„Első keresztes hadjárat” változatai közötti eltérés

a
apróság
a (apróság)
|kép=Godefroi1099.jpg
|képleírás=Jeruzsálem 1099-es ostroma.
|konfliktus=
|helyszín= [[Anatólia|Kis-Ázsia]], [[Közel-Kelet]]
|időpont= [[1095]]–[[1099]]
|eredmény=Keresztes győzelem
|egyik fél= Keresztesek
*[[Francia Királyság|Franciaország]]
*[[Német-római Birodalom]]
[[Bizánci Birodalom]]
|másik fél= [[Ikóniumi Szultánság]]<br>[[Danismendek|Danismend Emirátus]]<br>[[Fátimidák|Fátimida Kalifátus]]<br>[[Abbászidák|Abbászida Kalifátus]]
|parancsnokok1= [[Bouillon Gottfried]]<br> [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|Toulouse-i Rajmund]] <br> [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Tarantói Bohemund]]<br>[[II. Róbert normandiai herceg|Normandiai Róbert]]<br> [[I. Alexiosz bizánci császár|I. Alexiosz]]
|parancsnokok2= [[I. Kilidzs Arszlán]]<br>[[Kerboga]]<br>[[al-Afdal Sáhánsáh]]
|erők1= Keresztesek:
Az '''első keresztes hadjárat''' ([[1095]]–[[1099]]) az első volt azon [[Keresztes háborúk|háborúk]] sorában, amelyekkel a katolikus európai államok megkísérelték visszafoglalni [[Jeruzsálem]]et és a [[Szentföld]]et a muszlim hódítóktól. Az első hadjáratot [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa hirdette meg az 1095-ös [[clermont-i zsinat]]on és a kiváltó oka az volt, hogy a [[Szeldzsuk-dinasztia|szeldzsuk]] törökök hódításainak következtében a keresztény [[Bizánci Birodalom]] szinte teljesen kiszorult [[Anatólia|Kis-Ázsiából]].
 
A felhíváshoz Franciaországban, a [[Német-római Birodalom]]ban és Dél-Itáliában lelkes tömegek, és jónéhány főnemes is csatlakozott. A hivatalos 1096 augusztusi indulás előtt a vallási buzgalomtól fűtött parasztok és egyéb közrendűek a "szegények keresztes hadjáratán" külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidó pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig, ahol a muzulmánok szétverték a seregüket. A "fejedelmek keresztes hadjárata" jórészt rendben, fegyelmezetten, a bizánci hatóságokkal együttműködve vonult Anatóliáig, de a hadjárat menetét végig meghatározta, hogy nem volt mindenki által elfogadott vezére, csak a vallási vezetést látta el [[Monteil-i Adhemar|Adhemar]] pápai legátus (míg meg nem halt [[Antiokheia|Antiókhiában]]).
 
A keresztesek ostrom alá vették [[I. Kilidzs Arszlán]] anatóliai szeldzsuk szultán fővárosát, [[Nicea ostroma (1097)|Nikaiát]]; majd miután visszaverték a szultán felmentő próbálkozását, a város megadta magát a bizánciaknak. [[Dorylaeumi csata (1097)|Dorülaionnál]] ismét súlyos vereséget mértek a szeldzsukokra, akik azután már nem próbálták feltartóztatni őket. Nyolc hónapos ostrommal sikerült elfoglalniuk Antiókhiát és legyőzték a környék emírjeinek egyesült felmentő seregét, de ezután fél évre megbénította őket a vezérek közötti elkeseredett vita arról, hogy kié legyen az elfoglalt város. Az egyik főnemes, [[I. Balduin jeruzsálemi király|Boulogne-i Balduin]] segítségére sietett egy közeli örmény városállam, [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] vezetőjének, majd miután azt alattvalói meggyilkolták, megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.
Elsőként [[Hugó vermandois-i gróf|Hugó]], Vermandois grófja ([[I. Fülöp francia király|I. Fülöp]] francia király öccse) indult el. Bár királyi családból származott, birtoka jelentéktelen volt; talán ez indította, hogy szerencsét próbáljon Keleten. Hűbéreseiből és bátyja néhány lovagjából álló kis seregével Itáliába vonult, ahol Rómát érintve októberben ért [[Bari]]ba. Az [[Adriai-tenger|Adrián]] való átkelés viharosnak bizonyult, a hajóraj néhány tagja elsüllyedt, mások az albán partokon hajótörést szenvedtek. A [[Durrës|dürrakhioni]] bizánci kormányzó vendégül látta őket, de megvárta a császár engedélyét, mielőtt útjára bocsátotta a kereszteseket. Hugó Konstantinápolyban királyi herceghez való kitüntetett fogadtatásban részesült és Alexiosz kérésére esküt tett neki, hogy az általa a muzulmánoktól elfoglalt birtokokon elismeri őt hűbérurának.<ref>Runciman 120. o.</ref>
 
