Wikipédia

„Expresszionizmus” változatai közötti eltérés

Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
1 forrás archiválása és 0 megjelölése halott linkként. #IABot (v2.0beta10)
4. sor:
[[Fájl:Goya.colossus.jpg|bélyegkép|jobbra|[[Francisco de Goya|Goya]]: ''A Kolosszus'' (1808), az expresszionizmus egyik előfutára]]
=== Előfutárok, példaképek, útitársak ===
A [[fauvizmus]]sal és az [[avantgárd]]dal párhuzamosan Közép- és Észak-Európában, Kelet-Európában az '''expresszionizmus''' alakult ki. Az expresszionizmus a belső, pszichikai formákat ábrázolja, a szubjektív "valóságot", érzelmeket vetíti rá a külső, tárgyi (objektív) világra. (Ellentétben az [[impresszionizmus]]sal, amely a pillanatnyi külső benyomások, hangulatok hatásait, reflexióit igyekszik ábrázolni.) Jelen van más korokban is, de modern művészeti irányzatként [[Németország]]ban keletkezett [[1905]]-–[[1913]]-ban<ref>Paul Fechter i.m. 1905-1914-ben időpontot jelöl</ref> [[Die Brücke]] (=A híd) művészeti csoport keretében.
 
A [[németország]]i expresszionista hullám tagjait inkább életfelfogásuk, érzéseik és hangulataik, semmint stílusuk vagy műveik hasonlósága kötötte össze. Az expresszionisták az általuk festett tárgy révén a modern ember beteges állapotait, szorongásait, félelmeit, elidegenedését fejezték ki. A természetet és környezetüket sokszor ellenségesnek és embertelennek érezték, ezért képeik színei gyakran súlyosak, nyersek és az emberi sorsot szimbolizálják.
 
Stílus szempontjából az expresszionistákra a nyugtalan ecsetvonások és a bátor, olykor meghökkentő színkezelés a jellemző. Példaképeik leggyakrabban a régebbi időkből a manierista [[El Greco]] vagy [[Francisco de Goya]] (1746-18281746–1828), aki sokszor súlyos színeivel, fény-árnyék kezelésével, s előre mutató érzelmileg is felfokozott vízióival megragadta az expresszionisták figyelmét is, gondoljunk ''A Kolosszus'' című [[1808]]-ban készült olajfestményére, Bonaparte Napóleon császár diktatúrájának pusztító hatása Európára, ezt mutatja be. A közeli múltból [[Honoré Daumier]] gazdag életműve, amely természeténél fogva az emberi érzelmek kifejezését szolgálta, hatott az expresszionistákra, de a közeli múltból még [[Paul Gauguin|Gauguin]], [[Vincent van Gogh|Van Gogh]], [[Henri Toulouse-Lautrec]], majd a kortárs [[Lovis Corinth]]. Nem véletlen, hogy Gauguin, Van Gogh számos festményét a művészettörténészek egy része már nem impresszionistának vagy posztimpresszionistának tekinti, hanem expresszionistának. Legközelebb [[Emil Nolde]] áll hozzájuk, aki rövid ideig (kb. másfél évig) csatlakozott a Die Brücke csoporthoz, [[1904]] táján, Van Gogh és Gauguin képeivel való találkozást követően a színre, mint kifejezőeszközre kezdett koncentrálni. Ezt mondta: ''"Minden színnek lelke van, mely engem boldogít."'' Van Gogh-hoz hasonlóan ő is a színt egy élőlénynek tekintette, mely befolyásolhatja és kifejezheti az ember érzelmeit. [[Emil Nolde]] színei tisztaságukat és intenzitásukat tekintve fauvisták, de alkalmazásuk célja más. Az expresszionistáknál a szín a láthatatlan belső tartalom szimbóluma. Az expresszionizmusban az egyén és a kor általános nyugtalansága jut kifejezésre.<ref>Paul Fechter i.m.</ref>
 
