„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Előzmények: aprók |
→Stratégiák: aprók |
||
58. sor:
A britek, tanulva az [[első világháború]] tapasztalataiból, a konfliktus kitörésekor azonnal megkezdték a kereskedelmi hajók szervezett, hadihajók által kísért alakzatokba gyűjtését, vagyis az úgynevezett [[konvoj]]ok felállítását.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} A magányos hajókat a tengeralattjárók akár nappal is megközelíthették a felszínen, ami gyorsabb haladást és pontosabb célzást tett lehetővé, a hadihajókkal megerősített konvojok ellen viszont csak éjszaka támadhattak. Mivel a tengeralattjárók a víz alatt legfeljebb a felszíni hajók sebességével haladtak, ha nem voltak a karaván felbukkanásakor jó helyzetben, később már nem, vagy csak nehezen érték utol a kiszemelt célpontot.{{refhely|Keegan|185. oldal|azonos=185.}}
A hajók védelmére az Admiralitás 220, [[Szonár|Asdic-hanglokátorral]] felszerelt hadihajót – 165 [[romboló]]t, 35 [[szlúp]]ot és [[korvett]]et, valamint 20 felfegyverzett vonóhálós halászhajót – állított szolgálatba.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} A kíséret az első időszakban elég gyenge volt, általában néhány romboló és korvett vigyázott negyven teherhajóra, miközben nagyjából öt és fél ezer kilométert tettek meg az óceánon.{{refhely|Keegan|186. oldal|azonos=186.}} A karavánba sorolt hajók optimális számát és a védőkíséretet úgy határozzák meg, hogy minél kisebb veszteség érje őket útjuk során. A számítások az [[operációkutatás]] jelentős fejlődéséhez járultak hozzá és – hasonlóan a Japán bombázásához használt légi konvojok méretének meghatározásához – jelentős alapot adott [[Neumann János]] munkássága, aki személyesen is részt vett az amerikai haditechnikai kutatásokban.<ref>{{Cite web |url=https://cs.stanford.edu/people/eroberts/courses/soco/projects/1998-99/game-theory/neumann.html |title=Von Neuman and The Development of Game Theory |accessdate=2018-11-30 |publisher=[[Stanford Egyetem]] weboldala cs.stanford.edu |language=angol}}</ref>
Az Asdic-hanglokátor kifejlesztőjéről, az ''A''llied ''S''ubmarine ''D''etection ''I''nvestigation ''C''ommittee (Szövetséges Tengeralattjáró Felderítési Vizsgáló Bizottság) kapta a nevét.{{refhely|Keegan|179. oldal|azonos=179.}} Visszhang
A szövetségesek számára legfontosabb konvojútvonalak a következő kódjelűek voltak: HX és SC (Észak-Amerikából Nagy-Britanniába), OG (Nagy-Britanniából [[Gibraltár (brit tengerentúli terület)|Gibraltárba]]), OS ([[Liverpool]]ból [[Freetown]]ba), SL (az előbbi fordítottja), WS (Nagy-Britanniából [[Mumbai|Bombaybe]]), ON (az Egyesült Királyságból Észak-Amerikába), valamint a PQ (a Szovjetuniót ellátó sarki útvonal).
67. sor:
A német válasz erre a [[farkasfalka]] volt. A haditengerészet még békeidőszakban, torpedónaszád-kísérletekkel dolgozta ki az eljárást. A farkasfalka lényege az volt, hogy a láncba szervezett, felszínen úszó tengeralattjárók nagy méretű tengerfelületet képesek ellenőrizni, és ha valamelyikük meglátja a közeledő konvojt, akkor nem támad, hanem jelenti helyzetét és irányát, és a többi egység érkezéséig szemmel tartja a teherszállítókat. Ezután a búvárhajók, általában éjszaka, a felszínen úszva összehangolt támadássorozatot indítanak a karaván ellen, aminek következtében az amúgy is leterhelt kísérőhajók kénytelenek megosztani figyelmüket.{{refhely|Keegan|185. oldal|azonos=185.}}
A német hajókat a szárazföldről a B-Szolgálat (B-Dienst) segítette, amely a szövetséges rádióforgalmazást figyelte, és próbálta minél pontosabban meghatározni a konvojok helyzetét. Ők állandó „versenyben” álltak a szövetségesek Kormányzati Kód és Rejtjel Iskolájával, valamint az Admiralitás Hadműveleti Hírszerző Központjával, amelyek a német parancsnokság és a búvárhajók közötti üzenetváltást
A háború alatt mindkét fél fejlesztette eszközeit, de a szövetségesek jóval nagyobb energiát fordítottak erre. Az angolok például kereskedelmi hajókat alakítottak át repülőgép-hordozókká, az amerikaiakkal együtt nagy hatótávolságú bombázókat állítottak hadrendbe, amelyeket radarral és nagy fényerejű reflektorokkal szereltek fel, a németek pedig kifejlesztették a légbeszívó rendszert (Snorkel), amellyel a tengeralattjáró a víz alatt haladva is tudta tölteni az akkumulátorait. A konfliktus alatt újabb és újabb akna- és torpedótípusokat vetettek be a felek.{{refhely|Keegan|194. oldal|azonos=194.}}
| |||