[[Alsó-Lotaringia|Alsó-Lotaringiából]] három fivér indult a Szentföldre: maga a herceg, [[Bouillon Gottfried]] (aki azonban nem ült biztosan a helyén, [[IV. Henrik német-római császár|IV. Henrik]] császár korábban el is vette tőle a hercegséget és csak úgy adta vissza, hogy utódai nem örökölhetik); [[III. Eustache boulogne-i gróf|III. Eustache]], Boulogne grófja; valamint a legfiatalabb, vagyontalan [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduin]]. Gottfried eladta birtokait és jelentős összeget zsarolt ki a zsidókból, így nagy sereget tudott kiállítani. A szárazföldi utat választotta és mikor október elején elérte Magyarország határát, követeket küldött Kálmán királyhoz az áthaladás engedélyezésére. A keresztesekkel való korábbi rossz tapasztalatok miatt Kálmán gyanakvó volt és csak a Gottfrieddel való személyes találkozás és túszok (Balduin és családja) átadása után adta meg az engedélyt. A Márvány-tengerig tartó út jól szervezetten, eseménytelenül zajlott le, ott azonban a fegyelem ismeretlen okból felbomlott és a sereg december közepén nyolc napon át fosztogatta a környéket. Gottfried eleinte megtagadta a hűségeskü letételét és konfliktusba keveredett a császárral, aki emiatt megvonta a hadsereg beígért ellátmányát. A keresztesek húsvét előtt még Konstantinápoly egyik kapuját is ostromzár alá vették, de visszaverték őket, mire beleegyeztek abba, hogy nem várnak tovább a város alatt a többi keresztes hadra, a három fivér pedig esküt tett Alexiosznak, majd átkelt a Boszporuszon.<ref>Runciman 124. o</ref>
[[Fájl:Godfrey of Bouillon and leaders of the first crusade.gif|bélyegkép|Bouillon Gottfried és a hadjárat többi vezetője (19. századi rajz)]]
Néhány nappal később, 1097 április 9-én [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói hercegnek és unokaöccse, [[Tankréd galileai fejedelem|Tankrédnak]] a vezetésével megérkezett a bizánci főváros alá a dél-itáliai normann keresztes hadsereg. Bohemund ([[I. Roger szicíliai gróf|I. Roger]] szicíliai király unokaöccse) tizenöt évvel korábban maga is harcolt Alexiosz ellen, amikor a normannok megpróbálták [[Dürrakhioni csata|elhódítani]] a Balkánt a bizánciaktól. Ők is Dürrakhionnál szálltak partra és a korábbi ellenségeskedés ellenére fegyelmezetten, a helyi hatóságoktól jól ellátottan vonultak egészen Konstantinápolyig. A császár tőle tartott leginkább, de Taranto hercege az elvárásoknak megfelelően cselekedett és igyekezett megnyerni az uralkodó jóindulatát, hogy biztosítsa segítségét a küszöbön álló harcokhoz; a hűségeskü ellen sem tiltakozott.<ref>Runciman 130 o.</ref> A dél-itáliaiakat április 26-án szállították át a Boszporuszon; ugyanazon a napon érkezett meg a bizánci fővárosba a dél-francia keresztes kontingens [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|IV. Rajmund]] toulouse-i gróf vezetésével.
A már hatvan körüli Rajmund volt az első, aki csatlakozott Orbán pápa felhívásához és azt remélte, hogy ő lehet az egész hadjárat parancsnoka. A pápa azonban óvatosan elhárította igényeit és az - egyházi - vezetést Monteil-i Adhemar kezébe adta. A dél-francia sereg Észak-Itálián átvágva Dalmácián át vonult Konstantinápoly felé. A rossz utak és az ellenséges lakosság miatt csak lassan haladtak, de jelentősebb veszteség nélkül értek Dürrakhionba, ahol kiegészítették megcsappant élelmiszertartalékaikat és a bizánciak besenyő segédcsapatainak kíséretében vonultak tovább. Az elkalandozó franciákat a besenyők megtámadták, az összecsapásokban két báró elesett, Adhemar pedig megsebesült. A fővárosba érve Rajmund megtagadta a hűségeskü letételét, mert úgy vélte, ezzel elveszíti azt a tekintélyét, amit a pápának elsőként letett esküje és az Adhemarral való viszonya jelentett. Alexiosz végül beérte egy egyszerűbb esküvel, melyben a gróf megígérte, hogy tiszteletben tartja a császár méltóságát és alattvalói tulajdonát.<ref>Runciman 133. o.</ref>
 
