„Első keresztes hadjárat” változatai közötti eltérés

Nagykötőjelek
a (apróság)
(Nagykötőjelek)
Az '''első keresztes hadjárat''' ([[1095]]–[[1099]]) az első volt azon [[Keresztes háborúk|háborúk]] sorában, amelyekkel a katolikus európai államok megkísérelték visszafoglalni [[Jeruzsálem]]et és a [[Szentföld]]et a muszlim hódítóktól. Az első hadjáratot [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa hirdette meg az 1095-ös [[clermont-i zsinat]]on és a kiváltó oka az volt, hogy a [[Szeldzsuk-dinasztia|szeldzsuk]] törökök hódításainak következtében a keresztény [[Bizánci Birodalom]] szinte teljesen kiszorult [[Anatólia|Kis-Ázsiából]].
 
A felhíváshoz Franciaországban, a [[Német-római Birodalom]]ban és Dél-Itáliában lelkes tömegek, és jónéhányjó néhány főnemes is csatlakozott. A hivatalos 1096. augusztusi indulás előtt a vallási buzgalomtól fűtött parasztok és egyéb közrendűek a "szegények„szegények keresztes hadjáratán"hadjáratán” külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidózsidók elleni pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig, ahol a muzulmánok szétverték a seregüket. A "fejedelmek„fejedelmek keresztes hadjárata"hadjárata” jórészt rendben, fegyelmezetten, a bizánci hatóságokkal együttműködve vonult Anatóliáig, de a hadjárat menetét végig meghatározta, hogy nem volt mindenki által elfogadott vezére, csak a vallási vezetést látta el [[Monteil-i Adhemar|Adhemar]] pápai legátus csak a vallási vezetést látta el (míg meg nem halt [[Antiokheia|Antiókhiában]]).
 
A keresztesek ostrom alá vették [[I. Kilidzs Arszlán]] anatóliai szeldzsuk szultán fővárosát, [[Nicea ostroma (1097)|Nikaiát]]; majd miután visszaverték a szultán felmentő próbálkozását, a város megadta magát a bizánciaknak. [[Dorylaeumi csata (1097)|Dorülaionnál]] ismét súlyos vereséget mértek a szeldzsukokra, akik azután már nem próbálták feltartóztatni őket. Nyolc hónapos ostrommal sikerült elfoglalniuk Antiókhiát és legyőzték a környék emírjeinek egyesült felmentő seregét, de ezután fél évre megbénította őket a vezérek közötti elkeseredett vita arról, hogy kié legyen az elfoglalt város. Az egyik főnemes, [[I. Balduin jeruzsálemi király|Boulogne-i Balduin]] segítségére sietett egy közeli örmény városállam, [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] vezetőjének, majd miután aztutóbbit alattvalói meggyilkolták, megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.
 
A keresztes sereg 1099 januárjában indult tovább Antiókhiából és miután három hónapot elvesztegettek Arka ostrománál, júniusban értek Jeruzsálem falai alá. A vízhiány és a forróság miatt hosszas ostromról nem lehetett szó, így miután sikerült ostromgépeket építeniük, rohammal [[Jeruzsálem ostroma (1099)|vették be]] a várost, amelynek valamennyi muszlim és zsidó lakosát lemészárolták. Az egyiptomi [[Fátimidák]] megpróbálták kiűzni a frankokat (nyugati keresztényeket) Palesztinából, de az [[Aszkalóni csata|aszkaloni csatában]] súlyos vereséget szenvedtek. Az elfoglalt területeken megalapították a [[Jeruzsálemi Királyság]]ot, amelynek első vezetőjévé [[Bouillon Gottfried]]et választották.
 