Van Gogh leírja egyik levelében, hogyan fogott hozzá egy nagyon kedves barátja megfestéséhez: ''"Eltúlzom a haj szőkeségét, narancs-, króm-, és citromsárga színeket használok, a fej mögé pedig nem a közönséges falat fogom festeni, hanem a végtelent. A legintenzívebb, leggazdagabb kéket használom háttérnek, amire csak képes a palettám. A szőke, sugárzó fej titokzatosan emelkedik ki az erős kék háttérből, mint egy csillag az ég azúrjából."''
14. sor:
Lovis Corinth német festőt a legjellegzetesebb német impresszionistának tekintik sokan, de számos képén nyugtalan ecsetvonásai és súlyos színeinek érzékisége az expresszionisták előfutárává teszik. Köztük például Fekvő akt c. képe [[1895]]-ből.<ref>Bréma, Kunsthalle.</ref>
 
[[Edvard Munch]] (1863-19441863–1944) norvég festő [[1893]]-ban alkotta meg ''A Sikoly'' című képét. "Hallom a természet kiáltását" mondta erről a képéről a szerző.<ref>A művészet története : A századvég és a századelő i.m. 247. o.</ref> A kép azt próbálja érzékeltetni, hogyan formálja át érzéki benyomásainkat egy váratlan izgalom. Minden vonal a kiáltó fej felé mutat. A beesett arc, a merev szemek halálfejet idéznek. Valami iszonyatos történhetett, és a kép annál nyugtalanítóbb, mivel soha nem tudhatjuk meg, mit jelenthetett a kiáltás. Ez az [[1890-es évek]]ben keletkezett alkotás mintegy lezárja a nagy ipari forradalom [[19. század]]át, s egyben bevezeti a [[20. század]]ot.
 
Edvard Munch egész életében ugyanazzal a kompozíciós megoldással tette drámaivá festményeit. Az előteret mindig frontális felfogásban festette meg, s ez az előtér kiemelkedik a perspektivikus háttérből. A frontalitás és a perspektíva éles ellentéte a Brücke művészete felé mutat.
 
[[James Ensor]] (1890-19491890–1949) belga festő a misztikus expresszionizmus egyedi variánsának megteremtője. Egyik híres korai, [[1888]]-ból való képe: ''Krisztus bevonulása [[Brüsszel]]be''. Ezen a hatalmas vásznon érvényesül legjobban Ensor túláradó szatirikus-groteszk vénája. Festés közben sem tudta soha kikapcsolni az érzések és a képzelet játékait, ezért nem is lett impresszionista. Érzéseket, érzelmeket fejezett ki maszkok festése révén.
 
[[Emil Nolde]](1867-19561867–1956) a bibliai jeleneteket külvárosi népünnepéllyé vulgarizálta. Átütő erejű színei harsány, érzéki jelleget adnak a vallásos témáknak, az arcokat mintha Ensor maszkjai ihlették volna.
 
=== Der Blaue Reiter és a modern művészet ===
34. sor:
[[1911]]-ben Drezdából Berlinbe költöztek a Brücke csoport tagjai, Berlinben már fel is bomlott a Brücke, sokan közülük a berlini "[[Der Blaue Reiter]]" (=A Kék Lovas) expresszionista csoportosuláshoz csatlakoztak, e csoportosulásnak színvonalas kiadványai voltak . Öt nagy folyóirat körül voltak az expresszionista alkotók: ''[[Die Brücke]]'' (=A híd), ''[[Der Blaue Reiter]]'' (=A kék lovas), ''[[Der Sturm]]'' (=A roham), ''[[Die Aktion]]'' (=A tett) és a ''[[Die weissen Blätter]]'' (=A fehér lapok). Ezek az expresszionista szakfolyóiratok a művészetek valmennyi ágával törődtek, a képzőművészet mellett az irodalommal és a zenével is. Nevezetes kiállításaik voltak, kiadók is voltak egyben és csatlakoztak hozzájuk a művészeti csoportosulások.
 
Első kiállításukat [[1911]]. [[december 18.|december 18-án]] nyitották meg Münchenben, ezen részt vett [[Vaszilij Kandinszkij]] (1866-19441866–1944),<ref>Kandinszkij 1911-ben kiállított Der blaue Reiter c. képéről kapta nevét a berlini expresszionista csoportosulás ld. Az expresszionizmus i.m. 40. o.</ref> [[Franz Marc]] (1880-19161880–1916), [[August Macke]] (1887-1914), [[Gabriele Münter]] (1877-19621877–1962) és [[Heinrich Campendonck]] (1889-19571889–1957), velük együtt állította ki műveit a francia [[Robert Delaunay]] (1885-19411885–1941) és a [[Burljuk]] testvérek, az orosz [[futurizmus|futuristák]], még az expresszionista [[Expresszionizmus (zene)|zeneszerző]] [[Arnold Schönberg]] is.
 