Az utolsó nagy keresztes sereg 1096 októberében indult Észak-Franciaországból [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf és a herceg unokatestvére, [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf vezetésével. István a felesége (Adél, [[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] angol király lánya) nyomására döntött úgy hogy felveszi a keresztet. Róma érintésével Dél-Itáliába vonultak, ahol Flandriai Róbert előresietett és Tarantói Bohemunddal egyszerre érkezett Konstantinápolyba. Normandiai Róbert és István [[Calabria|Calabriában]] telelt, majd márciusban indulva május elejére érkeztek meg a Boszporuszhoz, ahol a főurak vonakodás nélkül letették az elvárt hűségesküt Alexiosz császárnak.
 
A teljes keresztes haderő létszámát nehéz megbecsülni, mind a kortársak, mind a történészek más-más számadatokat adnak meg. Feltételezhető, hogy a teljes létszám 30-35 ezer harcost, ezen belül 5 ezer lovast tehetett ki. A legnagyobb kontingens Rajmundé volt kb. 8500 gyalogossal és 1200 lovassal.<ref>{{harvnb|Nicolle|2003|pp=21, 32}}.</ref>
{{bővebben|Nicea ostroma (1097)}}
 
A Szentföld felé tartó keresztesek egyik fontos feladata volt, hogy az utánpótlás és a zarándokok számára megnyissák a Kis-Ázsián át vezető utat. Ennek első akadálya a Márvány-tenger közelében fekvő Nikaia városa volt, amelyet a szeldzsukok korábban elfoglaltak, sőt I. Kilidzs Arszlán szultán kinevezte fővárosának. Az Aszkániai-tó partján elterülő város erődítései jó állapotban voltak, a szultán pedig a Remete Péter-féle rongyos sereg szétszórása után lenézte a kereszteseket, így inkább keleti szomszédai, a Danismend Emirátus ellen vonult; még kincstárát és családját is Nikaiában hagyta.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=117–120}}.</ref> A keresztesek (akikhez csatlakoztak a szegények keresztes hadjáratának túlélői) 1097. május 6-án érkeztek a város falai alá és elkezdték a körbezárását. A védők hírnököt küldtek Kilidzs Arszlánhoz, aki azonnal megfordult és fővárosa felmentésére indult. Május 16-ára a várost teljesen körbefogták (kivéve a tó felől) és röviddel később megérkezett a szeldzsuk előőrs. Őket könnyen visszaverték, majd 21-én Kilidzs Arszlán főserege jelent meg Nikaia déli falainál. Vele szemben csak Rajmund és Flandriai Róbert sorakozott fel, Gottfried és Bohemund tovább őrizte a rá bízott falszakaszt. A nyílt terepen a kézitusában az európai nehézfegyverzetű katonák fölényben voltak a szeldzsukokkal szemben, így egész napos elkeseredett küzdelem után a szultán este visszavonult, éjszaka pedig sorsára hagyta fővárosát. Június 3-án az ostromlókhoz csatlakozott az utolsónak érkező Normandiai Róbert és Blois-i István, így a védők helyzete reménytelenné vált. Egy ideig a tavon keresztül kaptak utánpótlást, de aztán a bizánciak hajóikkal ezt az útvonalat is elzárták. Június 19-én általános támadást hirdettek, de a védők előtte való éjjel megadták magukat a bizánci követségnek. Reggel a keresztesek már arra ébredtek, hogy a hátuk mögött között megállapodás miatt már bizánci zászlók lengenek a tornyokon és a várt fosztogatás helyett csak kis csoportokban engedték be őket a városba.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=126–130}}.</ref><ref>Runciman 147. o.</ref>
 