==Előzmények==
A szent háború fogalma már a kereszténység korai évszázadaiban felmerült. A 9. században [[IV. Leó pápa|IV. Leó]] pápa kijelentette, hogy aki az egyház védelméért folytatott háborúban esik el, mennyei jutalomban részesül.<ref>Runciman, 78. o.</ref> A 11. századra az [[Ibériai-félsziget]]en a keresztény királyságok eredményesen szorították dél felé a mohamedánokat és harcukat külföldi - javarészt francia - lovagok is segítették.<ref name="Nelson">Lynn H. Nelson (1979), "The Foundation of Jaca (1077): Urban Growth in Early Aragon," ''Speculum'', '''53''' p.&nbsp;697 note 27.</ref> Röviddel a keresztes háború meghirdetése előtt [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa nagyon hasonló szónoki fordulatokkal és szimbolikával buzdított az ibériai [[Tarragona]] elfoglalására.<ref>{{harvnb|Riley-Smith|2005|p=7}}.</ref>
 
A 11. századra a keresztény Nyugat-Európa sikeresen elhárította a határait fenyegető veszélyeket, a pogány szászok, vikingek, magyarok támadásait és nemesek új generációjának nem volt más lehetősége, mint hogy egymással harcoljon az új földbirtokokért és címekért.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=3–4}}.</ref> Az egyház rendszeresen elítélte a keresztények vérének ontását, többé-kevésbé sikeres próbálkozások történtek arra, hogy ünnep- és vasárnapokon megtiltsák a harcot ("Isten békéje"). 1073-ban a tettre kész és határozott [[VII. Gergely pápa|VII. Gergelyt]] választották pápává, aki az püspöki [[invesztitúra]] miatt konfliktusba került a német-római császárral és aki nem habozott politikai harcait teológiai érvekkel megtámogatni. Megszokottá vált, hogy a pápa a kereszténység nevében küldjön harcba lovagokat, akár saját politikai ellenfelei, akár az andalúziai (vagy egyéb) muzulmánok ellen.<ref>{{harvnb|Riley-Smith|1991|pp=5–8}}.</ref>
Remete Péter április végén indult el Kölnből addigra kb. 20 ezresre duzzadt seregével. Magyarországon egy részük dunai hajókon, többségük gyalog kelt át és június 20-án érkeztek Zimonyba. Itt hírét vették a korábbi konfliktusoknak és egy vita lázadássá fajult, a keresztesek lerohanták a várost, elfoglalták a várat és négyezer magyart megöltek. Ezután Kálmán király bosszújától tartva gyorsan átkeltek Belgrádba.<ref>Runciman 107. o.</ref> Belgrád parancsnoka megpróbálta korlátok közé fogni az átkelésüket és a vonulásukat, mire kifosztották és felgyújtották a várost. A fegyelmezetlen tömeg ezután Naisszoszba vonult tovább, ahol a bizánci hatóságok élelemmel látták el őket, majd augusztus 1-jén Konstantinápolyban csatlakoztak Nincstelen Valter seregéhez.
 
A bizánci főváros környékén is gátlástalanul fosztogató gyülevész hadakat a császár augusztus 6-án átszállíttatta a Boszporuszon<ref>{{harvnb|Riley-Smith|2005|pp=26–27}}.</ref> és délnek haladtak a [[Márvány-tenger]] partján fekvő erődbe, Civetotba (görögül Kibotosz). A tömeg itt két, egymással torzsalkodó francia, valamint német-olasz táborra szakadt, amelyek egymástól függetlenül rabolták ki a környékbeli - keresztény lakosságú - falvakat, sőt Kilidzs Arszlán szultán közeli fővárosáig, [[Nikaia|Nikaiáig]] is eljutottak. A német csapat elfoglalt egy Xerigordon nevű várat, a szeldzsukok azonban szeptember végén beszorították oda őket és mivel nem volt vizük, megadták magukat. Aki hajlandó volt áttérni az iszlámra, eladták rabszolgának, a többieket lemészárolták.<ref>Runciman 110. o.</ref> A franciák, mikor hírét vették, hogy nagy török sereg közelít Civetot felé, október 21-én kivonultak elébük. A muzulmánok egy szűk erdős völgyben csapdába csalták őket, a gyakorlatlan parasztok pánikba estek, visszaözönöltek Civetotba és menekülés közben szinte valamennyiüket levágták vagy foglyul ejtették. Csak keveseknek sikerült elmenekülnie. Nincstelen Valter elesett; Remete Péter, aki éppen Konstantinápolyban tárgyalt a császárral, életben maradt.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=101–103}}.</ref>
 
