (1947), de vétóját a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszuskongresszus]] érvénytelenítette. A külügyekben pedig jóval tisztábban látott elődjénél: mind az Egyesült Államoknak, mind Európának előnyére vált, hogy a hidegháború idején nem egy kifinomult értelmiségi próbált kiegyezni a Fehér Házból az olyannyira szép szólamokat hangoztató Szovjetunióval, hanem egy egyszerű, de határozott ember, aki a régi erkölcsi elvek alapján különbséget tudott tenni a jó és rossz között.

Ha azokra a milliókra gondolunk, akik ekkoriban a kommunista lágerekben haldokoltak, az amerikai „boszorkányüldözés” meglehetősen jelentéktelennek tűnik, annyi azonban bizonyos, hogy egy időre lefékezte a demokratikus folyamatokat, kitűnő propagandaanyagot biztosított a szovjet sajtó számára, s a nyugat-európaiak egy részének körében ellenszenvet ébresztett az amerikai politikusok iránt. Truman úgy nyilatkozott McCarthyról, hogy ''„sokkal hatékonyabban támadja legfontosabb szabadságjogainkat, mint amennyire a kommunisták képesek!”'' A McCarran-féle belbiztonsági törvényjavaslatot az elnök 1950-ben megvétózta, de a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszuskongresszus]] érvénytelenítette vétóját. A törvény lehetővé tette, hogy az elnök letartóztathassa és fogva tarthassa ''„belbiztonsági szükséghelyzet esetén”'' a gyanús személyeket.