==A dorülaioni csata==
Egy héttel Nikiaia eleste után, június 26-án a keresztesek továbbindultak délkelet felé, a régi bizánci hadiúton. Egy kis bizánci kontingens is elkísérte őket a tapasztalt hadvezér, [[Tatikiosz]] vezénylete alatt. A sereg a könnyebb vonulás érdekében két részre vált: az elsőt a dél-itáliaiak, észak-franciák és bizánciak alkották Bohemund vezetésével, a másodikat pedig dél-franciák és lotaringiaiak, Toulouse-i Rajmunddal az élen.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=132–34}}.</ref> Eközben Kilidzs Arszlán, akinek súlyos csapást jelentett kincstára és fővárosa elvesztése, összegyűjtötte seregeit és kiegyezett a danismendekkel. A hadiút elágazásánál, [[Dorülaion]] város közelében várt a nyugatiakra. Bohemund június 30-án este ért a színhelyre és a síkságon letáborozott. Napkeltekor a jelentős létszámfölényben levő törökök a környező dombokról rájuk zúdultak, de nem sikerült meglepniük a keresztényeket, akik védekező állást vettek fel a táborukban. A könnyűlovas szeldzsukok egymást váltva lőtték ki rájuk nyilaikat, de óvakodtak a kézitusától. Déltájban megérkezett a keresztes sereg második része és Kilidzs Arszlán rájött, hogy csak ellenségei felét sikerült bekerítenie. A nyugati seregrészek egyesültek és elnyújtott hadrendet vettek fel. Adhemar püspök közben a dombok takarásában megkerülte a csatateret és amikor megjelent a amúgy is elbizonytalanodott törökök hátában, azok pánikba estek és elmenekültek.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=135–37}}.</ref>
 
Két napos pihenő után a keresztesek délkelet felé, a hosszabb, de biztosabb úton haladtak tovább, de a kopár, víztelen, háborúk sújtotta anatóliai tájon így is nehezen haladtak; különösen hogy a szeldzsukok igyekeztek mindent elpusztítani előttük. Augusztus közepén érkeztek [[Konya (település)|Ikonionhoz]], majd némi pihenő után [[Ereğli (Konya)|Hérekleiába]]. Itt a danismend emír várta őket, de amikor Bohemund rájuk támadt, inkább elmenekültek. A főút itt délnek fordult a tengermenti [[Kilikia]] felé, a keskeny és nehezen járható Kilikiai-kapun keresztül. A többség úgy döntött, hogy inkább északról kerüli meg a [[Torosz-hegység|Taurusz-hegység]]et, de a két birtok nélküli másodszülött vezér, Boulogne-i Balduin és Tankréd szeptember 15-én délnek fordult, hátha sikerül kikanyarítaniuk maguknak egy hercegséget. A két főnemes riválisnak tekintette a másikat és hamarosan össze is különböztek, amikor [[Tarsus|Tarszosz]] városát (amelynek kapuit a helyi keresztények kinyitották előttük) Balduin magának követelte. Tankréd elvonult, de röviddel később 300 lemaradt katonája Tarszoszhoz ért. Balduin nem volt hajlandó beengedni őket és éjszaka a város körül ólálkodó törökök lemészárolták őket.<ref>Runciman 160. o.</ref> A frankok nem tapasztaltak számottevő ellenállást, de a mocsaras, maláriafertőzte kilikiai síkság nem nyerte meg tetszésüket és nehezen védhetőnek is tartották, ezért inkább keletnek indultak és Balduin [[Kahramanmaraş (település)|Marasnál]] csatlakozott az Anti-Tauruszon átkelő fősereghez, Tankréd pedig még elfoglalta [[İskenderun|Alexandretta]] kikötővárosát és utána vonult a többiek irányába, [[Antiokheia|Antiókhia]] alá.
 