1096 elején, miközben és miután Remete Péter nagy serege elindult Kölnből, Németországban további keresztes seregek szerveződtek egy bizonyos Volkmar; Remete Péter régi tanítványa, Gottschalk és Emicho von Leiningen gróf vezetésével. Ezek a kereszténységért való harcot a helyi zsidó közösségek megtámadásával kezdték. Emicho és követői május 3-án [[Speyer]]ben rendeztek pogromot, de mivel a helyi püspök védelmébe vette a zsidókat, csak tizenkettőt sikerült megölniük. Innen [[Worms (település)|Wormsba]] vonultak át, ahol május 20-án a helyi lakosok közreműködésével a zsidónegyedre támadtak. Annak lakói a püspöknél kerestek menedéket, de a tömeg betört a palotába és legalább ötszáz zsidót lemészároltak. Május 25-én [[Mainz]]hoz érkeztek, ahol az érsek bezárta a keresztesek előtt a kapukat, de városbeli szimpatizánsaik beengedték őket. A helyi zsidók az érsek palotájába menekültek, de a keresztesek utánuk nyomultak és mészárlásban mintegy ezer zsidót megöltek.<ref>Runciman 116. o.</ref><ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=84–85}}.</ref> Emicho ezután Kölnbe tartott, ahonnan a zsidók jövetelének hírére szétszóródtak a vidéken; majd végül délnek indult, hogy a Szentföldre menjenek, a közbeeső városokban további pogromokat tartva.
Néhány nappal később, 1097 április 9-én [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói hercegnek és unokaöccse, [[Tankréd galileai fejedelem|Tankrédnak]] a vezetésével megérkezett a bizánci főváros alá a dél-itáliai normann keresztes hadsereg. Bohemund ([[I. Roger szicíliai gróf|I. Roger]] szicíliai király unokaöccse) tizenöt évvel korábban maga is harcolt Alexiosz ellen, amikor a normannok megpróbálták [[Dürrakhioni csata|elhódítani]] a Balkánt a bizánciaktól. Ők is Dürrakhionnál szálltak partra és a korábbi ellenségeskedés ellenére fegyelmezetten, a helyi hatóságoktól jól ellátottan vonultak egészen Konstantinápolyig. A császár tőle tartott leginkább, de Taranto hercege az elvárásoknak megfelelően cselekedett és igyekezett megnyerni az uralkodó jóindulatát, hogy biztosítsa segítségét a küszöbön álló harcokhoz; a hűségeskü ellen sem tiltakozott.<ref>Runciman 130 o.</ref> A dél-itáliaiakat április 26-án szállították át a Boszporuszon; ugyanazon a napon érkezett meg a bizánci fővárosba a dél-francia keresztes kontingens [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|IV. Rajmund]] toulouse-i gróf vezetésével.
 
A már hatvan körüli Rajmund volt az első, aki csatlakozott Orbán pápa felhívásához és azt remélte, hogy ő lehet az egész hadjárat parancsnoka. A pápa azonban óvatosan elhárította igényeit és az - egyházi - vezetést Monteil-i Adhemar kezébe adta. A dél-francia sereg Észak-Itálián átvágva Dalmácián át vonult Konstantinápoly felé. A rossz utak és az ellenséges lakosság miatt csak lassan haladtak, de jelentősebb veszteség nélkül értek Dürrakhionba, ahol kiegészítették megcsappant élelmiszertartalékaikat és a bizánciak besenyő segédcsapatainak kíséretében vonultak tovább. Az elkalandozó franciákat a besenyők megtámadták, az összecsapásokban két báró elesett, Adhemar pedig megsebesült. A fővárosba érve Rajmund megtagadta a hűségeskü letételét, mert úgy vélte, ezzel elveszíti azt a tekintélyét, amit a pápának elsőként letett esküje és az Adhemarral való viszonya jelentett. Alexiosz végül beérte egy egyszerűbb esküvel, melyben a gróf megígérte, hogy tiszteletben tartja a császár méltóságát és alattvalói tulajdonát.<ref>Runciman 133. o.</ref>
 