[[1912]]-ben grafikai kiállítást szervezett a Blaue Reiter csoport, ez a kiállítás már valósággal a modern művészet seregszemléjévé nőtte ki magát. Der Blaue Reiter csoporthoz csatlakozott [[Paul Klee]] (1879-19401879–1940). Az [[1912]]-es kiállítás katalógusa 315 művet és 25 művész nevét tartalmazza. Művészek érkeztek a Brücke, a [[Neue Sezession]] felől is. [[Erich Heckel]] (1883-19701883–1970) és [[Ernst Ludwig Kirchner]] mellett francia és orosz alkotók is szerepeltek, köztük [[Hans Arp]] (1886-19661886–1966), [[Georges Braque]] (1882-19631882–1963), [[André Derain]] (1880-19541880–1954), Roger-Noel-Francois de la Fresnaye (1885-19251885–1925), Kazimir Malevics, [[Pablo Picasso]], [[Maurice de Vlaminck]].
 
A századvég és a századelő művészeti irányzatainak nagy kavalkádjában sokan csak átestek az expresszionizmuson és léptek tovább, köztük [[Vaszilij Kandinszkij]], [[Marc Chagall]]. Örök expresszinista német művésszé tette a történelem Franz Marcot és August Mackét. Az [[első világháború]]ban elestek, gazdag életművük nem folytatódhatott tovább.
45. sor:
<br />Kiállításaik külföldre is eljutottak, köztük [[1913]]-ban Budapestre. [[1913]]-ban nyílt meg a ''Herbst Salon'', itt [[Bernáth Aurél]] is szerepelt Kassák Lajos, [[Kádár Béla (festő)|Kádár Béla]], [[Mattis Teutsch János]], Moholy-Nagy László és [[Schreiber Hugo]] mellett.
 
[[Oskar Kokoschka]] (1886-19801886–1980) osztrák expresszionista festő azzal botránkoztatta meg a közönséget, hogy nem volt hajlandó csak az élet derűs oldalaival foglalkozni. Első munkái, melyeket [[1900]]-ban állított ki Bécsben, valóságos vihart kavartak. A múltban kötelező volt, hogy a gyermek képmás boldog és elégedett legyen. A művész képein jól meg tudta ragadni szomorú, ábrándos sóvárgásaikat, mozdulataikat, növekevő testüket stb.
 
[[Ernst Barlach]]([[1870]]-[[1938]]) expresszionista német festő, drámaíró és szobrász ''Könyörüljetek!'' c. szobrából rendkívüli kifejezőerő árad a koldusasszony öreg, csontos kezének egyszerű gesztusából. Az asszony ruhájával eltakarja az arcát, és letakart fejének egyszerűsített formája tovább fokozza a hatást. Egy másik művében Barlach méltó emléket állított az [[első világháború]]ban vereséget szenvedett német népnek, ez volt az ő fából faragott ''[[Magdeburg]]i emlékműve'', a fasiszták hatalomrajutása után két hónappal már kitessékelték a dómból Barlach emlékművét. Barlach emlékműve nem szokványos heroizáló háborús emlékmű, hanem fegyelmezett expresszionista és szimbolikus alkotás, amely emlékeztet és figyelmeztet.
56. sor:
Az expresszionista német írók filozófiailag [[Friedrich Nietzsche|Nietzschére]], [[Henri Bergson]]ra támaszkodnak, belső szubjektív énjük kifejezésére törekszenek. A való világot rajtuk kivül állónak tekintik, amely rossz, s belső szép érzések kifejezésével megváltoztatható. Legtalálóbban [[Kurt Pinthus]] (1886-1975) adja meg az expresszionista művészet klasszikus szubjektív idealista magyarázatát: "''A világ központja minden egyes énben van''."<ref>Világirodalmi lexikon, i.m. 1327. o.</ref> Éppen úgy mint a képzőművészetben, a zenében, az irodalomban is tudatosan sajátosan egyéni érzelmeiket fejezik ki a költők és az írók.
 