Balduin még Antiókhia előtt újabb kalandra vállalkozott, a környék örmény fejedelmeinek kérésére elűzte két jelentős vár török védőit. Ezután az [[Eufrátesz]] mentén fekvő [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] örmény ura, a gyermektelen Torosz felajánlotta neki, hogy fiává és örökösévé fogadja, ha megvédelmezi a minden irányból fenyegetett kis fejedelemségét. Megérkezése után a város lakossága által gyűlölt Torosz ellen összeesküvést szőttek és menekülés közben meglincselték. 1098. március 1-jén a helyi, többségében örmény keresztények megkérték Balduint, hogy kormányozza őket, ő pedig feleségül vett egy örmény hercegnőt és megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.<ref>Runciman 166. o.</ref><ref name="Hindley37">{{harvnb|Hindley|2004|p=37}}.</ref>
 
==Antiókhia ostroma==
[[File:Gustave dore crusades bohemond alone mounts the rampart of antioch.jpg|thumb|200px|Bohemund maga mássza meg Antiókhia falait ([[Gustave Doré]] rajza (1871)]]
 
A keresztesek főserege 1097. október 21-én érkezett a Jeruzsálembe vezető út legjelentősebb városa, Antiókhia falai alá. Az erős falakkal védett város kulcsfontosságú volt az utánpótlás és a zarándokok útvonalának biztosításához. Antiókhia muzulmán ura ekkor Jági Sziján volt, aki formálisan az aleppói [[Fahr al-Mulk Radvan|Ridván]] emír hűbérese volt, de korábban már elárulta őt (ellenségeivel, a moszuli [[Kerboga|Kerbogával]] és a damaszkuszi [[Dukák]]kal szövetkezett) ezért tőle nem számíthatott segítségre. A keresztesek - akiknek annyi emberük sem volt, hogy teljesen körbefogják a hatalmas várost - nem mertek rohamozni és a kiéheztetés mellett döntöttek. December 28-ára az ő élelmük is elfogyott és a sereg nagyobbik része, hogy portyázással szerezzen utánpótlást. Másnap éjjel Jági Sziján kitört a városból, de Rajmund csapatai lecsaptak rá és visszakergették a kapun, közben kis híján sikerült behatolniuk Antiókhiába. Közben a dél felé tartó Bohemund találkozott a damaszkuszi Dukák felmentő seregével és megfutamította; de közben akkora veszteségeket szenvedett, hogy inkább visszafordult.<ref>Runciman 175. o.</ref> Az aleppói Ridván végül úgy döntött, hogy megsegíti vazallusát, de február 8-án megérkező seregét a lovagok szétszórták, a frank gyalogság pedig feltartotta a közben kitörő Jági Szijánt. Március 4-én egy közeli kikötőbe megérkezett az angol trónkövetelő [[II. Edgár angol király|Edgar Aetheling]], aki bizánci ostromgépeket és építőanyagokat is hozott. A törökök kicsaptak rájuk és sikerült megszerezniük a rakományt, de a város felé visszavonuló muzulmánokra Bouillon Gottfried rátámadt és az összecsapásban a helyőrség jelentős hányadát megölték.
 