Az utolsó nagy keresztes sereg 1096 októberében indult Észak-Franciaországból [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf és a herceg unokatestvére, [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf vezetésével. István a felesége (Adél, [[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] angol király lánya) nyomására döntött úgy hogy felveszi a keresztet. Róma érintésével Dél-Itáliába vonultak, ahol Flandriai Róbert előresietett és Tarantói Bohemunddal egyszerre érkezett Konstantinápolyba. Normandiai Róbert és István [[Calabria|Calabriában]] telelt, majd márciusban indulva május elejére érkeztek meg a Boszporuszhoz, ahol a főurak vonakodás nélkül letették az elvárt hűségesküt Alexiosz császárnak.
[[File:Gustave dore crusades bohemond alone mounts the rampart of antioch.jpg|thumb|200px|Bohemund maga mássza meg Antiókhia falait ([[Gustave Doré]] rajza (1871)]]
 
A keresztesek főserege 1097. október 21-én érkezett a Jeruzsálembe vezető út legjelentősebb városa, Antiókhia falai alá. Az erős falakkal védett város kulcsfontosságú volt az utánpótlás és a zarándokok útvonalának biztosításához. Antiókhia muzulmán ura ekkor Jági Sziján volt, aki formálisan az aleppói [[Fahr al-Mulk Radvan|Ridván]] emír hűbérese volt, de korábban már elárulta őt (ellenségeivel, a moszuli [[Kerboga|Kerbogával]] és a damaszkuszi [[Dukák]]kal szövetkezett) ezért tőle nem számíthatott segítségre. A keresztesek - akiknek annyi emberük sem volt, hogy teljesen körbefogják a hatalmas várost - nem mertek rohamozni és a kiéheztetés mellett döntöttek. December 28-ára az ő élelmük is elfogyott és a sereg nagyobbik része, hogy portyázással szerezzen utánpótlást. Másnap éjjel Jági Sziján kitört a városból, de Rajmund csapatai lecsaptak rá és visszakergették a kapun, közben kis híján sikerült behatolniuk Antiókhiába. Közben a dél felé tartó Bohemund találkozott a damaszkuszi Dukák felmentő seregével és megfutamította; de közben akkora veszteségeket szenvedett, hogy inkább visszafordult.<ref>Runciman 175. o.</ref> Az aleppói Ridván végül úgy döntött, hogy megsegíti vazallusát, de február 8-án megérkező seregét a lovagok szétszórták, a frank gyalogság pedig feltartotta a közben kitörő Jági Szijánt. Március 4-én egy közeli kikötőbe megérkezett az angol trónkövetelő [[II. Edgár angol király|Edgar Aetheling]], aki bizánci ostromgépeket és építőanyagokat is hozott. A törökök kicsaptak rájuk és sikerült megszerezniük a rakományt, de a város felé visszavonuló muzulmánokra Bouillon Gottfried rátámadt és az összecsapásban a helyőrség jelentős hányadát megölték.
 