A német expresszionista irodalmi irányzat virágzásának ideje az [[1910|1910–]]-[[1925]]-ben tartó időszakra tehető. A szépírók is azon folyóiratok körül tömörültek, ahol a képzőművészek és a zenészek. Irodalmi szempontból is jelentős a ''[[Der Sturm]]'' (=A roham), amelyet H. Walden alapított, s 1910-1932-ig élt, e fórum legjelesebb drámaírója és lírikusa [[August Stramm]] (1874-19151874–1915) volt, a lírai kifejezés nála a szavakra redukálódik, azaz nemcsak a mondatok közti összefüggést adja fel, hanem magát a mondatot is,<ref>Lírájának hatása csúcsát a dadaizmusban éri el, már az I. világháború alatt, [[1917]]-ben megrendezték az első Dada-kiállítást [[Zürich]]ben Hugo Ball, Hans Arp és Richard Huelsenbeck művészek.</ref> így válik lírája egyetlen kiáltássá az éppen dúló háború ellen. Stramm ''Őrjárat'' c. verse [[Weöres Sándor]] fordításában:
 
:A kövek ellenségek
65. sor:
:halál
 
További fórum a ''[[Die Aktion]]'' (=A tett) című hetilap, amelyet [[Franz Pfemfert]] alapított és 1911-1932-ig élt, hosszú időn keresztül [[Johannes R. Becher]] (1891-19581891–1958) író és költő<ref>az NDK első kultuszminisztere</ref> és Ludwig Rubiner (1881-19201881–1920) költő, esszéista, irodalomkritikus voltak ennek az orgánumnak meghatározó egyéniségei.
 
A háborúellenes irodalom zömének megjelentetését elsősorban a R. Schickele által [[1913]]-ban alapított ''Die weissen Blätter''(=A Fehér Lapok) vállalta magára, a háború alatt [[Svájc]]ban jelent meg. A körötte csoportosuló expresszionista irodalmárok jeles képviselői:
79. sor:
* [[Carl Sternheim]]
 
Az expresszionista írók közül is sokan csak pályájuk kezdetén alkottak az expresszionista irányzat jegyében, később megtalálták saját egyéni kifejezési módjaikat vagy a születő új és újabb irányzatok hívei lettek. Közéjük tartozik [[Bertolt Brecht]] drámaíró, kinek csak első munkái a Baal (1919) és a Dobszó az éjszakában (=Trommeln inder Nacht, 1922) c. drámái fogantak az expresszionizmus jegyében. [[1919]]-20-ban a [[Kurt Pinthus]] (1886-1956) által szerkesztett Menschheitsdämmerung(= ''Az emberiség hajnala -– vagy alkonya''?)<ref>Menschheitsdämmerung i.m. ; a cím magyarra fordított változata Halász Elődtől átvéve, i.m. 365. o.</ref> c. költői antológiában mutatkozik be az irányzat számos képviselője, köztük:
 
* Johannes R. Becher
89. sor:
* Paul Zech
 
Az expresszionista irodalom máig leggazdagabb lelőhelye a Kurt Wolff Kiadó által szerkesztett ''Der jüngste Tag'' (=Utolsó ítélet) c. sorozat, melynek keretében [[1913]]-–[[1921]]-ben 86 kötet jelent meg.<ref>Pld. Carl Sternheim: Napoleon. Ser. Der jüngste Tag, no. 19. Leipzig : Kurt Wolf Verlag, 1915. 42 o. ill.</ref>
 
== Jegyzetek és források ==
97. sor:
* Művészeti lexikon /szerk. Éber László. Budapest : Győző Andor, 1926. Expresszionizmus szócikket ld. 219. p.
* Az expresszionizmus /bev. tanulmányt írta, szövegeket vál. Koczogh Ákos. Budapest : Gondolat, 1964. 317 o.
* [[Halász Előd]]: A német irodalom története. 2. köt. Budapest : Gondolat, 1971. 628 o. Expresszionizmus ld. 364-405364–405. o.
* Világirodalmi lexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972. 2. köt. Expresszionizmus szócikket ld. 1327-13311327–1331. o.
* A művészet története: a századvég és a századelő. Budapest: Corvina, 1988. 320 o. {{ISBN|963-13-2393-5}}; {{ISBN|963-13-2606-3}} Alain Bois: Az expresszionizmus ld. 241-285241–285. o.
 
== További információk ==
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Expresszionizmus”