1098 májusára a kiváló hadvezér hírében álló moszuli Kerboga is összegyűjtött egy hatalmas felmentő sereget, amelyhez a környező emírek is csatlakoztak. Hogy oldalát biztosítsa, ostrom alá vette Edesszát, de három hét után belátta, hogy csak az idejét vesztegeti és Antiókhia felé indult. A megrettenő keresztesek közül sokan dezertáltak, június 2-án Blois-i István hazaindult. Néhány órával ezután a védők egyik kapitánya, egy muszlim hitre tért örmény, akit a parancsnok megalázott, felvette a kapcsolatot Bohemunddal, hogy hajlandó beengedni őket a városba. Éjszaka felengedte a frankokat az általa őrzött falszakaszra, akik megölték a környező tornyok őrségét, a keresztény lakosok segítségével kinyitották az egyik kaput és a keresztesek beözönöltek a városba. A helyőrség egy része a fellegvárban barikádozta el magát, Jági Sziján elmenekült, de örmény parasztok felismerték és megölték. Az ostromlók és a keresztény lakosok a város valamennyi muzulmán lakóját lemészárolták.<ref>Runciman 185. o.</ref>
[[File:Gustave dore crusades the massacre of antioch.jpg|thumb|left|Az antikókhiai mészárlás (Gustave Doré, 1871)]]
Alig néhány nappal később, június 5-én megérkezett Kerboga felmentő serege és ostrom alá vette a korábbi ostromlókat.<ref name="Tyerman142">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=142–143}}.</ref> Június 10-én Adhemar püspököt felkereste egy Péter Bertalan nevű katona és azt állította, hogy látomásaiban [[Szent András apostol|Szent András]] elmondta neki, hogy a [[Szent Lándzsa|Szent lándzsa]], amellyel megölték Jézust, Antiókhiában található. A püspök eleinte tamáskodott, de aztán engedélyt adott a keresésre és A Szt. Péter-bazilika alatt rátaláltak egy lándzsahegyre. A csoda nagy lelkesedést keltett a városban, míg a muszlimok szövetsége egyre inkább bomladozott. Június 27-én a keresztesek követséget küldtek Kerbogához, de az feltétlen megadást követelt. Másnap a védők kitörtek a városból. Az emírek tartottak attól, hogy a győzelem esetén Kerboga túlságosan erőssé válik, ezért cserbenhagyták. A fővezér egy ideig védekezett, de mikor látta hogy szövetségesei elmenekülnek, maga is visszavonult.<ref>Runciman 195. o.</ref><ref>Tyerman 137. o.</ref>
 
A diadal után felmerült a kérdés, hogy mi történjen a várossal. A vezérek korábbi esküje értelmében vissza kellett volna kerülnie Bizánchoz, de - Rajmund kivételével - valamennyien úgy vélték, hogy mivel Alexiosz (aki az ostrom alatt Kis-Ázsiába vezetett hadjáratot) nem sietett a segítségükre, elárulta őket és az eskü érvénytelenné vált. Bohemund magának követelte a várost, de Rajmund - aki szerette volna magát látni a sereg élén - szembeszállt vele. A két vezér konfliktusát Adhemar püspök tompította, míg augusztus 1-jén a városban kitörő járvány el nem vitte.<ref name="Lock23">{{harvnb|Lock|2006|p=23}}.</ref> A vita megbénította a sereget, amely közben megostromolta a környező városokat és várakat és próbáltak élelmet szerezni a további útra. November 5-én összeült a vezérek tanácsa és több napos veszekedés után eldöntötték, hogy Bohemund kapja a város háromnegyedét, de tovább kell mennie a többiekkel Jeruzsálembe. Ezután Maarrat an-Numán városának ostroma közben ismét ismét vita tört ki a két vezér között és a korábbi megállapodást felrúgták. Közben a katonák - akiket nem érdekeltek a hatalmi harcok és mielőbb Jeruzsálembe akartak érni, valamint úgy kifogytak az élelemből, hogy már a kannibalizmusra fanyalodtak - fellázadtak. Rajmund végül 1099. január 13-án továbbindult, a többiek pedig (Bohemund és Balduin kivételével, akik Antiókhiában, illetve Edesszában maradtak) több-kevesebb késlekedéssel követték őt a Jeruzsálembe vezető úton.<ref>Neveux 186. o.</ref>
Az egyiptomi Fátimidiák tényleges vezetője, [[Sáhánsáh al-Afdal]] nagyvezír Kerboga veresége után követséget küldött Antiókhiába, hogy tárgyaljon a keresztesekkel egy szeldzsukellenes szövetségről; ezt azonban ők visszautasították, mert végleges céljuk Jeruzsálem volt, amelyre Egyiptom is igényt tartott. Al-Afdal ezután visszafoglalta Palesztinát a törököktől; magát Jeruzsálemet 40 napig ostromolta és a határt [[Bejrút]]ig tolta ki északra.
 