1098 májusára a kiváló hadvezér hírében álló moszuli Kerboga is összegyűjtött egy hatalmas felmentő sereget, amelyhez a környező emírek is csatlakoztak. Hogy oldalát biztosítsa, ostrom alá vette Edesszát, de három hét után belátta, hogy csak az idejét vesztegeti és Antiókhia felé indult. A megrettenő keresztesek közül sokan dezertáltak, június 2-án Blois-i István hazaindult. Néhány órával ezután a védők egyik kapitánya, egy muszlim hitre tért örmény, akit a parancsnok megalázott, felvette a kapcsolatot Bohemunddal, hogy hajlandó beengedni őket a városba. Éjszaka felengedte a frankokat az általa őrzött falszakaszra, akik megölték a környező tornyok őrségét, a keresztény lakosok segítségével kinyitották az egyik kaput és a keresztesek beözönöltek a városba. A helyőrség egy része a fellegvárban barikádozta el magát, Jági Sziján elmenekült, de örmény parasztok felismerték és megölték. Az ostromlók és a keresztény lakosok a város valamennyi muzulmán lakóját lemészárolták.<ref>Runciman 185. o.</ref>
Alig néhány nappal később, június 5-én megérkezett Kerboga felmentő serege és ostrom alá vette a korábbi ostromlókat.<ref name="Tyerman142">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=142–143}}.</ref> Június 10-én Adhemar püspököt felkereste egy Péter Bertalan nevű katona és azt állította, hogy látomásaiban [[Szent András apostol|Szent András]] elmondta neki, hogy a [[Szent Lándzsa|Szent lándzsa]], amellyel megölték Jézust, Antiókhiában található. A püspök eleinte tamáskodott, de aztán engedélyt adott a keresésre és A Szt. Péter-bazilika alatt rátaláltak egy lándzsahegyre. A csoda nagy lelkesedést keltett a városban, míg a muszlimok szövetsége egyre inkább bomladozott. Június 27-én a keresztesek követséget küldtek Kerbogához, de az feltétlen megadást követelt. Másnap a védők kitörtek a városból. Az emírek tartottak attól, hogy a győzelem esetén Kerboga túlságosan erőssé válik, ezért cserbenhagyták. A fővezér egy ideig védekezett, de mikor látta hogy szövetségesei elmenekülnek, maga is visszavonult.<ref>Runciman 195. o.</ref><ref>Tyerman 137. o.</ref>
 
A diadal után felmerült a kérdés, hogy mi történjen a várossal. A vezérek korábbi esküje értelmében vissza kellett volna kerülnie Bizánchoz, de - Rajmund kivételével - valamennyien úgy vélték, hogy mivel Alexiosz (aki az ostrom alatt Kis-Ázsiába vezetett hadjáratot) nem sietett a segítségükre, elárulta őket és az eskü érvénytelenné vált. Bohemund magának követelte a várost, de Rajmund - aki szerette volna magát látni a sereg élén - szembeszállt vele. A két vezér konfliktusát Adhemar püspök tompította, míg augusztus 1-jén a városban kitörő járvány el nem vitte.<ref name="Lock23">{{harvnb|Lock|2006|p=23}}.</ref> A vita megbénította a sereget, amely közben megostromolta a környező városokat és várakat és próbáltak élelmet szerezni a további útra. November 5-én összeült a vezérek tanácsa és több napos veszekedés után eldöntötték, hogy Bohemund kapja a város háromnegyedét, de tovább kell mennie a többiekkel Jeruzsálembe. Ezután Maarrat an-Numán városának ostroma közben ismét ismét vita tört ki a két vezér között és a korábbi megállapodást felrúgták. Közben a katonák - akiket nem érdekeltek a hatalmi harcok és mielőbb Jeruzsálembe akartak érni, valamint úgy kifogytak az élelemből, hogy már a kannibalizmusra fanyalodtak - fellázadtak. Rajmund végül 1099. január 13-án továbbindult, a többiek pedig (Bohemund és Balduin kivételével, akik Antiókhiában, illetve Edesszában maradtak) több-kevesebb késlekedéssel követték őt a Jeruzsálembe vezető úton.<ref>Neveux 186. o.</ref>
 
==Jeruzsálem ostroma==
 
== A Jeruzsálemi Királyság megalapítása==
Július 22-én tanácsot tartottak a meghódított területek további sorsának eldöntésére. A vezérek közül ketten (Flandriai Róbert és Normandiai Róbert) haza akartak térni Európába, Tankrédot pedig csak Bohemund szegény rokonának tartották. A papság végül Rajmundnak ajánlotta fel Jeruzsálem [[Jeruzsálemi Királyság|koronáját]], noha őt nem kedvelték, mert önhatalmúlag magát tartotta a hadjárat vezetőjének és az arkai ostrom kudarca is megtépázta hírnevét. Rajmund - talán hogy szerénységét bizonyítsa - visszautasította a felkérést és feltehetően abban bízott, hogy másodszor is neki ajánlják a koronát. A választók ezután Gottfriedhez fordultak, aki elfogadta a felkérést, azzal a kikötéssel hogy nem kíván király lenni abban a városban, ahol Jézus a töviskoronát viselte, beéri a Szent Sír védelmezője címmel.<ref name="Tyerman159">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=159–160}}.</ref> Rajmund rosszul viselte a kudarcot; csalódottan kivonult Jeruzsálemből, de miután dühe elpárolgott, nem hazaindult, csak a Jordán völgyében, Jerikónál táborozott le.
 
