Wikipédia

„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés

Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
276. sor:
1946 májusában Karl Dönitzet a kereskedelmi tengerészek lemészároltatása miatt háborús bűnökkel vádolták a [[nürnbergi per]]ben, de végül mindössze tíz év elzárásra ítélték. 1980-ban halt meg, és katonai tiszteletadással temették el.{{refhely|Edwards|370. oldal|azonos=370.}}
 
== Volt-e igaziigazán esélyeesélyük a németeknek? ==
=== Anyagcsata ===
[[Fájl:Battle of the Atlantic (WW2) - German submarines lost-en.svg|250px|bélyegkép|jobbra|<center>Táblázat az atlanti csatáról: az elpusztított német tengeralattjárók száma havi bontásban</center>]]
''„Az egyetlen dolog, ami valóban megrémített a háború alatt, az az U-Boot-veszedelem volt. (...) Nem látványos csaták és csillogó teljesítmények alakjában valósult meg, hanem statisztikai kimutatások, táblázatok és görbék formájában, amelyeket a nemzet nem ismert, a közvélemény pedig sohasem tudott volna felfogni”'', írta a háború után Winston Churchill. A brit miniszterelnök az anyagcsata fogalmát így írta körül: az a fél győzedelmeskedik, amelyik tovább bírja az elhasznált hadianyagok és fegyverek pótlását. Az atlanti csata nagy tétje éppen ez volt: sikerül-e a Harmadik Birodalomnak olyan számban a tengerek mélyére küldenie a brit hajókat, hogy Nagy-Britanniának ne maradjon más választása, mint a kapituláció.{{refhely|Keegan|178. oldal|azonos=178.}}
 
Karl Dönitz úgy kalkulált, hogy 300 tengeralattjáróval megfojtja Nagy-Britanniát, ha kapitányai mérlegelés nélkül minden ellenséges hajót elsüllyesztenek, amellyel találkoznak. Az első évek az admirálist igazolták: 1941-ben, amikor az atlanti csata még el sem érte csúcspontját, a brit hajógyárak évi 500 ezer tonna veszteségben voltak, vagyis ennyivel kevesebb új hajóteret adtak át az elsüllyesztett regisztertonnákkal szemben.{{refhely|Edwards|80-81. oldal|azonos=80-81.}} 1942 júliusában Dönitz elérte a célt, 140 tengeralattjárója vadászott egyszerre, ami lehetővé tette az évi 7 millió tonnányi hajó elpusztítását, ami már többszörösön meghaladta a brit gyártókapacitást.{{refhely|Keegan|181. oldal|azonos=181.}}
 
EkkoraEkkorra azonban már minden tényező a németek hátrányára változott. A britek lefoglalással és bérléssel 7 millió tonna hajótérrel egészítették ki flottájukat, vagyis egyévnyi tengeralattjáró-pusztítással megegyező mennyiséggel egészítették ki flottájukat. Ráadásul az amerikai hajógyártás 1943-ra 1500 új hajó szolgálatba állítását ígérte, amelyek a korábbiaknál nagyobbak, 10-15 ezer tonnások voltak. Ez háromszorosa volt annak a mennyiségnek, amelyet a német búvárhajók megsemmisítettek. Hasonló ütemben nőtt a hadihajók száma is: az amerikaiak 1941 és 1945 között évi 200 egységet bocsátottak vízre. A németeknek így, hiába növelték havi harmincra a búvárhajó-kibocsátást, arányaiban egyre nagyobb árat kellett fizetniük minden elsüllyesztett teherszállítóért. Utólag visszatekintve azt lehet mondani, hogy a tengeralattjáró-háború hamarabb eldőlt, mint ahogy azt a felek felismerték.{{refhely|Keegan|181-183. oldal|azonos=181-183.}}
 
=== Stratégiai hibák ===
[[Fájl:U-3008 Key West.jpg|200px|bélyegkép|balra|<center>Snorkel az U–3008 tornya felett</center>]]
Williamson Murray történész a ''Why Germany’s Kriegsmarine Lost the Battle of the Atlantic'' ''(Miért veszítette el Németország haditengerészete az atlanti csatát?)'' című cikkében különböző stratégiai hiányosságokat vetvetett Karl Dönitz szemére. Azt írta, hogy a németek nem modellezték a konfliktus kitörése előtt a várható háborús forgatókönyveket, ami rámutathatott volna arra, milyen nehézségekkel kell majd szembenézniük, ha megtámadják Nagy-Britannia tengeri kommunikációs vonalait. Kiderülhetett volna ugyanis, hogy a fokozódó támadásokra a britek válasza a tengeralattjáró-elhárító flotta növelése lesz, ami először a Brit-szigetekhez közeli tengereket teszi majd túl kockázatossá a búvárhajók számára. Ezért a tengeralattjárók kénytelenek lesznek egyre messzebbre kihajózni az Atlanti-óceánra, ami miatt hosszabbak lesznek a járőrutak. A nagyobb területen a konvojoknak is több tereterük lesz a manőverezésre, mint a partokhoz közeli vizeken, és emiatt a farkasfalka összegyűjtése – Dönitz stratégiájának alapja – is jóval nehezebb lesz.{{refhely|Murray}}
 
Murray szerint a modellezés hiánya és Dönitz stratégiai szűklátókörűsége elsősorban a tengeralattjárók felépítésében érhető tetten. Az admirális fő fegyverének a 629 és 965 tonna közötti [[VII típusú német tengeralattjáró|VII-es]] típust választotta, amelynek hatótávolsága relatíve kicsi volt. Ezek a hajók a [[Brit-szigetek]] körüli portyázásra készültek, és számos probléma adódott velük, ha távolabbi vizekre kényszerültek. A [[IX típusú német tengeralattjáró|IX-es]] típus jóval nagyobb volt, alkalmas a Németországtól messzi portyákra, de a németek mégis háromszor többet gyártottak a VII-es típusból. A VII-es típus előállítása ráadásul az egész háború alatt folyt, még akkor is, amikor már kiderült, hogy az atlanti csatát nem a Brit-szigetek környékén kell megvívni.{{refhely|Murray}}
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Atlanti_csata_(második_világháború)”