Az észak-szíriai városok arab uralkodói örültek a szeldzsuk uralom összeomlásának és hajlandónak bizonyultak békében átengedni a keresztes hadat. Rajmund eleinte a szárazföld belsejében vezette seregét, majd miután a [[saizar]]i emír kalauzokkal és élelemmel látta el, kikanyarodott a tengerpartra, mert a [[Libanoni-hegység]]től keletre vezető út a damaszkuszi szeldzsuk Dukák kezén volt. A [[Tripoli (Libanon)|tripoliszi]] emír is hajlandó volt egyezkedni, de a pénzszűkében lévő gróf, hogy nagyobb összeget zsarolhasson ki az emírből, ostrom alá vette Arka városát. Itt érte utol őket az Antiókhiából a tengerparton délre haladó Bouillon Gottfried és Flandriai Róbert (Normandiai Róbert és Tankréd már kezdettől vele tartott). Az ostrom február 14-én kezdődött, de a város keményen ellenállt, ezért végül május 13-án dolgavégezetlenül indultak tovább. Az útjukba eső városok élelmiszerrel és ajándékokkal váltották meg földjeik sértetlenségét és a frankok többé-kevésbé akadálytalanul haladtak a tengerparton [[Arszuf]]ig, ahol a szárazföld belseje felé fordultak. Itt megszállták [[Ramla|Ramlát]], amelyet többségében muzulmán lakossága elmenekült. Ramlától már két nap alatt elérték a Szent Várost és 1099. június 7-én megkezdték Jeruzsálem ostromát.<ref>Runciman 216. o.</ref>
[[File:1099 Siege of Jerusalem.jpg|thumb|right|200px|Jeruzsálem ostroma]]
A várost a fátimida Iftikár ad-Daula védte, aki jól felkészült: megmérgeztette a falakon kívüli kutakat és az árulás elkerülése érdekében valamennyi keresztényt kiűzte Jeruzsálemből (a zsidókat nem).<ref name="madden">Madden, Thomas F. ''The New Concise History of the Crusades'' page 33 (Rowman & Littlefield Pub., Inc., 2005)</ref> A becslések szerint 12 ezer ostromlónak (ebből 1500 lovas)<ref name="crusadearmy">{{harvnb|Konstam|2004|p=133}}.</ref> a palesztinai nyár hevében alig volt vize, ezért már június 12-én általános rohammal próbálkoztak, de mivel alig volt létrájuk, visszaverték őket. Szerencséjükre, néhány nappal később kis keresztény flotta érkezett [[Jaffa]] kikötőjébe, amellyel utánpótlát (élelem és eszközök az ostromgépek építésére) kaptak. Miután messze földről begyűjtötték a szükséges fát, ostromtornyokat, kővetőket és létrákat készítettek. A vízutánpótlási nehézségek és éhezés mellett Rajmund és Tankréd is összeveszett [[Betlehem]] birtoklásán, de mikor híre ment hogy Egyiptomból felmentő sereg indult, megkettőzték erőfeszítéseiket és július 14-én hajnalban újabb általános támadást indítottak. A három közül a legnagyobb ostromtornyot a védők állandó kő- és nyílzáporában estére sikerült a falhoz gördíteni, de Rajmund csapatai nem tudták megvetni lábukat a falon. Másnap reggelre Gottfriednek sikerült egy kisebb tornyot az északi falhoz tolni és a lotaringiai lovagok elfoglalták a fal tetejét, amire aztán már tömegesen másztak fel létrákon a társaik, majd kinyitottak egy kaput. Iftikár visszavonult a [[Dávid-torony]]ba és Rajmundnál nagy összeggel megváltotta magát, de az egész városból ő és a katonái voltak az egyetlenek akik életben maradtak, mert a győztes keresztesek válogatás nélkül minden muzulmánt: férfit, nőt és gyereket legyilkoltak. A zsidókra, akikben a muszlimok segítőit látták, rágyújtották a nagy zsinagógájukat és valamennyien bennégtek. A jeruzsálemi mészárlás a keresztény és az iszlám világot is megrázta. A keresztény fanatizmus felébresztette a muszlim fanatizmust és sok környező uralkodó, aki a kereszteseket csak egy újabb színfoltnak tekintette a Közel-Kelet színes palettáján, azontúl a frankok kiűzésére törekedett.<ref>Runciman 224. o.</ref>
 