[[File:Battle of Ascalon-engraving.jpg|210px|thumb|Az aszkaloni csata (Gustave Doré rajza után készült metszet (1881)]]
===Az aszkaloni csata===
Néhány nappal később a Palesztina felé tartó al-Afdal nagyvezír követséget küldött Jeruzsálembe és felszólította a frankokat a térség elhagyására. Gottfried az elfogott egyiptomi felderítőktől megtudta, hogy a nagyvezír [[Askelón|Aszkalonnál]] táborozik hatalmas seregével és feltehetően a flotta által szállított utánpótlásra vár. Úgy döntött, hogy elébük megy és augusztus 9-én Ramlába indult, ahol csatlakozott hozzá a többi vezér (beleértve Rajmundot is). Augusztus 12-én hajnalban érték el az egyiptomi sereget, amelyet sikerült meglepniük, al-Afdal nem számított rá, hogy ellenségei ennyire közel lehetnek hozzá. A jelentős túlerőben lévő (a becslések 20-50 ezer közé teszik a számukat) egyiptomiak alig álltak ellen és néhány óra alatt [[Aszkalóni csata|döntő vereséget]] szenvedtek. A keresztes sereg ostrom alá vette Aszkalon kikötővárosát, de a védők - emlékezve a jeruzsálemi mészárlásra - csak Rajmundnak voltak hajlandóak megadni magukat, aki korábban hagyta, hogy a jeruzsálemi kormányzó megváltsa maga és emberei életét. Gottfried azonban nem bízott Rajmundban, aki erre dühösen elvonult, a maradék csapatok pedig nem voltak elég erősek az ostromhoz.<ref>Runciman 231. o.</ref>
 
==Utóhatások==
Bouillon Gottfried sikeresen megerősítette újszülött királyságának határait, de hűbéreseivel (elsősorban a [[Galilea|Galileát]] megszerző Tankréddal) és az egyházzal nehezen boldogult. Alig egy évvel kinevezése után, 1100 júliusában megbetegedett és meghalt. Utódjává az edesszai [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduint]] választották.
 
Jeruzsálem elfoglalása nagy lelkesedést keltett a keresztény világban. Sokan felvették a keresztet, akik pedig útközben visszafordultak - mint Blois-i István vagy Vermandois-i Hugó - szégyenükben úgy határoztak, hogy visszatérnek a Szentföldre.
Számukra [[1101-es keresztes hadjárat|újabb keresztes hadjáratot]] szerveztek 1101-ben, de a sereget a szeldzsukok még Anatóliában szétverték, csak töredékei jutottak el Jeruzsálembe.<ref name="Lock142">{{harvnb|Lock|2006|pp=142–144}}.</ref> A palesztinai kikötővárosok elfoglalása után az új államoknak jelentős segítséget nyújtottak az itáliai kereskedő köztársaságok ([[Velencei Köztársaság|Velence]], [[Genovai Köztársaság|Genova]], [[Pisai Köztársaság|Pisa]]), akik kereskedelmi privilégiumokért cserébe tengeri szállítást biztosítottak a kockázatos szárazföldi helyett. A keresztes államok katonai utánpótlása igen rapszodikusnak bizonyult, de helyzetüket megszilárdította a [[Máltai lovagrend|johannita]] és a [[Templomosok|templomos]] lovagrendek megalapítása, amelyek egyfajta állandó hadseregként szolgálták a keresztények védelmét.