== A Jeruzsálemi Királyság megalapítása==
Július 22-én tanácsot tartottak a meghódított területek további sorsának eldöntésére. A vezérek közül ketten (Flandriai Róbert és Normandiai Róbert) haza akartak térni Európába, Tankrédot pedig csak Bohemund szegény rokonának tartották. A papság végül Rajmundnak ajánlotta fel Jeruzsálem [[Jeruzsálemi Királyság|koronáját]], noha őt nem kedvelték, mert önhatalmúlag magát tartotta a hadjárat vezetőjének és az arkai ostrom kudarca is megtépázta hírnevét. Rajmund - talán hogy szerénységét bizonyítsa - visszautasította a felkérést és feltehetően abban bízott, hogy másodszor is neki ajánlják a koronát. A választók ezután Gottfriedhez fordultak, aki elfogadta a felkérést, azzal a kikötéssel hogy nem kíván király lenni abban a városban, ahol Jézus a töviskoronát viselte, beéri a Szent Sír védelmezője címmel.<ref name="Tyerman159">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=159–160}}.</ref> Rajmund rosszul viselte a kudarcot; csalódottan kivonult Jeruzsálemből, de miután dühe elpárolgott, nem hazaindult, csak a Jordán völgyében, Jerikónál táborozott le.
 
[[File:Battle of Ascalon-engraving.jpg|210px|thumb|Az aszkaloni csata (Gustave Doré rajza után készült metszet (1881)]]
Bouillon Gottfried sikeresen megerősítette újszülött királyságának határait, de hűbéreseivel (elsősorban a [[Galilea|Galileát]] megszerző Tankréddal) és az egyházzal nehezen boldogult. Alig egy évvel kinevezése után, 1100 júliusában megbetegedett és meghalt. Utódjává az edesszai [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduint]] választották.
 
Jeruzsálem elfoglalása nagy lelkesedést keltett a keresztény világban. Sokan felvették a keresztet, akik pedig útközben visszafordultak - mint Blois-i István vagy Vermandois-i Hugó - szégyenükben úgy határoztak, hogy visszatérnek a Szentföldre.
Számukra [[1101-es keresztes hadjárat|újabb keresztes hadjáratot]] szerveztek 1101-ben, de a sereget a szeldzsukok még Anatóliában szétverték, csak töredékei jutottak el Jeruzsálembe.<ref name="Lock142">{{harvnb|Lock|2006|pp=142–144}}.</ref> A palesztinai kikötővárosok elfoglalása után az új államoknak jelentős segítséget nyújtottak az itáliai kereskedő köztársaságok ([[Velencei Köztársaság|Velence]], [[Genovai Köztársaság|Genova]], [[Pisai Köztársaság|Pisa]]), akik kereskedelmi privilégiumokért cserébe tengeri szállítást biztosítottak a kockázatos szárazföldi helyett. A keresztes államok katonai utánpótlása igen rapszodikusnak bizonyult, de helyzetüket megszilárdította a [[Máltai lovagrend|johannita]] és a [[Templomosok|templomos]] lovagrendek megalapítása, amelyek egyfajta állandó hadseregként szolgálták a keresztények védelmét.
 
* {{Cite book|last=Riley-Smith |first= Jonathan |title=The Crusades: A History |edition=2nd |publisher=Yale University Press |year=2005 |isbn=0-8264-7270-2 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Riley-Smith |first=Jonathan |title=The First Crusaders, 1095–1131|publisher=Cambridge |year=1998 |isbn=0-521-64603-0 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Runciman |first=Steven |title=A keresztes hadjáratok története |publisher=Osiris Kiadó |year=1991 |isbn=963 379 448 X}}
* {{Cite book|last=Setton |first=Kenneth |title=A History of the Crusades |publisher=Madison |year=1969–1989 |url=http://libtext.library.wisc.edu/HistCrusades/}}
* {{Cite book|last=Treadgold |first=Warren |title=A History of the Byzantine State and Society |publisher=Stanford University Press |year=1997 |isbn=0-8047-2630-2 |ref=harv}}
 
[[Kategória:Keresztes háborúk]]
[[Kategória:1090-es évek‎évek]]